2012. június 25., hétfő

Elég

Fojtogat, nem bírom már. Elegem van, elég és vége. Láthatatlan a sivárság. Mintha homokot nyeltem volna, száraz a torkom. Keresem a könnyeimet, de félve. Ha egyszer meglelem őket, rettegek, hogy megállíthatatlanok lesznek. Nem érzek mást, csak azt hogy fáj. Bizonytalan vagyok, lépéseim megremegnek. Vékony pallón állok, s alattam sötétség szája mereng, várva rám, a jó falatra. Egy pillanatra, de éppen csak egyre, megállok. Miért vagyok itt? Megéri? A szavak körülöttem repkednek, lyukakat égetnek a bőrömön, és a fájdalom lehetetlen módon hasít az elmémbe. Potyognak a könnyeim. Talán tényleg nem éri meg, talán tényleg csak eddig kellettem, de most az utolsó csepp büszkeségemmel visszafordulok a palló széléről, és sírva ellépdelek. El, a messzeségébe. Vajon utánam jön?

Akarom. Hiányzik. Kedves Olvasóm, fogadd bocsánatom, de ez az öt perc, megölt. Szeretek mindenkit. Ja. Mindenkit.

2012. június 24., vasárnap

Düh, pont


 Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Rég írtam nektek, ezt nem győzöm sajnálni, de nálunk aludt az egyik barátnőm, és tegnap elmentünk egy anime-meetre, amit mindenkinek csak ajánlani tudok! Nagyon jó volt, és megismerkedhettek nagyon sok, nagyon színes, kedves, közvetlen emberrel, akik persze nem mind okvetlenül százasok. Júniusi legeslegjobb élményemre tettem szert ezzel, ugyanis ez a rendezvény a Margit-szigeten volt, tehát friss levegőn, az éltető napfényen, kell ennél több? Nekem kellett volna, de ezt... nem kaptam meg, ami miatt kicsit feszült, kicsit nyűgös, és még inkább szomorú vagyok.
 Gondolom voltatok már olyan helyzetben, hogy terveztetek. Elterveztétek, hogy ilyen lesz, olyat csináltok, lelkesek vagytok, akarjátok, és várjátok. Minden porcikátok csak ezzel az egy időponttal, eseménnyel van elfoglalva. Aztán, mint egy jó regényben, a vége előtt történik egy száznyolcvan fokos fordulat, és voilà minden mintha kisiklott volna, minden terved köddé válik. Ja, remek mi?
 Keserűség, düh, kétségek marják a gondolataid. Azt hiszed, hogy minden ellened esküdött össze.Reménykedsz abban, hogy a "sors" majd kárpótol ezért a veszteségért. Nap-nap után úgy kelsz fel, hogy talán most, talán ma meg lesz az áttörés, de hiába, és este megint kétségekkel fogsz álmodni. Szőrnyű. Szőrnyű. Szőrnyű. Utálom ezt az érzést, utálom az ilyenkor előugró kis gondolat fiókokat, utálom, hogy így is azt hiszem tehettem volna valamit, de legbelül tudom, hogy ez nincs így.
 Félelmetes, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva másoknak, a körülményeknek. Ijesztő, hogy nincs uralmunk afelett, hogy mi is történik. Talán jobb, is ha nem akarunk irányítani, jobb úszni az árral, s csak akkor rúgni egyet, ha úgy tűnik ellep minket a víz. Vagy küzdenünk kellene? Küzdeni az utolsó szuszig, amíg van cél? Személy szerint, az utóbbira voksolok. Bár ezt embere válogatja. Van, hogy a könnyebb jobb, de van, hogy a nehezebb által több leszel, mint amilyen eredetileg is voltál. A tapasztalat edz, és ami nem öl meg, az megerősít.

Tátongó, mély sötét űr,
melynek mélyén forr a düh.
Küzd, tűrsz, míg meg nem szűnsz,
de a Sors végül pofon üt, s Te elterülsz.

