Pár nap szünet'

 Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Nos, nem tudom ti, hogy vagytok vele, de eddig - ha nem tekintjük azt, hogy a barátnőmnél voltam majdnem egy hétig - én nem voltam nyaralni. Hát most eljött az idő. Igazából ez se nevezhető a szó szoros értelmében nyaralásnak, ugyanis Pesten leszek/leszünk, a rokonainknál. Ennek szerintem mind tudjuk az előnyeit, és hátrányait is. Nem tervezek most hosszú búcsúzást, maximum annyit, hogy pár nap múlva találkozunk, addig agyalok majd a történet folytatásán, a csavarokon, és hasonlókon. (Edzsi a telefonod legyen kézközelben, mindig!) Addig, ti is érezzétek jól magatokat, ne hagyjatok egy percet is kárba veszni.
 Szeretlek Titeket:)♥

3. A gödörbe érkezve

  Az üvegdarabkák belevájódtak a tenyerembe, amit érdekes módon alig-alig éreztem meg. Kicsúsztam az ablakon, a lábam feltrancsírozták a vérre éhező szörnyek. Hangos puffanással, a hátamra estem, aminek hatására egy másodpercig a légcsövem összepréselődött, és elzárta a levegő egyetlen útját a tüdőmbe. Felnyögtem, mire újra elindult az oxigén ellátás. Lassacskán, a végtagjaimba erőltetve minden erőt, feltápászkodtam. Zúgott a fejem, és minden valótlannak hatott: a baleset, a halál, a fájdalom. Mintha nem is én éltem volna át. Mégis tudtam, hogy minden igaz.
 Anya ajtajához siettem, aki apu üléséhez döntötte a fejét. Bekopogtam az ablakon, mire rám nézett. Szemei duzzadtak, és pirosak voltak, csodálkoztam azon is, hogy lát még velük. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de az be volt ragadva, csakúgy, ahogy az enyém. Nem volt más választásom, intettem neki, hogy húzódjon hátra, de még mielőtt betörtem volna az üveget, körbenéztem. Pár autós megállt, kiszállt, és komoran vizslatta a az autóba fúródó fát. Néhányuk kezében már ott volt a mobil, és bőszen tárcsáztak... de egyik sem jött közelebb.
 Ökölbe szorítottam a kezem, lendületet vettem, majd egy tompa puffanás kíséretében megrepedt az üveg. Anya lehunyta a szemét. Még egyszer elvégeztem a procedúrát, ekkor már hangos csilingelés közepette, darabjaira vált az ablaküveg, és millió kis kristályként hullott le egy szempillantás alatt.
-Anya, az öved ki tudod kapcsolni?-kérdeztem rekedten, mire anya az övcsatnak esett. Nem bírta kihúzni.
-Francba!-sikoltotta, majd a levegőbe szagolt.-Strife, ez benzin szag, menj innen, bármikor belobbanhat!
 A biztonsági övet kezdtem birizgálni az egyik kezemmel, míg a másikkal átkutattam a zsebeimet, tipikusan pont most nem volt nálam a bicskám. Ekkor valaki megfogta a vállam, és megcsapott az alkohol szag. Megfordultam, és egy csöves állt előttem.
- Vigyázz fiacskám, megoldom!-se szó, se beszéd félre lökött, és behajolt az autóba. A farzsebéből előkapott egy öngyűjtőt, én a lábára vetetettem magam, későn. Anya felsikoltott, a csöves hátrazuhant, a lángok pedig fellobbantak, a földhöz préseltek, perzseltek, én pedig lángoltam. Ösztönösen forogni kezdtem a földön, kigurultam a förgetegből. A ruhámat, a hajamat, a bőrömet tűz mardosta, minden levegő kiszorult a térből, majd mikor a hűvös szél megcsapott, azt hittem a mennyekbe kerültem. Pár pillanattal később azonban, az idegrendszeremen átszáguldott a fájdalom, és ha előbb a mennyben voltam, akkor most biztosan a pokol tornácára zuhantam. Apró pontok villództak a szemem előtt, mindenemet tűszúrás járta át, a távolból sziréna hangja szólt. Aztán elsötétült minden.

 Pity, pity, pity. Monoton pittyegés. Monoton zajok. Női hangok, amikhez egy markánsabb tenor is csatlakozott. Úgy éreztem magamat, mintha lenyúzták volna rólam a bőrt. Kinyitottam a szemem, vagyis ki akartam, de nem engedelmeskedtek azt akaratomnak. Homályosan láttam, minden fehér volt. Elmosódott korvonalak keringtek körülöttem, valószínűleg az ápolók.
 Tátogtam valamit, de hang nem jött ki a torkomon. Nyeltem egyet.
-Anya?-kérdeztem bárgyún.
- Engedjenek be, a legjobb barátja vagyok!-Luke hangja kellemes dallamként olvadt szét a kórteremben, majd megláttam őt magát is. Mogyoróbarna szemei alatt sötétkék karikák húzódtak.-Öregem, azt hittük... úristen, ki se mondom inkább...-a háta mögött megjelentek Luke szülei is, az arcukon fájdalom ült, jó barátságot ápoltak az én szüleimmel. Igen, ápoltak, és most gyászoltak.
-Anyu?-kérdeztem ismét. Luke hátrapillantott, majd újra rám nézett.
-Meghalt.- először fel se fogtam, majd a szó betűi egyenként forrtak a tudatomba. M.E.G.H.A.L.T.
Könnyek gyűltek a szemembe, amik rohamos tempóval zokogásba fordult.

