2012. március 27., kedd

13. "A tűz, az én erőm"

 Smash arca fekete volt a sok kosztol, és több helyen sebek tarkították, vonásai beesettnek tűntek, és minden egyes pillanattal éreztem, hogy növekszik benne a felgyülemlett, kitörni készülő mágia. Ekkor előlépett egy kis, fekete csuklyás alak, aki azzal a lendülettel le is rántotta magáról a leplet. Egy szőke hajú, fekete pillantású nő volt az, tekintete vadul szikrázott.
 - Csendet!-csettintett egyet, aminek következtében Smash megrázkódott, pont mintha áram folyt volna át a testén. Nem bírtam... nem tudtam parancsolni az izmaimnak. Kitéptem magam Bright védelméből, és engedtem az indulataimnak. Egy tűzfalat emeltem közénk és az Öregek közé, akik szinte meg se mozdultak. A nő azonban az erőhullámtól a falnak csapódott, természetesen, ez meg se kottyant neki. Feltápászkodott, és talán még vérszomjasabb pillantást vetett felém, amitől az egész lényem megborzongott. Ekkor a torkom ceruzányira szűkült, és minden lélegzetvételért küzdenem kellett. Mögöttem Smash észhez tért, és hallottam, hogy próbál kijut, reménytelenül. A légszomj miatt már szinte a földet kapartam, minden erő kiszállt a lábamból, és a lerogytam. Markolásztam a torkom, de nem segített, a hátam ívben megfeszült, de mindhiába. Éreztem a marcangoló kezeket a testemen, ahogy elvágják a levegő útját.
 A szemem sarkából láttam, hogy Bright, még láthatatlanul ugyan, de egy fénysugarat lő a nő felé, aki erre pimaszul elvigyorodott. Lehunytam a szemem, és kihasználva az ellenfelem csökkent koncentrációját, elképzeltem, ahogy a fojtogató kezeket darabjaikra morzsolom. Ahogy a léghólyagocskáim megtöltődtek, lassacskán Smash cellájához húztam magam, miközben Bright fedezett.
- Jól vagy? - kérdezte aggodalmas hangon, amitől ellágyultam, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Boldog voltam a tudattól, hogy él, és hogy még van esélyünk.Beletúrtam a hajamba, és óvatosan kisöpörtem a szememből. Felmértem Smasht, ismét. Szemei csillogtak, arca kormos volt, de nagyjából minden megfelelt az elrablása előtti állapotának. Szerencsére.
- Te kérdezed? Látnád magad, te gyagyás...istenem, hatalmas kő esett le a szívemről...-mondtam ki hangosan is, amit gondoltam, mire elmosolyodott.-Na vigyázz, megpróbálok valamit! - utasítottam, és végre, most az egyszer hallgatott is rám. Visszatértem a képzelt világomba, ahol körbeölelt a sötétség, és a mágia. Az ujjaim bizseregtek, és láttam magam előtt, ahogy kinyitok egy zárat, majd egy varázshullám hatására kicsapódik a cellaajtó.  A valós életben pedig üvegszilánkok csörömpölése hallatszott, ahogy szabaddá tettem a kijáratot Smashnek. Ahogy kilépett a sötétből, az arcán mosoly ült, egy kézlegyintéssel, és egy varázsigével leverte a nő erőtlen próbálkozását a visszatartására, majd megragadta a kezem, és futni kezdtünk. Bright belém kapaszkodott, és így loholtunk hárman, vagyis csak loholtunk volna. Ugyanis az egész szint süllyedni kezdett... Kétségbeesetten szorítottam a két bajtársam kezét, a plafonról potyogott a vakolat, így Smash magához ölelt engem és Brightot, ezzel is védve minket.
- Mi történik? - kiáltott fel Bright, igazi pániktól csengő hangon. Nem tudtam megmondani. A talaj, csak úgy mint az esélyeink, kicsúszott a talpam alól. Reményvesztetten tekintettem fel, az egyre távolodó magasságokra, és félelem töltött el... A csontjaimban éreztem, mint egy utolsó sóhajként, hogy meghalunk.
Ekkor az egész szint, egy hatalmas lökéssel, megállt, amitől majdnem elestem. Szerencsére, Smash megfogta a derekam, és magához szorított. Csak egy percre elkalandoztam... ez a pillanat romantikus is lehetne. Egy levegőt szívtunk, miközben a homlokunk összeért, ő felfalt engem, én pedig ellágyultam a karjaiban, és mindezt megkoronázta a mellkasunk ütemes emelkedése. Igen... lehetett volna romantikus is, de nem volt az. Körülöttünk, mindent por, és rom borított, pontosabban egy hatalmas arénában voltunk, ami még talán az ókoriak keze nyomát dicsérte. Azonban nem az éhes oroszlán vad bömbölése fogadott minket - áh, nem lehet ez ilyen egyszerű -, hanem egy csapat, fekete csuklyás alak. A nő, aki a velünk lévő szinten volt, csatlakozott közéjük, miközben az Öregek kisétáltak az aréna kapuin.
- Ez a Tanács...-suttogta Bright, és Smash egyszerre. Elkerekedett a szemem, és nyeltem egyet. Automatikusan Bright elé húzódtam, aki nyárfalevél módjára remegett.
- Ez a boszorkány itt, Adam lánya? - kérdezte az egyik csuklyás. Apám nevére, megremegett a kezem... szóval ő mindent tudott rólam és a Tanácsról is.. remek, szeretlek apa.
 A nő felnevetett.
- Igen, ugyanaz az erő lakozik benne, mint az apjában, de makacsabb még az anyjánál is.- a kezével felénk intett, mire Smash, és Bright tőlem, legalább húsz méterre a falhoz csapódtak. Majd lángnyelvek öleltek körbe, de nem volt olyan békés, mikor Smashel gyakoroltunk. A hő azonnal az arcomba csapott, és csípte a szemem. Fájt, és mart. Körbeálltak a Tanács tagjai, közös erővel akartak elpusztítani, bár nem értettem miért. Egész életemben tökéletesen jelentéktelennek éreztem magam, nem hittem volna, hogy így fogok meghalni, vagy hogy ennyien akarnak megölni. Szinte nevetnem kellett az engem érő zűrzavartól. Nem érdemeltem ki ekkora figyelmet...
 Azonban, ha már belekeveredtem, nem adhattam magam ilyen könnyen. Intézetes gyerekként, megtanultam küzdeni, és boszorkányként erőm is volt hozzá. Kiropogtattam a nyakam, miközben az agyamban megszületett a terv. A tűz az én erőm... ezzel kell harcolnom, vagy csak ellenük fordítanom.
 A tűz pattogott, ahogy kinyújtottam a kezem, ezzel is segítve a bennem rejlő energiaáramlásokat. A vérem lüktetett, oxigént szállítva minden szervemhez. Koncentráltam, pont úgy mint álmomban, annyi különbséggel, hogy most, én irányítottam. A lángoszlopok felém kezdtek hajlani, a szívem hevesen csapdosott szabadság vesztett madárként, mégis tudtam, hogy sikerülni fog. A pórusaim sikítottak, ahogy egyre jobban közeledtek felém a csóvák, a bőröm felhólyagzott, a hajam a nyakamra tapadt az izzadságtól. Befogadtam a Tanács tüzét, és haragját, magamba szippantottam, és felolvasztottam. Mindenem megégett, mindenem fájt, de megérte. Láttam a döbbent arcokat a csuklya alatt, az utolsó indulatos arckifejezéseket. Brightot, és Smasht, az elszörnyedésüket, majd azt, ahogy védőburkot emelnek maguk köré. Elmosolyodtam.
 A testem felnyársalta a dühödt tűz, kiszabadult belőlem. A kezem az ónixmedálra csúszott."Köszönöm Elizabeth néni, remek unokája van". Azzal hagytam, hogy minden letaroljon a lángtenger.