Nem békít, nem nyugszik, s már nem hisz
semmiben.
Feltörni, falakat dönteni, üvölteni
semmibe.

Akar lángolni, tűzben elégni,
mint a felajzó vulkán, mi pusztít.
Végül a habok söprik el a lángtengert
s a régiből a béke jön el.

Megnyugvás, s győzött a szeretet.

2012. június 19., kedd

10. Itt az idő

 Az idő szinte repült, bíborvörös szárnyakat növesztve. Három napja, ennyi ideje voltunk már ebben a pokolban. Egyszerűen képtelen voltam hozzászokni az eddigieknél is mostohább körülményekhez, pedig ha már egy árva is ezt mondja, akkor a körülmények minden más embert réges-régen az őrület szélére söpörtek volna. Sok. Sok volt az edzés, a mindennapos hegek, sebek amik már megszámlálhatatlanságba kezdtek torkollni. Kevés. Kevés volt az étel, az épeszű, empatikus ember, akikkel kommunikálni lehetett volna, vagy akit kényünk-kedvünk szerint irányíthattunk volna. Csak egymásra számíthattunk, csak mi négyen voltunk egymásnak. Ez mégis roppant kevésnek tűnt.
- Aj...-szólított meg egy hang a sötétben. Felültem az ágynak nevezett, kartonokból összetákolt fekvőhelyemen. Kívülről szólt az idegen. Gyorsan felkaptam magamra a kínaiból lopott pulcsim, és kisétáltam a kabinból. Abban a pillanatban elkapta a karom, és félrehúzott, és a számra tapasztotta a kezem.
-Pszt, nincs semmi baj, segíteni fogok.-ekkora ismertem fel a hang tulajdonosát: Mr. Braint. Bólintottam, mire lecsúsztatta a kezét a törzse mellé. Kék szemei szinte rikítottak.
-Azt mondja meg nekem, hogy a kocsinkat miért nem őrzik?-a férfi széles homloka közepére húzta a szemöldökét, majd halkan felkuncogott.
-Lényegre törő, mint mindig. Azért, mert körbe vagytok véve az embereinkkel, minek plusz őrség? Na, de nem ez a fontos. Segíteni fogok nektek.-pupilláztam. Mi van? Eddig nem mi a voltunk az eszeveszett-szupererős-szupercsapat? Nem mi voltunk a kormány, és a hadtestek titkos fegyverei, akik éppen kiképzés alatt álltak? Akkor most, hogy a francba jön ide az, hogy segíteni akarnak nekünk? Elvigyorodtam.
-Ja, persze. Ha elintézné, hogy több kajánk legyen, azt megköszönnénk.-az utolsó szót félreérthetetlenül ironikus hanglejtéssel mondtam, majd elindultam befelé, mire Mr. Brain visszafogott.
-Nem erre gondoltam, mi több, halálosan komolyan gondoltam. James nincs a szálláson, gondolom feltűnt, hogy ő is kapott abból az anyagból, amiből ti, persze kevesebbet, kevesebbszer. Ez az egy esélyetek van. ha el is hagyja ezt a helyet, James nem szokott sokáig távol lenni. Itt az idő.-elámultam, de csak egy pillanatra. Több lehetőségem erre, ugyanis nem volt. Megöleltem az előttem álló férfit, és már indultam volna be, mikor megtorpantam, és visszanéztem rá.
-Miért?-kérdeztem.
-Elegem van abból, ahogy az öcsém uralkodik a hadtest felett, és le akarja igázni a világot. Ennél finomabb eszközökkel, és humánusabban is lehet a világhoz állni.-figyeltem Mr. Braint. Az öccse...-Na, menj már, nincs elég időd, ahhoz, hogy itt állj.
 Befordultam a kabinba, ahol a többiek édesen aludtak. Fellöktem a lábam előtt heverő lámpát, ami darabjaira hullott szét, és aminek hangjára mind a hárman felugrottak, szinte rám vetve magukat.
-Aj, mi a szart csinálsz?-pislogott rám Arrow, de az arcomra nézve, hantágba vágta magát.-Most?-bólintottam.-Anger, Walker gyerünk.
Walker mellém lépett, mindketten lehunytuk a szemünket, mire minden megremegett körülöttünk. A falak, az ágyak, a berendezési tárgyak.
-Készen állsz?-kérdezte. Szinte láttam mögötte, ahogy a szeme színéhez hasonló bíborszárnyakat növeszt. Szabadság. Élet. Ez a két szó már nem is tűnt olyan mérhetetlenül távolinak. Végignéztem a többieken. Anger és Arrow szorosan egymásba kapaszkodva próbáltak ellenállni az erőnknek, fejben készen álltam arra, hogy hasonmásokat gyártsak a társaimról, de valójában már csak a szebb jövő képe táncolt bennem, körbe-körbe. Akartam, ezért akartam küzdeni.
-Nem kérdés-válaszoltam.-Egy...
-Kettő...
-Három!-abban a pillanatban kilöktük a kabinunk oldalát, szilánkok, tűznyalábok repkedtek mindenfelé. Az afro-amerikaiak le-fel rohangáltak, mellettük a majmok megőrülve tomboltak. Egy pár ember meghalt a lökés hullámban, de ez nem érdekelt minket, átgázoltunk a hullákon, miközben a hasonmásaink a másik oldal felé rohantak.
Arrow arcán hatalmas vigyor ült.
-Kezdődjön a harc.