Sziasztok kedves Olvasóim!

Itt az újabb fejezet, remélem tetszik.Mint látjátok szenvedtetős hangulatban vagyok. Sivárság. Ezt érzem, és ebből az érzelemből táplálkozik ez a történet. Meg akarom mutatni, hogy egy-egy arc mögött, milyen múlt, milyen jelen állhat. Éreztetni akarom veletek, hogy talán semmi sem az, ami látszik, és erre, Strife tökéletes alany lesz, tökéletes, és egyedüli. Nehéz ilyeneket írni, de úgy gondolom felnőttem a feladathoz. Nem mondom, hogy sablon mentes lesz, mert nem mernék ilyet kimondani, hát még leírni! Az az egy biztos, hogy a gyász, az új kezdet, és minden hasonló dolog, egy más szemszöget fog kapni. Mai szaga lesz, és kegyetlenül fog csengeni.

http://www.youtube.com/watch?v=KSY4Yi2ypno

2. Az "ajándék"

 Ahogy az utolsó dalolászó, és minden elismerésével tájékoztató ember is elhagyta a házunkat, kulcsra zártam az ajtót, mély levegőt vettem, és az éterbe boxoltam. Elégedett voltam, mindennel. Természetesen a lány elmondta a számát, és megígértette velem, hogy ismerősnek kell jelölöm facebookon. Na, ja. Elkezdtem összeszedni a kiürült piás üvegeket, és miegymás már beazonosíthatatlan törött, zúzott tárgyat. Ők voltak az este hősi halottjai. Összeporszívóztam, kimostam, mi több végig néztem szinte az összes helységet, és rendet tettem bennük, ha kellett. Ahogy végeztem, már hajnali fél hat körül járt, de az egész otthonunk ibolya illatban úszott. Hatalmas vigyorral az arcomon dőltem hátra az ágyamban. A szemhéjaim önkéntelenül is le-le csukódtam, de még ezelőtt vetettem egy pillantást a plafonon lévő poszterre, amin a kedvenc bandám szerepelt. Végül elaludtam, tudván, hogy a szüleim hat óra múlva itthon lesznek, és a buliról még csak fogalmuk sem lesz. Mit is tart a mondás? Aki mer, az nyer. Nyertem!

 Anya nevetésére ébredtem, ami azt jelentette, hogy jól sikerült a fogadás, amit a leukémiás gyerekek számára szervezett apámék cége. Hallottam, amint nyílt és csukódott az ajtóm, majd ahogy a nem túl tetemes súly alatt megereszkedik a matracom. Anya keze a hátamat simogatta, a hangja szinte mosolygott.

-Boldog Szülinapot Strife!-lehajolt hozzám és megpuszilt. Húsz éves voltam, és még mindig ilyen ébresztést kaptam, azon a januári napom, mikor megszülettem. Szerencsére, most legalább nem volt hó. Rühelltem, ugyanis.
 Pislogtam párat, majd felültem, hogy anyára nézhessek, rendes, férfias mivoltomban. Természetesen ennek, ő egy mozdulattal véget tudott vetni. Végig simított a borostás arcomon.

-Borotválkozz meg, vagy tudod mit?Gyere le, apáddal van egy kis meglepetésünk számodra!-nyeltem egyet, hogy kevésbé legyen száraz a torkom, majd bólintottam. Anya megvárta, míg átveszem a fölsőm, beleborzolok a hajamba, és úgy mentünk le, ketten. Miközben lefelé mentünk a lépcsőn, fekete haján megcsillant a tetőablakon beáramló fény. 

-Reméltük, hogy nem fogod észrevenni, ugyanis már három napja megvettük, mi több háznál volt. Ezért olyan helyre "rejtettük", ahol egy: elfér, kettő: ritkám fordulsz meg.-szürke szemeivel rám pillantott, szemöldökét kérdőre emelte, és a karomba csimpaszkodott. Elmosolyodtam. 

- A garázsba?

-A garázsba!-mondta apa, ahogy a kezében egy almával csatlakozott hozzánk. Még rajta is a fogadáson viselt gönc volt, mint anyán, de tekintetük csillogott.-Na gyere fiam!-vállon veregetett, és így mentünk hárman, az ajándékom felé.