Pár órával később
 Sikerült kijutnunk az égő épületből. Alig bírtam levegőt venni, a döbbenet átjárt. Rosei halott volt, annyira halott, hogy úgy éreztem, magával vitte az egész lényemet, és egyedül hagyott. Pontosan ez az érzés kerített hatalmába a Nagymama halálakor.Brighttal mindketten a földre roskadtunk, és néztük a csillagos eget, reméltem, hogy Rosei is éppen minket néz.
- A francba!-üvöltöttem fel, mire Bright megremegett. Nem tudtam mit tenni. Nem mondtam neki semmit, csak itt hagyott minket, csak engedtem, hogy itt hagyjon minket. Éreztem a könnyeket, amiket szaporán próbáltam elpislogni, mikor észrevettem, hogy Bright már rég sír. Megérintettem a szemét, és alkalmaztam egy varázsigét, amit a fogságom alatt találtam, és fejlesztettem ki. Nem telt sok időbe, és Bright újra látott.
- Köszönöm...-motyogta, de tudtam, azt szeretné, hogy Ő is itt legyen.
- Tudod, nem ismertem régóta, sokat veszekedtünk, de én tényleg szerettem őt, és tennem kellett volna valamit.-a hideg aszfaltba vertem az öklöm,aminek hatására kiserkent a kék vér, a varázslók ismertető jegye.
A Tanács elbukott, hála egy boszorkánynak, aki igazán azt se tudta, hogy ki is valójában. Köszönet a lánynak, akit sose fogok elfejteni