Sziasztok Drága Olvasóim!
Hogy vagytok? Élvezitek a nyári Nap meleg sugarait? Én igen... azt leszámítva, hogy nem tudok aludni a melegtől. Bevallom, ez iszonyatosan zavar. Na, de ez itt már a tizedik fejezet. Mindjárt vége, maximum öt fejezet lesz még, bár ez a hangulatomtól is függ még majd. Juj, muszáj megemlítenem, hogy rengetegen olvastok, amit nem győzök megköszönni!! Imádlak titeket!♥ Fontos számomra, hogy magatoknak érezzétek az irományaimat, és hogy megfelelő legyen a Ti ízléseteknek, így remélem tetszik nektek, amit csinálok, és örömmel kerestek rá a blogomra.


2012. június 15., péntek

Vágyak beteljesülve, és beteljesületlenül

Sziasztok Drága Olvasóim!
 Elsősorban: itt a VAKÁCIÓ!! Hihetetlen, hogy ez a pillanat is eljött az évben. Alig kezdtem el szeptemberben a kilencediket, és már ott tartunk, hogy vége is. Számomra elrepült ez az idő, rengeteg új  tapasztalatot szereztem, akarva-akaratlanul. Természetesen, a nyári szünet maga a feltöltődés ideje lesz, szerencsére. Erre már nagyon szükségem lesz nekem, és gondolom nektek is.
 Másodsorban: a nyári szünet a vágyak beteljesülésének egyik csodálatos korszaka. Ilyenkor mindig rengeteg időnk van megvalósítani önmagunkat, az elképzeléseinket. Ez az időszak mindig kétes érzésekkel tölt el engem. Szeretek feltöltődni, lazulni, élvezni a napfényt, és hasonló meseszép nyári dolgokat. Egyben hiányozni fognak olyan emberek, akik a mindennapi életemben, az esetek többségében, velem vannak. Persze lehet megszervezni találkákat, de ezek nem mindig jönnek össze, és ez engem személy szerint elszomorít. Szeretem úgy tölteni a szabad időm, hogy azokkal vagyok, akiket szeretek.
 Nos, így már kicsit boncolgattam a témát, amit jobban kiszeretnék fejteni. Még pedig a vágyakról. Vágy, ami marcangolja, ami szenvedéllyel tölti meg az embert, akarással a cél elérése érdekében. Ez élteti az embert, ez teszi az életünket egyaránt meséssé, és zsarnokká. Zsarnokká, azért, mert önmagunknak akarunk egy bizonyos érzést, tárgyat, személyt. Ez a maga módján lehet elfogadható, természetesen az ésszerűség keretein belül. Néha a vágyainkat kordában kell tartanunk, mert rosszabbul járhatunk ha ezek szerint cselekszünk. Ez hatalmas önmegtartóztatással járhat, ami belül széttéphet.
 Azonban, azt mondom nektek kedves Olvasóim, hogy éljetek a vágyaitoknak, legyetek felszabadultak, szeressetek igazán, és ha hibáztok próbáljátok meg megoldani a lehető legjobb tudásotok szerint.Szeretlek titeket, és azt szeretném, hogy a lehető legkönnyebben tudjatok érvényesülni a világban, ezért osztom meg veletek a gondolataimat, érzéseimet. Nem tudom hasznos-e a munkám, de remélem, sőt mi több,  az a leghőbb vágyam, hogy az legyen. Kívánok nektek nagyon nagyon kellemes szünetet, és el ne felejtsetek olvasni;)♥