 Amint anya levette a kezét a szememről, elámultam. Egy pillanatra azt hittem, hogy a szüleim csak viccelnek velem, és mondjuk kapok egy új bmx-et, de nem. Ez komoly ajándék volt, komolyabb, mint amit megérdemelhetnék. Végigsimítottam a motorháztetőn, az ablakokon, és csodálkozva néztem a döbbent arcomat, aminek tükörképe visszaverődött a tükörsima felületről.

-Egy porsche?-néztem apámra, akinek kék szemei úgy csillogtak akár egy gyereké. Nem habozott, hanem kinyitotta az anyósülés ajtaját, és beült.

-Most állni fogtok, vagy beszálltok és kipróbáljuk?-nevetett, nem tudtam megállni, és csatlakoztam hozzá. Elfoglaltam a helyem volán mögött, anya pedig hátra, apa oldalára szállt be.
 A kulcs már a helyén volt, és csak arra várt, hogy elfordítsam. A szívem a torkomban dobogott, szinte éreztem a pillanat pulzálását, éltem. A szüleim megvették álmaim autóját, és az enyém volt. Bőrülésestől, csúcs motorostul.

 Elindítottam, és kigördültünk a feljárón, majd a sztráda felé vettem az irányt. Amíg összpontosítottam, apa egy gombnyomással lehajtotta az ablakokat, a szél a hajunkba kapott. A rádióból pedig a kedvenc együttesem legújabb száma szólt. A felhők fölött éreztem magam.
 Kikerültem az autókat, nem maradtam mögöttük, senki mögött nem kullogtam. Nem bírtam megállni, a gázra tapostam, és felkurjantottam. Csodás volt, ahogy szinte suhantunk, a sebesség, a mámor.
-Strife lassíts, anyád kezd rosszul lenni, tudod, hogy nem bírja a mi tempónkat!-vigyorgott apa, de tudtam igaza van. Óvatosan a fékre léptem, de nem történt semmi, erősebben próbálkoztam. Apa szeme elkerekedett, ahogy továbbra is igyekeztem kerülgetni az autókat. Rémület ült ki az arcomra, és a többiekére is.

-Bassza meg!-ordítottam el magam, ahogy az egyik autós hirtelen befékezett. Apa félrerántotta a kormányt, de emiatt a szalagkorlátot "szakítottuk" át. Egy szempillantás alatt egy fa tíz méteres távolságról egy miniméternyire került, és becsapódtunk. Bevertem a fejem.

 Kinyitottam a szemem, és láttam. Megmozgattam magam, mindent éreztem. Kiakartam nyitni az ajtót, nem sikerült. Az anyós ülésre tekintettem, apát keresve, de csak a fa törzsét láttam apába trancsírozódva. Minden véres volt, sőt a benzin szag, még ha lehet, ennél is ijesztőbbé tette a helyzetet. Apán halott, hasított belém a felismerés. Meghalt. 

 Hátra pillantottam, ahol anya éppen most kezdett magához térni. Próbáltam elérni őt. 

-Anya, jól vagy?-megérintettem remegő kezét, amit kicsit megráztam, hogy valami választ csikarjak ki belőle. Rám nézett.

-A..apád?-megráztam a fejem, mire sírásbab tört ki.

-Anya, figyelj rám. Anya!-minden hangomat össze kellett gyűjtenem, hogy egyáltalán meghalljon.-Tudsz mozogni? Ki tudod nyitni az ajtót?-fekete loknijai vadul ellenkeztek.

-Nem érzem a lábam, és a kezem is eltört azt hiszem... te tudsz csinálni valamit?-elengedtem anyát, és az ablakot kezdtem méregetni. Megrepedt az ütközéstől, meg volt már gyengítve. Enyhén hátra dőltem, de épp csak annyira, hogy ne dőljek a fának, és kirúgtam. Anya zokogása vadabbá vált.

-Richard.. istenem...- gombóc volt a torkomba, ahogy mit sem törődve az ajtóban maradt szilánkokkal kimásztam.

Sziasztok kedves Olvasóim!

 Nem szokásom így befejezni valamit, de úgy érzem túlságosan hosszú lenne. Szóval mára ennyi lenne a csemegézni való. Remélem eddig tetszik nektek, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy örülnék a kommenteknek. Részben miattatok is írok, és ha nem kapok visszajelzést, akkor nem fejlődök, nem tudok jobbat írni nektek. Számítok rátok.♥

http://www.youtube.com/watch?v=dv0ZFhUWCuY

16, ezt is megéltem!

 Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Ajaj, múlik az idő, múlik meg nem állíthatatlanul. Emlékszem, annyira tisztán arra, mikor betöltöttem a tizenegyedik életévemet. Igazából azt, egy mérföldkőnek éreztem: Én a nagy tizenegy éves. Azóta kereken eltelt öt év. Öt olyan év, amiben megismerhettem a Poklot, a Mennyet, szereztem barátokat, és ellenségeket. Talán ebben az egészben az a legijesztőbb, hogy tudom más is így élte meg ezt az öt évet. Annyi különbséggel, hogy mások voltak a történetek főszereplő, más meglátással voltak a történésekre. Ami elmúlt azt elmúlt. Szerintem, nem is jönnek vissza ezek a momentumok, maximum csak azok érzések, amiket akkor éreztünk, amikor történt velünk egy sorscsapás, vagy hatalmas öröm.
 Igazából nem terveztem semmiféle nagy dolgot, és igazából csak annyit szerettem volna mondani, hogy ma van a születésnapom. Köszönöm, hogy Ti, Olvasók, ennyire támogattatok, ha nem is szavakkal, hanem pusztán a jelenlétetekkel. Többet jelent számomra bárminél, és remélem a továbbiakban is sikerül tartalmasan írnom nektek. Ezt vegyük szülinapi ígéretnek: sose szeretnék megszűnni írni, mert ha ez bekövetkezne, bennem is meghalna valami. Az írás a képzelet fellegvára, ahova annak van bejárása, aki mer kockáztatni, újat kipróbálni, és kész azt megosztani azzal, aki fél megmutatni az Ő gondolatainak színe-javát. Éppen ezért, ez hatalmas fegyver. Igen, sose szeretnék megszűnni, mindig szeretnék írni.
 Negatív hangulatúra kerekedett ez a poszt, sajnálom, azt hiszem Öregszem!
 Szeretlek Titeket♥

http://www.youtube.com/watch?v=1WJg4SGXIdo

1. A világ a csúcsról

 Vadul, rendszertelenül dübörgött a zene a nappali négy sarkában elhelyezett hangfalakból. Előttem pedig egy lány tekergett, akit még csak nem is ismertem, ugyanis az egyik haverom hozta magával. Elvigyorodtam. Végig néztem a döbbenetes ember tömegen, majd jóleső érzés bontakozott ki a bensőmben. Megcsináltam a szemeszter legütősebb buliját, és innentől kezdve ezzel együtt fogják suttogni a nevem. Az egyik srác vetett egy elismerő pillantást rám, majd a lányra, végül felmutatott hüvelykujjával jelezte: neki is bejön a látvány. Ezt, mintha maga a lány is megérezte volna, rám nézett, és elmosolyodott. A kezeit a nyakam köré fonta, miközben én is megtaláltam a számomra tökéletes helyet a testen. Hozzám hajolt, majd megcsókolt. Gondolom, most valami hihetetlen örvénynek kellett volna beszippantania, de igazából semmi sem történt. Semmit sem jelentett számomra.
 Neon fények cikáztak végig az embereken, a falakon, és a bútorokon. Hangos csörömpölés hallatszott a konyhából, feltehetően eltörtek valamit, amit meg kellett volna néznem. Ez, azonban rá ért. A lányt kezdtem elemezni, legalábbis azt, amennyit láttam belőle: fekete, vagy nagyon sötét barna haja volt, ami a derekáig ért. Az arca szép volt, bár legalább hét kiló smink lehetett rajta. A két, barna szemének sarkában a szemceruza, enyhén elmosódott. Elindult előttem, majd félreérthetetlen mozdulattal, engem is mozgásra sarkallt. Tudtam mit akart, tudtam miért indult el a lépcsők felé, és bár kezdett minden vadász-ösztön kihalni belőlem, nem lehetett ellenállni a könnyű prédának, sőt egy lánynak, aki önként vállalkozik. Pimasz vigyor terült el az arcomon, amit az előttem lépkedő lány is észrevett. Megállt egy pillanatra, és újabb csókot lehelt a számra. Semmi, még mindig semmi. Majd mondott valamit, amiből egy hang se ért el a fülemig, csak a szavak esetlen megformálását láttam az ajkain. Belebólintottam a tudatlanságba, mire elmosolyodott, megragadta a kezem, és behúzott a legközelebbi szobába, ami történetesen a gardrób volt.
 Még be se csuktam az ajtót, de egymásnak estünk, beletúrt a hajamba, kigombolta az ingem, én pedig a miniszoknyája feltűrésével voltam elfoglalva, később pedig megszabadítottam, az így is kicsi felsőjétől. A polcokon lévő ruhák sorra estek le, hol ránk, hol csak mellénk. Tizenöt percet, maximum húszat töltöttünk a kis helyiségbe, lángoltunk, majd elcsitultunk. Végül, mintha semmi sem történt volna, folytattuk ott, ahol abbahagytuk, tehát a nappaliból átkeresztelt táncparketten.