Sziasztok! Ez itt a történetem vége, ami remélem, tetszik.Szerettem ezt írni, és gondolkozni a cselekmény vezetésen. Kíváncsi lennék a ti véleményetekre is, szóval kommenteket nagy szeretettel várok, akár pozitív, akár negatív kritikával is. Ahogy tervezem, azért még fogok indítani újabb történeteket, de természetesen sosem fogok elfeledkezni az első blogos karakteremről, Rosary-ról.
Nos, nagyon szeretlek titeket, és mondjuk ma egy Three Days Grace számmal búcsúzom tőletek. ♥

2012. március 20., kedd

12. A város

 Az idő lehűlt, a leheletem nagy, fehér pamacsként szabadult fel a tüdőmből, majd vált semmivé. Izgultam, és ahogy Gabriellel egyre inkább közeledtünk a város széle felé, ez az izgatottság egyre nagyobb lett. Bright folyamatosan mormolta az igéket, és amikor rákérdeztem, hogy miért teszi, csak annyit mondott, így észrevétlenül betudunk majd jutni. Igazából, ezt teljességgel ráhagytam, ugyanis ő tudott olyan dolgokat, olyan kis mellékkapukat, amiket én nem.
 Csak mentünk, és mentünk, megingathatatlanul. Bíztam benne, hogy a varázsigék igenis hatásosak, és tényleg nem fogunk lebukni. Meg kellett mentenünk Smash-t, ez a cél lebegett a szemem előtt. Nem akartam hős lenni, csak elszerettem volna tűnni a Tanács elől. Szabadság és függetlenség, mint két elérhetetlen univerzum lebegett előttem, amely után talán hiába kapkodtam. Ez a tény, bevallom, kicsit megrémisztett.
- Bright, itt vagyunk a város pereménél, és azt hiszem, sőt, biztos, hogy most, átfogom lépni a minimális határvonalat, ami mindig is elválasztott ettől a világtól...- a kezemmel a medálomat birizgáltam, majd egy hatalmas sóhaj keretén belül, a lovam patája betonon koppant, ami azt jelentette, hogy bejutottunk. Bright egy másodpercre felszisszent a megkönnyebbüléstől, majd még szorosabban szorítva, újra mormolni kezdett. Nem lepleződhettünk le.
 Körbenéztem, mindenhol házak sorakoztak, amik nem különböztek a normális, emberi lakásoktól. Az utcákon egymást követték a boltok, varázskifőzdék, könyvtár, színházak, iskolák... és minden egyéb ami a varázslattal, a mágiával foglalkozott. Az emberek sem tűntek volna ki az átlagból, farmert viseltek, egyszerűbb vagy feltűnőbb fölsőkkel, egy-két gyerek mászkált nagy leplekben, és úton-útfélen varázsoltak kisebb-nagyobb dolgokat. Összességében békés lett volna, csak ott volt a furcsa megmagyarázhatatlan valami, ami gúzsként telepedett a tömegre, és mindent megbénított. Mindenki merevebb volt, és figyelmesebb, mintha minden percben rettegnének.
 Elértünk a város szívébe, ahol egy kisebb őrtorony magasságú hivatal állt, körülölelve díszes házakkal. Itt minden borús volt, és szürke. Éreztem, hogy Brithg minden eddiginél jobban szorít, és remegett. Leszálltam a lóról, és segítettem Brightnak is. Ekkor balról fehér csuklyás emberek közeledtek a hivatal bejárata felé, fejüket lehajtva, komótosan.
- Itt az idő, ők az Öregek, a Tanács alatt szolgálnak, és ők továbbítják a politikai, és társadalmi döntéseket, velük együtt, míg láthatatlanok vagyunk besurranhatunk.-bólintottam, és a sorba beállva mi is bementünk.
 Mindenre számítottam, csak a tényleges látványra nem. Az épület kívülről is hatalmasnak tűnt, de belülről az egymásba futó folyosók szinte felőrölték egymást, a mennyezet pedig mindig változtatta a képét. Hivalkodó volt, és személytelen.
 - A börtöncellák a felső szinteken vannak.- meghökkentem. Miért pont a felső szinteken? Lényegtelen, keressük meg Smash-t.-csitítottam el magam, majd elindultunk egy kis kör alakú járólaphoz, mikor ráléptünk, az elindult felfelé. Az emeletek csak elsuhantak előttem, majd mikor megálltunk egy hang bemondta, hogy Cellák. A tömeggel együtt kiszálltunk, és igyekeztünk valami olyan iránymutatót keresni, ami megmondja, hogy melyik fogoly hol van. Ám, semmit sem találtunk, egy apró fecnit sem, így mivel nem találtunk jobb dolgot, követük az Öregeket, akik csendben sétálgattak, majd végül megálltak a szinte vak sötétben. Pisszenni sem mertünk, visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy valaki megszólaljon.
- Engedjenek el maguk felbecsülhetetlen idióták! Engedjenek el! - üvöltötte egy hang a mélységből, majd előugrott, és neki ütközött egy láthatatlan akadálynak. A kék szemek ezüst csóvákat lőve villogtak.- Most rögtön engedjenek el!- a szívem vadul dübörgött a szűk mellkasomban. A meggyalázott, és koszos Smash volt az, de még élt.