2012. június 12., kedd

9. Bőségtár

 Egy támadás elől Arrow lökött félre, majd hárításként, az oroszlán bordái közé rúgott. Hangos reccsenés törte meg a harc heves, monoton zümmögését, aztán a lény az oldalaira borult, a szájából lassan csordogálni kezdett a vér. Hátrébb tántorodtam, végül egy fa tövében földre rogytam. A fejem majd' széthasadt a benne piruetteket táncoló fejfájástól, és a rosszullét környékezett. Anger egy szempillantás alatt mellettem termett, mintha csak a nővérem lett volna. Ránéztem. Mozgott a szája, a hangja nem ért el hozzám. Egy üvegbúra határolt, vagyis így éreztem magam. Forgott velem a világ, Anger arca hol egy, hol kettő lett, keringőzött jobbra, majd balra. A gyomrom hatalmas rándulással, ellenszegülve az akaratomnak, ki adta azt a minimális tartalmát, amit itt kaptunk
Abban a pillanatban Walker elénk ugrott, és egy utolsó kézmozdulattal kiontotta a másik oroszlán életét is, ami minden bizonnyal rám, mint gyenge láncszemre fente a fogait.
Felnyögtem. A homlokomról vad patakként csörgedezett az izzadság, a hangom megrekedt, miközben a hátam a fa törzsének nyomtam. Az alakok elhomályosodtak körülöttem...

-Baj van, baj van...teljesen kétségbe van esve, és a pajzsa aktív, nem hall minket.-állapította meg Anger, kezét tördelve. Arrow, verejtéktől csatakosan, de aggódó tekintettel nyúlt a lányért, azzal a szándékkal, hogy ő majd visszaviszi a vagonjukba, Walker azonban elé állt, mire felmordult.
-Ember, segítenék neki...-nem volt fenyegető, csak tiszteletet parancsoló. Mikor Walker nem állt félre, a fiú ki akarta kerülni, az albínó azonban nem tántorodott meg, és karon ragadta Arrowt.
-Nem látjátok?- két társa hátrafordult, Walker pedig szinte hallotta, ahogy visszafojtják a lélegzetüket.
 Az előttük elterülő látvány ijesztő volt, látványos, és mindenképpen illúzió. A világon kataklizma söpört végig, embertetemek sorakoztak halmokban. Kisgyermekek belüknél felakasztva, nők és férfiak kizsigerelve. Gyomorfogató volt az egész.  A távolban hurrikán söpört végig, az állatok igyekeztek menekülni. Hiába. Minden a pusztulás szélén állt, egyedül egy alak volt talpon, tőlük nagyjából öt méterre.
-Az ott Mr. Brain...-dadogta Anger, és a kábult alakra mutatott, kerekre tágult, zöld szemeit rajta függesztve. A férfi megfordult, szemei a látóidegein csüngtek, végül összeesett. 
Arrow Ajhez rohant, de a pajzs nem engedte át.Püfölte, ütötte, de reménytelennek tűnt áthatolni rajta.
-Ez az én feladatom Főnök, instabil az állapota, mivel hasonló erőnk van, rám kevésbé veszélyes... az hiszem.-sóhajtott Walker, majd lehunyva szemeit belépett a lány erőterébe. Érezte, ahogy bőrén apró vágások jelennek meg, majd forrnak össze, égető viszketést, és fájdalmat érzett, de elérte Ajt, aki rázkódott a láztól. Lehajolt hozzá, és az ölébe vette, kezét a fejére helyezte.
-Csak illúzió a fájdalom, csak illúzió. Az erőd most bontakozik ki, bár kicsit extrém módon... de ne aggódj itt vagyok.-gyengéd volt, mint a reggeli harmaton megcsillanó napfény. Melengette a lányt.