 Ki kellett mennem egy kicsit a friss levegőre, így a teraszra nyíló üvegajtó felé vettem az irányt.Ahogy kiértem, láttam még pár embert rajtam kívül egymásba gabalyodva, de a többség bent tombolt. Leültem egy székre, és mélyet szippantottam az esti levegőből, és nem tudtam elkerülni azt, hogy megint büszkeséget érezzek azt illetően, hogy milyen lett a buli. Meg persze az sem volt mindennapi dolog, hogy minden ZH-m jól sikerült. Ez az este pedig méltó megünneplése volt ennek.
 Ahogy merengtem, valaki a vállamra tette a kezét. Hátra fordultam. Luke volt az, a legjobb barátom, időtlen idők óta. Egy cigis dobozt nyújtott felém, amiből készségesen előhúztam egy szálat, az asztalról elvettem apám kedvenc öngyújtóját, és meggyújtottam a "lassú halált". Luke leült mellém, amíg jó mélyre leszívtam a füstöt, és amíg a keserédes fájdalom szétáradt a tüdőmben.
- Jó kis csajt szedtél fel Strife..- vigyorgott elismerően. Szőkés-barna haja a szemébe lógott, de még így is kitudtam venni a csillogását.
-Inkább a csaj hálózott be engem, a kisujjamat se mozdítottam.-lassacskán az ég felé fújtam a fehér mérget. A csillagok gúnyosan nevettek a beszélgetésünkön. Onthatatlan vágyat éreztem arra, hogy bemutassak nekik, de fékeztem magam. Luke felsóhajtott.
- Neked ez mindig így ment.
- Mintha neked nem...-felnevetett, és azt suttogta, hogy "hát ja". A Holdat egy kisebb felhőcsoport takarta, így még sötétebbre festve az estét, még ikonikusabbá téve ezzel magát, az égitestet. Luke előre dőlt, láttam rajta, hogy mi nyomasztja, és szinte automatikusan ejtettem ki a szavakat.
- Mi van Cassie-vel? - Cassie, a lány, aki Luke másik fele is lehetett volna. Cassie, az ember, aki önerőből vívta ki Luke és az én elismerésemet. Most kórházban fekszik infúziókra kötve, az anorexiája miatt, amit nem vettünk észre. Emiatt legkedvesebb barátomnak nem csak bűntudata van, hanem szar kedve, és minden depresszív körítése is. Természetesen érthető módon. Azt hiszem, Luke Cassie előtt csak lefektette a lányok,   nehezemre esik be vallani, de úgy mint én.Egyik napról a másikra élt. Amióta megismerte őt, felhagyott ezzel, és csak neki élt. Cassie sokszor csak mosolygott rajta, de tudtam, hogy nem közömbös neki Luke, csak félt. Mint általában a többi lány, félt bízni egy nőfalóban. Nem tudta, hogy Luke megváltozott... miatta.
-Őszintén? Nincs jobban. De mindegy is..-felállt és kinyújtóztatta a végtagjait, majd mosolyogva beleborzolt a hajamba.- Húzz bele Strife, élvezd az estét, ugyanis a világ csúcsáról csak lefelé vezet az út.-elnyomtam a csikket, és bólintottam. Visszamentem az őrült förgetegbe, ahol nincsenek ember és ember közötti különbségek, hisz ott, és akkor, mind marhák voltunk.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Mint látjátok ez egy újabb történet. Reményeim szerint ez minden misztikumtól mentes, egy kicsit életszagú lesz. Régóta szerettem volna szélsőséges viselkedésekről írni, és beleképzelnem magam egy ilyen fiatal helyébe. Hát itt az esélyem. Remélem nem fog beletörni a bicskám, és hitelesen tudom visszaadni mindazt, amit elterveztem, és olyan szépen cseng a fejemben. Mindenekelőtt, azt remélem a legjobban, hogy elnyeri ez a kis novella a tetszéseteket. (Megjegyzés: mint látjátok férfi szemszögből írok,ami nehezített pálya, de nagyon szeretem.) Nos, manapság rákaptam Lana Del Rey-re így most egy az általa szerezett dallal búcsúzom.♥

http://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&NR=1&v=cre-qvxZYYY

Régi, de el nem feledett ígéret

Sziasztok!:)
Hú, emlékszem én, nem volt túl rég... hogy megígértem, hogy pakolok fel képeket a kirándulásokról. Na, most jött el a pillanat. Sajnos, egyáltalán nem vagyok olyan jó fotós, mint Edzsi, úgyhogy csak harmad osztályú képekkel örvendeztetlek meg titeket, persze, lesz olyan kép is, amit nem én csináltam. Például Felvidékről csak Robi által készített képeket rakok fel, míg Angliából én, és Edzsi által is csinált képeket is felpakolok.