Sziasztok!:)
Szerintem már sejthetitek, hogy nem sokára véget ér a történet. Szeretném megkérdezni tőletek, milyen befejezést vártok? Tudjátok, most nincs túl sok hangulatom lélekemelő, nagy szavakat írni, bal lábbal keltem, és nem volt túl jó napom. Remélem megértitek.
Szeretlek Titeket, és mondjuk most egy Adelle számmal fogok tőletek búcsúzni.♥

2012. március 12., hétfő

Felelősség





A bátorság (...) ott kezdődik, hogy szembe merünk-e nézni önmagunkkal. Tévedéseinkkel. Vétkeinkkel.
Berkesi András

Sziasztok!:)
Mint az már szokásos bevezető mondattá vált, ismét elmondom, hogy itt egy poszt, ami csak a tiétek, ami nem valami séma szerint van felépítve, amiben nem meghatározott cselekményszál fut, hanem valami, ami talán megérint, gondolkozásra késztet titeket, ami belőlem is egy darabka, és talán belőletek is.
Nos, vágjunk bele a közepébe, gondolom csak éppen hogy nem szúrta ki a szemeteket a poszt kezdetén az idézet... szóval itt, és most, meg is magyarázom, mit is keres itt. Egyik este, elgondolkoztam, a hibáimon, az eddigi cselekedeteimen, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Ti is sokszor ülhettetek az ágyatokban, és mondhattátok "Mekkora marha voltam!". Mindig van valami olyan dolog az életünkben, amit ha tehetnénk megváltoztatnánk, vagy úgy ahogy van, kihagynánk. Én is ezerszer feltettem magamnak a kérdést: Miért nem lehet egyszerűen elfelejteni? Ha nagyon, de nagyon elakarjuk feledni azt a bizonyos momentumot a múltunkból, akkor előbb vagy utóbb sikerül is elfednünk valami mással, de elfelejteni, teljesen, sose tudjuk. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ennek így kell lennie, nekünk gyáva embereknek, igenis fel kell vállalnunk azokat a hibákat, amiket elkövettünk, nem mondhatjuk azt, teszem azt, hogy "Bocs, be voltam tépve" vagy " Nem, azt nem is gondoltam komolyan, spongyát rá!"
Sokkal könnyebb lenne, igen, de akkor mi sem lennénk olyanok, mint amilyenek ebben a pillanatban, ezt olvasva vagyunk. Nehéz? Igen az. Választásunk pedig, nem nagyon van. Ha élni, és nem csak létezni szeretnénk, akkor muszáj felelősséget vállalnunk mindenért, amit teszünk, és el kell fogadnunk a hibáinkat. Őszintén szólva, én se vagyok kibékélve velük, igyekszem változtatni dolgokon, de tudjátok ezt dobta a gép, és ebből kell gazdálkodni. Legyetek erősek, de ha minden igaz, ezekkel a tulajdonságokkal, ezzel a múlttal még jó pár évet le kell élnetek, legyetek büszkék rá, és nem azt mondom hogy cselekedjetek mindig helyesen -nem vagyok hülye!-, de éljetek úgy, hogy élvezzetek minden pillanatot önmagatokkal békében. Ja, és MOSOLYOGJATOK! Ez, amúgy is borzasztóan hiányzik a mai rohanó világból.
Szereltek titeket, legyetek jók;)♥


Összeszorul a mellkas,
moccanni akar a szív,
hibát, hibára halmozva,
reménytelenséget szít.

Múló viszály, egeket verő csoda vár
vár az Óperenciás-tengeren át!
Látod? Tornyai magasan a fellegeket karcolják.
Látod? Csak hinned kell, és látsz!