Hallottam őt, de a láz nem hagyott teret az agyam logikus reakcióinak. Felakartam kelni, de visszazuhantam a mélybe.
"Szedd össze magad!"-utasítottam magam már sokadjára. "Csak illúzió, csak illúzió"-nem győztem ismételgetni a szavakat. Olyan érzés volt, mintha süppedős talajon jártam volna, minden próbálkozásom csak azt eredményezte, hogy egyre lejjebb süllyedtem, ezzel is elvágva a kiutat. Alig kaptam levegőt, a gyomromban lánggombóc égett... "Nem lehet ennyi..."-gondoltam. Nem lehettem ennyire gyenge, hogy ennyitől, egy ilyen kis akadálytól kidőlnék. Hol voltam én, ebben a förmedvényes világban? Én se tudtam, most viszont, itt, a kétségbeesés torkában, megérinthettem a bennem élő harcost, és esendő gyermeket, aki útmutatásra várt, amit -lényegében- megkapott. Ellentétek, ezekre épült fel a személyiségem,  ez ijesztő volt, ellenben ez az ellentétes személy, akit önmagamnak neveztem, küzdeni akart. Küzdeni.
Felkiáltottam.
-Eléég!-kitisztult a világ, Walker mosolygós arca fogadott, amit viszonoztam.
-Isten hozott újra köztünk!-ölelt magához Anger, miközben Arrow kezet fogott velem.
-Egy igazi kincses bőségtár tulajdonában vagyunk, ez remek Aj.-bólintottam. Illúziókeltés. Ez a képesség még nagy hasznunkra fog válni, ha menekülnünk kell... fontos szerepem lesz.
Walkerre pillantottam.
-Köszönöm-mondtam őszinte csodálattal, majd puszit nyomtam az arcára.-Adósod vagyok.
Azzal kinyílt a bejárat, és Mr. Brain elégedett mosollyal fogadt minket.

Sziasztok kedves Olvasóim!
Mint látjátok itt egy újabb rész, itt egy újabb momentum. És tudjátok mi a legjobb? Már csak három nap a suliban! Hihetetlen, hogy nem sokára vége a hajtásnak, és kezdődik a nyár, amit már nagyon régen vártam.
Most pont egy kellemes nyári számmal fogok búcsúzni, hallgassátok a Coldplayt.♥