 

Selmecbányai képek:)

 Magas-Tátra

 Dover-i part

 London-eye

 Houses of Parliament

 Westminster 

 Bécs

 Bécsi humorzsákok:)

 Szintén Dover-i part

 A kép magért beszél:))

 Dover

 Tower Bridge

Edzsi és én
(Bocs, hogy az arcod adtam hozzá Edzsi)

Nos, ennyi lenne, nem sokára jelentkezek! Természetesen most is egy kedvenc számommal búcsúzom, még pedig Anglia emlékére Rihannától a Where have you been-nel.♥

http://www.youtube.com/watch?v=SJc8lLP8geg

Szavak, amiknek ereje van

Sziasztok kedves Olvasóim!
 Még mielőtt belevetném magam a dolgok közepébe, és elkezdenék a fellegekben járni, szeretném megköszönni, hogy ennyien olvassátok a blogom, 1602, szinte fejedelmi szám. Ez ad célt, ez az ami mozgatja bennem a fantáziát, és ösztökél. Köszönöm nektek! Na, de hölgyeim és uraim, elég az érzelgősségből, úgy is lesz benne még bőven részünk!:)
 Ahogy már utaltam a címben is, a szavakról lesz szó, azokról a kis momentumokról, amik néhány ember számára, olyan keveset jelentenek, és emiatt meglehetősen felelőtlenül is használják. Nekem, mint kezdő "írónak", bár még nem tudom, hogy nevezhetem-e magam annak, fontos szerepet játszanak az életemben. Kitöltik a bennem lappangó űrt, és formát adnak a gondolataimnak, és ez csodálatos. Pontosabban, csodálatos addig, míg fegyvernek nem használjuk őket. Mert mily meglepő, a szavak rombolni, sebezni is tudnak. Már ha csak abba gondolunk bele, hogy van, aki nem fizikailag bántja a másikat, hanem érzelmileg, az is olyan komoly dolgokat érhet el a másikban, amiket talán ép ésszel fel sem lehet fogni. Bevallom, ez ijesztő. Talán néhe jobban is fáj, mint maga a fizikai bántalmazás, talán megalázóbb, talán még annyit sem tehetünk ennek megakadályozásáért, mint drága "testvérét". Régebben, mikor még csak verseket írtam, és halvány lila gőzöm se volt a regény, novella írás mikéntjéről, akkor én sem gondoltam volna, hogy a kimondott, vagy kimondatlan szavaknak mennyi jelentősége van. Szavak? Szépek, és ha rímelnek még jól is hangzanak!-ennyit gondoltam, se többet, se kevesebbet. Most viszont tudom, hogy mennyire jól esik egy elismerő dicséret, vagy mennyire meg tud bántani egy-egy nem megfelelő megjegyzés, amit én magam nem érzek igazságosnak. Mivel tudom, hogy én hogy viseltetek a szavak iránt, én is igyekszem úgy válogatni azokat, hogy inkább építsenek, mintsem romboljanak. Ezért szeretek írni. Olyan mélységekbe lehet ez által lenyúlni, olyan többletet lehet egy léleknek adni, ami nem csak nekem jó, hanem annak is, aki kapja. Ezzel azonban hatalmas felelősség is jár.
 Gondolom ti is éreztétek már a pillangókat a hasatokban, mikor azt mondták nektek "Szeretlek", vagy mennyire remegtetek a tehetetlen dühtől, mikor azt vágták a fejetekhez, hogy "Utállak, ez meg ez a bajom veled"... éreztétek a bőrötökön, magatokban ezeknek az apró kis "semmiségek" erejét.
 Igazából ennyi lett volna, amit megakartam osztani veletek, ezek a dolgok fogalmazódtak bennem.Egy magyar számmal búcsúznék tőletek, hallgassátok szeretettel.♥