Mosolyt fakasztó forrás,
örök élet receptje,
legyél kitartó óriás,
s a csillagokat is leszedheted.

2012. március 5., hétfő

11. Otthon

 Minden csomagot összeszedtünk, és végül úgy határoztunk, hogy itt is hagyjuk őket, csak valahová elrejtjük, ugyanis menekülés közben még nagy hasznát vehetjük ezeknek, és ha csatára kerül a sor útban sem lesznek. Bevallom, arra gondoltam, Smashnek fülig érne a szája, ha látná mennyire gyakorlatiasak a döntéseink.
 Bright-tal legalább ötször át kellett vennünk az egyes lépéseket, annyira félt, hogy rosszul fog elsülni az egész mentő-megdöntő akció. Én is tartottam ettől, de a véremben pezsgő mágia a bukás gondolatának hatására csak még jobban marta az ereimet, ami biztosított arról, hogy nem fogom magam könnyen adni. 
 Felültem Gabrielre, és felsegítettem Brightot is, szorosan átfogta a derekam, és halkan varázsigéket kezdett mormolni. Nem kérdeztem rá, vajon miért teszi ezt, de reméltem, hogy ez sokban fog minket pártolni. Pártolni. Mennyivel könnyebb lenne ha egy sereg állna mellettünk, akik megakarják dönteni a Tanács hatalmát, nem érezném magam ilyen irdatlanul egyedül. Lehet, hogy itt van Bright, de ő is csak egy űzött vad, és a félelem nagy úr. Nem lehetek biztos benne, hogy a csata idején is sziklaszilárd elhatározással mellettem fog állni. Nem hibáztatnám érte... de most meg kell benne bíznom. Most, csak ő az egyetlen támaszom. Csak Ő, és Smash...
 Lehunytam a szemem, hagytam, hogy a szellő belekapjon a hajamba, hogy lehűtse a felhevült testemet. Túl sok dolog történt velem, túl sokat láttam, és hallottam. Én lennék a legnagyobb szemét, ha most a szívemre hallgatva, visszafordulnék, és eltűnnék. Tennem kell valamit, az erőm, és a tudatom erre sarkall. Nem tehetek mást. Nem lehetek más, mint, amilyennek születtem. 
 A szememben könnyek gyűltek, ahogy felnéztem az Est-Hajnal csillagra. " Látod apa? Ez lett belőlem, remélem büszke vagy, az egy szem gyermekedre." Az emberek törött kis üvegszilánkok, mindenkinek van helye a mozaikban, de ha csak egy kicsit is eltér a lyuktól, amibe beleillene, felrúgja az egész mintát, arra kényszerítve az alkotót, hogy újrakezdje a munkásságát. Mindannyian keressük a helyünket, keservesen, nem érdekelve, ha már vérzik is az ujjbegyünk. Keressük, azokat a darabkákat, akikhez tökéletesen illünk... és ha megtaláljuk, egy hatalmas sóhaj kíséretében, végre önmagunk lehetünk, és elfoglalhatjuk a helyet, ahová tartozunk. 
 Bright megszorította a derekam.
-Ne aggódj Rose, megtudjuk csinálni. Érzem, ahogy az erőd, minden perccel növekszik a mellkasodban. Küzdeni akar. Higgy magadban, és bennünk. Nem vagy egyedül.
 Elmosolyodtam. Muszáj erősnek lennem, muszáj megdöntenünk a diktatúrájukat. Ehhez egyes egyedül kevés lennék... egy apró kis porszem se. Együtt, viszont mi leszünk az a homokvihar, ami mindent ellephet. 
- Köszönöm Bright, mérhetetlenül számítok rád, és Smashre. Azt hiszem, ti vagytok az én mankóm, igaz csak pár napja ismerlek titeket. 
 Ekkor megláttam a hamis ékkőként ragyogó várost, a fekete éjszakában. Akaratlanul is elállt a lélegzetem, gyönyörű volt, és veszélyes. A magasba, a négy égtáj felé, őrtornyok emelkedtek, ahonnan egy-egy fénycsóva fonta körbe a város szélén lévő házakat, és kupolát formáltak. Bevehetetlen erőd volt ez, amit most láttam életemben először, de a szívemben mégis ismerős érzés kezdett kibontakozni. Hazaértem.

Sziasztok! Remél tetszett ez a rész, azt hiszem Rose, személyiségi fejlődésen megy keresztül, igaz csak pár rész óta ismerhetitek. Azért remélem nem fáradság a firkálmányaim olvasni, tényleg mindig örömmel írok nektek, és remélem valami többletet tud nektek is adni az életetekben.
Nagyon szeretlek titeket♥:))