2012. június 7., csütörtök

Tüptürüm

Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
 Nos, elég rég hallattam magamról, de nyugi nyugi, még élek! Az utóbbi időkben kicsit felgyorsultak az események, néha úgy éreztem, ha szétszakadnék is kevés lennék bizonyos dolgok megtételéhez... Na, azonban öröm az ürömben, sínen van minden, és mondhatjuk minden kezd visszaállni eredeti, tökéletlenül csodás formájába. Ennyi lenne az a része a bejegyzésnek, ami rólam szól, most azonban belevetem magam a témába, amit körülbelül két-három napja fontolgatok, és eddig se sikerült túlzottan jól összefoglalnom magamban.
 Félelmek, amik a világot erős kontrasztba burkolják, amik által az emberek feketén-fehéren látnak, beszűkült látáskörrel. Félelmek, amelyek ellen bármennyit küzdhetünk, emberi mértékkel tekintve, sosem fogjuk őket legyőzni. Félelem a pókoktól, a víztől, a szűk helyektől, a haláltól, a magánytól, a változástól. Maga a félelem lehet ijesztően kézzel fogható... túl valóságos, és mélységesen megdermesztő. Annyira összetett, és emberenként mindenkire máshogy hatnak az eléjük gördülő akadályok. Többségünket hirtelen hihetetlenül egyoldalú gondolkodásmódúvá tesz, maga a stressz helyzet, és fittyet hányva az ereinkben buzgó adrenalin löketre, csak az jár a fejünkbe, hogy hova meneküljünk. Nos, van egy rossz hírem, drága Olvasóim, nem lehet, pontosabban, nem szabad mindig menekülni. A szellemi félelmet nem lehet fizikailag "elhagyni", uralkodni kell felette, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy uralma aláhajtson minket.Gondoljatok bele abba, hogy mit is tart a mondás: " Ami nem öl meg, az megerősít.", ez az, ami mindig a fejetekbe kell, hogy legyen. Minden egyes akadály leküzdésével többek lesztek, és ezt senki sem veheti el tőletek. Természetesen -oké, én gondolom csak így-, ettől még a félelem élni fog, de az, hogy mennyire engedjük befolyásolni magunkat általa, az az elhatározásunktól, önmagunktól függ.
 Én is félek, nekem is vannak démonjaim, de nem bort iszok, és vizet prédikálok. Igyekszem úgy tenni, ahogy gondolom, és ahogy leírom nektek. Mély levegőt, és kifújni. Három másodpercet, nem kell többet, szánj rá az életedből arra, hogy átgondold megéri-e menekülni... legyél hős, egy ember, aki nyert a félelmei ellen, és aki büszkén nézhet a tükörbe azt mondva: "Én mindent megtettem, ami tőlem telt". Ha ez így történ, nyugodt szívvel mehetsz aludni, ha meg nem, nézz meg egy vígjátékot, és nevess egy jót, így másfél órára elfelejtheted minden gondod.
 Ennyi lenne mára. Imádlak titeket, és igyekszem valami jó számmal búcsúzni tőletek, ami perpillanat meglepetés, mert még én sem tudom, mi illene ide..♥;)