http://www.youtube.com/watch?v=VBZDX2KZTKI

12. Harc a végsőkig

 A fájdalom lángoló förgetegként borította el az elmém. A karomban lévő halványkék erek lüktettek, szinte darabjaikra robbantak, az egész kezem halványkék véraláfutás volt. Összeszorítottam a fogaimat, a végtelen fájdalmon kívül semmit nem éreztem, maximum annyit, ahogy elborult az agyam. Az egész világ zöldes színékben pompázott, elmosódva láttam a körvonalakat, így James-t is, aki nem volt rest kihasználni a pillanatnyi fölényeit. Igen, csak pillanatnyit, ugyanis a következő percben az erőm kétszeresére növekedett, mi több plusz képességek birtokába jutottam, amiket csak bal kézzel tudtam alkalmazni. Francba! Nyakon ragadott, és a föld felé másfél méterrel emelt. A tüdőmre gúzsként telepedő légszomj azonnal megtette a hatását, megszédültem, de nem annyira, hogy eszméletemet veszítsem. Fellendítettem a lábam, és mellkason rúgtam a férfit, aki ezért elengedett, de lazsálni nem engedett. Felém lendítette ökleit, amit bal kézzel egyszerűen hárítottam, majd telekinézéssel  arrébb repítettem, majdhogynem falra kentem.
 Nem habozhattam, nem lehettem vajszívű, szinte még égett az arcomon az Anger által adott "lelkesítő" pofon. Jameshez futottam, miközben illúzióba burkolódzva igyekeztem elvonni a figyelmét a valós önmagamról, nos, nem dőlt be. Sasszemével kiszúrt engem, és nem sajnált egy bal horgossal üdvözölni. Mikor végig csúsztam a földön a törött lombikok között, kajánul felröhögött.
-Hősnek hiszed magad, miközben egy gyerek vagy. Mit gondolsz? Ez egy felnőtt világ, aljasnak, hataloméhesnek kell lenned, különben úgy fogsz járni, mint az idióta öcsém Brain. Gyermek vagy, egy játékszer a markomban, amit most atomjaira fogok morzsolni. Ne aggódj, a szertől meg se fogod érezni... azt hiszem.- csak úgy, mint a mondandója elején most is felnevetett. Elegem volt, a bal kezem telement üvegszilánkkal, lassacskán csöpögött belőle a vér, de a jobb oldalam még abszolút használható volt. Felugrottam, és a támadóm felé rontottam. Az meglepődve konstatálta, hogy még fürge, és eleven vagyok. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, megragadt a hajamnál fogva, a földre dobott, végül a bal karom következett a sorba. Próbáltam pajzsot vonni magam köré, de ilyen közelről nem ment, nem volt hatása.
- Tudod, azért voltál olyan fontos számunkra, mert a véredből elő lehet állítani az ellenszert. Sajnálatos a halálod, de ha lázadni akartál, akkor bűnhődj is.-csavart egyet a karomon, aminek következménye egy fájdalmasnak hallatszó roppanás volt. A csontjaim. Ahogy markolászott, a bőrömbe nyomta a szilánkokat, majd csavart még egyet, és még egyet. Felüvöltöttem. Katarzis, ébenfekete, sötét fájdalom szállt rám. Alattam tócsába gyűlt össze a belőlem folyóként ömlő vér. A hátam ívben megfeszült, mikor felrántott az a szadista állat, aki a világ urának képzelte magát. Szemen köptem.
-Mondd ki, hogy sajnálod!
-Dögölj meg!-ugattam szinte. A hangom sem találtam. Elvesztettem önmagam, elvesztettem azt a keveset is amim volt. Talán elbuktam...- Gyerek vagyok, egy kis semmi, de én fogom a halálod okozni.
-Szánalmas vagy... egy kis senki, igazad van, nem vagy több!
 Abban a pillanatban James megvonaglott, majd rám okádott egy litervért. Elernyedtek a tagjai, kicsúsztam a szorításából, de nem tudtam megtartani magam, elestem. James meg rám. A Doktor nő állt előttem, mellette Mr. Brain támaszkodott egy asztalnak. Hasán egy hatalmas vér paca virított, álláról is az csöpögött le. A nő lehúzta rólam a Jamesből megmaradt üres hullát, elérte a szellemi szintjét. Felsegített, de felkiáltottam a fájdalomtól. A karom, mintha csak hegyes tűk közé lett volna helyezve, amik ezer fokon izzottak. Megőrültem tőle.
-Vágják le, az istenért! Vágják le!-ordítottam. Ekkor Walker mellém lépett, arcát ezernyi seb tarkította, de ő csak engem figyelt, meg a sérülésem. Megrázta fejét, majd a karomra tette a kezét. Ettől is szinte megpusztultam.
-Nyugalom, nem fog fájni.-az ujjai játszid könnyedséggel hasítottak át a bőrömön, a csontomon. Könnyek gyűltek a szemembe. Igaza volt, ez nem fájt... de a tudat, hogy elvesztem az egyik testrészem, felért ezzel. Zokogtam.
-Kész.-nem tudtam szólni. Nem tudtam semmit sem csinálni. A Doktor nőt néztem, a névjegy tábláját. Viola Smith. Aztán Mr. Brain-t, aki egy lombikot szorongatott.
-Ez az ellenszer, mikor betértél a motelbe, és elájultál, akkor vettem tőled vért. Viola állította elő. Meggyógyulhattok.-A férfi szaggatottan lélegzett, a végét járta.Walker elvette tőle a gyógyszert, és megköszönte.
-Magukkal mi lesz?-kérdezte.
-Felrobbantjuk a kócerájt. Menjetek.- mondta Viola, mire Walker a karjaiba kapott, és lefutott velem a lépcsőn, át a csatatéren a pajzsunkba burkolva. Nem állítottak meg, ugyanis szinte mindenki halálos sérülést kapott.
-A helikopterekhez!-suttogtam, de neki ennyi is elég volt. A jajkiáltásokon át is hallatszott a jármű rotorjainak zaja, Anger és Arrow vártak ránk. Beestünk az utastérbe, és már szálltunk is fel, el ettől a helytől, ami másodpercekkel ezután felrobbant.

