A tűből valami furcsa, tejszerű folyadék fröccsent ki, majd a szkafanderben lévő ember felém közeledett. A héten már a harmadik oltást kaptam, és még mindig nem tudtam semmit arról, hogy mivel érdemeltem azt ki, hogy elvigyenek, a cseppet sem otthonos, de ennél a helynél jóval kellemesebb árvaházból. Mikor Mrs. Brenda eljött, és közölte velem a "nagyszerű" hírt, miszerint örökbe fogadtak, már akkor tudtam, hogy az életem, a rendes értelmében véve, véget ért. Most, itt ültem, és semmilyen ellenállást sem mutatva, elfordított arccal, vártam, hogy a vastag tű befúródjon a még ép vénámba. Összeszorítottam a fogam, és ismételten elárasztott a lángoló érzés. Szinte éreztem, hogy összekeveredik a véremmel az idegen anyag, és hogy kába álomba zuhanok.
Pislognom kellett párat, mire újra tisztán láthattam. Az üvegmennyezet felettem ide-oda ugrált, annyira szédültem még a kezeléstől. A fehér, hatalmas szobában én és pár velem egykorú, vagy fiatalabb gyerek volt, akik alig hallhatóan beszélgettek. Rajtuk, még nem volt észrevehető semmilyen elváltozás, nem úgy, mint a szomszéd ágyon alvó lánykán, akinek a bal karja szépen lassan feketedni kezdett. Szomorúan figyeltem őt, tudtam, hogy nem sokára eljönnek érte, és soha többé nem hozzák vissza. Azt kell mondanom, hogy nem ő volt az egyetlen, akin ilyen mellékhatások mutatkoztak. Volt, aki megvakult, fekélyes lett, de ennél durvábbaknak is szemtanúja voltam, pedig alig két hete költöztettek be. Az egyik fiú, aki nagyon kedves volt hozzám, kigyulladt, a húga szimplán megfagyott az egyik éjjel, de volt olyan is, akinek nőtt egy harmadik szeme. Őket mind eltávolították közülünk. Bevallom, én nem szerettem volna erre a sorsra jutni... bár erre kevés esély látszott. Ugyanis mióta itt voltam, az amúgy is szőke hajam fehér, a bőröm sápadtabb, a szemem pedig meggy piros lett. Tökéletesen átlagos lányból, albínóvá lettem.
Felültem, mire síri csönd támadt a szobában. Minden szem rám szegeződött, és tudtam, hogy valami nincs rendben. Az egyik lány felsikított, mire rávetettem magam. Nem buktathatott le, bár már késő volt. Három szkafanderes tört be az ajtón, fegyverrel a kezükben, amiben altatólövedék volt. Az agyam elborította a félelem. Mikor hallottam a halk dörrenést, ami azt jelezte, hogy a lövedékek felém közelednek, a kezemet azonnal magam elé emeltem.Vártam a hirtelen fájdalomra, majd a kábultságra, de nem történt semmi. Kinyitottam a szemem. A hegyes tűk az arcom előtt öt centire lebegtek. Megremegtem, majd a tűk lehullottak a padlóra.
Nem volt időm, rohannom kellett. Szerencsére, a szkafanderesek nálam sokkal lassabban mozogtak a nehéz ruhákban, így kicselezhettem őket. Ahogy kiértem öten állták az utam, felhúzott fegyvereket szegeztek rám, amiket nem sajnáltak használni, hiába. Sikeresen megállítottam a golyókat, ugyan úgy, mint az előbbieket.
Akár az üldözött vad, úgy kerestem a kiutat, amit meg is találtam. Ott volt előttem a szellőztető nyílás, amit berúgtam, és olyan gyorsan bemásztam rajta, ahogy csak tudtam. Levegőt venni sem volt időm, úgy kapkodtam egyik lábam a másik után. A lyuk elég szűk volt ugyan, de kénytelen voltam gyorsan haladni, ugyanis ott égett a tudatom hátuljában, hogy ha elkapnak, megölnek. Hallottam még, hogy utánam lőnek, de a pajzsom megvédett. A vérem pezsgett, minden erőmmel kiakartam jutni, és tudtam, hogy ennél közelebb még sosem voltam a szabadsághoz. Kétségbeesetten értem el egy elágazáshoz. Nem tudtam merre kellene mennem a kiúthoz, de a megérzéseimre hallgatva a jobb felé vezető utat választottam, ami azonban lejtett, így lecsúsztam egészen a végéig.
Lehunytam a szemem, ugyanis az erős fény szinte megvakított. Hangos placcszanással egy folyóban találtam magam, aminek a sodrása magával ragadt, sőt lerántott a mélybe.Vadul kapálóztam, fel-fel küzdöttem magam a víz tetejére, ami újra maga alá gyűrt. A tüdőm megtöltötte az iszapos víz, a rettegés átjárt, szinte megbénítva az izmaim. Az agyam leblokkolt, így még a pajzsot se tudtam alkalmazni, igaz azt se tudtam hogyan kellene. Felemeltem a kezem, legalábbis amennyire a háborgó folyó engedte, és örömmel tapasztaltam, hogy az ujjaim görcsösen markolják egy fa lehajló ágát. Az izmaim megfeszítve, lassacskán kihúztam magam, de nem egyszer majdnem visszacsúsztam a hideg förgetegbe. Ahogy megéreztem a szilárd talajt a lábam alatt, hanyatt feküdtem, és hallgattam a saját lihegésem. Fürkésztem a kék eget, a madarakat, a rengetek zajt, ami ismét elért hozzám. Csodálatos volt. Bár a Nap miatt be kell majd szereznem egy flakon naptejet, de ez legyen a legkevesebb. Adtam magamnak öt percet, majd feltápászkodva elindultam az életbe.
Sziasztok, Kedves Olvasóim!
Nos, mint ígértem, nem a Rose-os volt az egyetlen itt publikált történetem. Remélem, ez még jobban a szívetekhez fog nőni, mint a másik, ugyanis perpillanat tele vagyok ambíciókkal, szóval alig várom, hogy minél többet írhassak nektek.
Búcsúzóul egy Linkin Park számmal kedveskednék nektek. Remélem még nem unjátok.:))♥