2012. június 1., péntek

8. Jók

 Hangos reccsenés vert fel az álmomból, hirtelen azt se tudtam hol vagyok, egyedül Anger macska zöld szemei lebegtek előttem a félhomályban, ahogy leült az előttem lévő székre. Pislogtam párat, majd a lány mosolygós arcára én is vigyorral válaszoltam. Jól esett, hogy szavak nélkül is sugárzott róla a kedvesség, és a kellő vagányság. A tegnapi sérülései is begyógyultak, hála a gyógyszereknek és...
- Igen, Walker meggyógyított. A telekinézés mellett, nagyon jó "orvos" is.-tekintete Arrowra vándorolt, aki ülve  aludt, és akin éppen Walker alkalmazta az erejét. Eszembe jutott az álmom, az, hogy akkor is ő volt, aki összeforrasztotta a mellkasomon tátongó lyukat, hogy segített. A póló, amit viselt, engedte láttatni megfeszített izmait, a homlokán izzadságcseppek jelentek meg a koncentrálástól. Nem voltam egyedül. Persze, itt volt Anger, és Arrow is, de Walker más volt. Voltak hasonló képességeink, és ez a tény megnyugtatott.
- Tudod, Walker az öcsém.-nyeltem egyet. Ezek szerint, a testünkben egyfajta mutáció ment végbe, ami megváltoztatta a sejtjeink felépítését, így a külső adottságainkat is. Sosem voltam jó bioszból, de a lényegi összefüggéseket átláttam. Azért haltak meg annyian, mert minden téren rendben voltak.
 Fájón gondoltam vissza arra, amikor tizenöt évesen elmentünk az árvaházzal a kórházba, egy egyszerű rutin kivizsgálásra. Akkor, már egy ideje kezdtem elveszíteni a tapintó-érzékem, és mikor ennek hangot is adtam, a dokik csak álltak fölöttem értelmetlenül. Végül, két év elteltével, már semmit sem éreztem. Ha megszúrta a rózsa nem fájt, ha lángba tettem a kezem, a bőröm felhójagosodott, de nem éreztem semmit. Kesztyűkben, és hosszú cuccokban jártam, csak azért, hogy ne sértsem meg magam annyira. Aztán beleszoktam ebbe az életbe is.
- Ez komoly?-Anger a szája elé kapta a kezét. Szemei elkerekedtek, és hangtalanul tátogta, hogy " Istenem", majd megköszörülte a torkát.- Walkerrel is ugyan ez volt. Ha jól emlékszem ez egy ritka betegség, bár a nevét elfelejtettem... és...
-Állj!-szakítottam félbe.- Telepata vagy.-ez nem kérdés volt, hanem világos tény. Anger bólintott.
-Nekem migrénes fejfájásom volt, Arrownak pedig kezelhetetlen dühkitörései, amik a kezelések után stagnáltak, mi több, teljesen lenyugodott, csak szuper erős lett, és nagyon úgy tűnik, hogy emellé, hihetetlen logikai képességek párosultak. Stratéga. Te pedig... még titok vagy.
 Ekkor belépett az ajtón Mr. Brain, a doktornővel. Elmondták, hogy most egy nagyon fontos kiképzési fázis kezdődik az életünkben, és kérik, hogy maximálisan működjünk közre. Felálltam, és a többiekkel egyetemben, halkan, és mélységes csöndben követtük a két vezetőnk. Ma elkezdődik a tervem, az, hogy csapattá fogunk válni. Igazából nem sétáltunk sokat, sőt egy elkerített folyosón vezetett végig az utunk, a falak hófehérek voltak, és a lépteink visszaverődtek róluk. Végül egy hatalmas nagy, és terjedelmes parkba értünk, amit vagy tízméteres várfal vett körbe. Mr. Brain felém fordult.
-Használjátok az erőtöket, ha élni akartok.-megérintette a vállam, majd a nővel együtt elhagyták a "ringet". Kicsit gáz volt, hogy szerencsétlen doktornő nevét most se tudtam, de még volt rá alkalmam megkérdezni, vagyis reméltem.
 A srácok felé fordultam, mikor a föld megnyílt alattunk, és három, körülbelül száz kilós oroszlán bukkant elő, hatalmas agyarakkal a szájukban. Látszott rajtuk, hogy ők is a kísérletek alanyai voltak. Szemük vérerekben úszott, bundájuk foltokban hullott. Undorítóak voltak. Az egyik engem méregetett, majd két másodperc múlva felém rugaszkodott. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, a fejemben lejátszódott az eddigi életem. Szinte éreztem a fájdalmat, ahogy széttép ez a vadállat. Lehunytam a szemem, és a karjaimat magam elé emeltem védekezés gyanánt, amikor az oroszlán megtorpant, sőt tízméternyit repült. A tüdőmbe szorult a levegő, a tenyerem izzadt, de még éltem. Még. A többi lény is felénk támadt.
 Anger egyik helyről a másikra került egy szempillantás alatt, így összezavarva a felé támadó állatokat, akiket Arrow könnyű szerrel letudott győzni.Walker pedig, pontosan azt tette, amit én. Jók voltunk.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Ajh, hihetetlen de ez már a nyolcadik fejezet!! Élvezet ezt a történetet írni, még pedig azért, mert még mindig nem tudom teljesen, hogy miből mit akarok kihozni, teljesen spontán a dolog, és ezt kimondottan élvezem benne.Nektek, hogy tetszik, mi a véleményetek? Igazából erre nagyon kívácsi lennék, mert visszajelzés nélkül kicsit problémás javítani a történet menetén, a fogalmazási stíluson. Na mindegy, remélem tetszik, és szeretnétek, hogy minél előbb kiderüljön, hogy mi is lesz a novella vége.
Nos, és megint egy Linkin PArk számmal búcsúzom, remélem nem unjátok még:))
♥!!