Öt évvel később
  Lassan diktáltam a sorokat, azért hogy Walker minél pontosabban le tudja írni azt, majd figyeltem, amint a fiú gyorsan, és ruganyosan mozgatja ujjait a billentyűzeten. Arcélei feszesek voltak, barna haja kócos volt, és tudtam, hogy még nem is reggelizett. Pontosítok. Felkeltettem, mert ihletem támadt, ő pedig szó nélkül felöltözött, és ásítva a számítógép elé ült, bevetésre készen.
 Ez volt a történetünk. Ez mind megtörtént, olyan célok érdekében, amik elpusztíthatták volna a világot. Minket, árvákat akartak felhasználni, büntetlenül. Irányítani akartak minket, gyilkolni akartak tanítani.
Jamesnek igaza volt. Akkor még gyerekek voltunk, játékszerek, és talán nem tudtuk elképzelni, hogy a felnőtt világ rejt még egyet, s mást. Hősnek hittük magunkat, hittünk abban, hogy hősök vagyunk, sőt ténylegesen azokká is váltunk, ugyanis James maga volt a bűn, a fertő, a gonosz. Ő volt az, aki hősökké tett minket. Ez azonban elmúlt, és fájdalmas sebeket hagyott mindannyiunkon.
-Leírtam Aj, mi jön? -felálltam, és mellé léptem. Az ép kezemmel megfogtam a vállát, mire rám nézett azokkal a világos kék szemekkel, amiket annyira szerettem. Béke áradt szét bennem. "Végül is minden rosszban van valami jó. Nem?" gondoltam. Anger és Arrow összeköltöztek, csakúgy mint Walker és én. Család lettünk.
-Angerék mindjárt itt lesznek, és már vagy három órája írsz, hagyd abba.-a szavaim hatására nagyot sóhajtott, majd mentett egyet a dokumentumon, és kikapcsolta a gépet.
- De már nem kell sok, a kiadó azt mondta, hogy jövőhétre várja a könyved, addigra be kell fejeznünk.-elmosolyodtam. Úgy éreztem sosem mosolyogtam ennyit azelőtt mielőtt megismertem őt. Megpuszilta a csonkolt oldalam.
-Tudom, de most az, hogy a társainkkal legyünk fontosabb. Fontosabb, talán mindennél.
Ahogy kimondtam csöngettek.
 Walker átkarolta az oldalam, az ajtóhoz sétálva kitártuk azt. Anger a karjában egy csöppnyi kis emberrel, hatalmas mosollyal köszöntött minket, majd átadva Arrownak a kisbabát szorosan megölelt minket.

 Sziasztok!
Úristen, igen, jól látjátok itt a vége! Köszönöm nektek, hogy végig követtétek Aj-ék történetet, remélem megszerettétek ezeket a karaktereket, és tetszett nektek ez a szinte idillikus befejezés. Tudom, tudom, de azért örülnék pár sor kritikának, jónak-rossznak. Ugyanis ennél sokkal jobb történetekkel szeretnélek titeket megajándékozni, ugyanis azt ne felejtsétek el, hogy egy író, még ha olyan kezdő is mint én, nektek ír.
Kivételesen egy Red számmal búcsúzom, hallgassátok szeretettel!

http://www.youtube.com/watch?v=MOoJ-_z5zjI

Bizonyíts már!

Hazug szavak, eljátszott igazság. Miért harcolok, ha egyáltalán nincs viszály. Eljátszol megint tengernyi bizalmat, fájdalom, sivárság mi kezed nyomán megmarad. Állj meg, inkább szállj ki, nem bírom már. Bizonyíts! Talán nem ér ennyit? Megfogadtál nekem egykoron valamit... Elfelejtetted? Bizonyos. Tombolj gyerünk, rázd le lepled! Nem menekülsz, én értelek, és bármit tettél, s teszel még, féltelek. Kuss, hallgassanak el a hangok, zúg a fejem, és még nincs vége. A neheze még el sem kezdődött, bolond én! Mit vártam? Azt, amit kaptam, csak azt hittem lesz erőm, és kibírom. Tévedtem... nem tudok már Elérhetetlent kergetni, és ez fáj. Fáj, de nem érti. Űr kong, segíts.

http://www.youtube.com/watch?v=-ViIK_WlKGY

Végmegsemmisülés, katarzis, nagy bumm. Bejegyzés vége...

11. A megölt csendben

 A csendet megölte a jajveszékelés. Por, és tűz felhő kovácsolt falakat körülöttünk, na meg azok körül, akik azért jöttek, hogy gyermeteg fegyverekkel megállítsanak minket. Na jó, ez kissé könnyelmű megfogalmazás, a fegyverek igenis felsérthették a pajzsunkat, a bőrünket, és nem egy kellemetlenséget tudtak okozni. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a gén-kezelt állatokat is ránk szabadítottak. Egyedül az nem fért a fejembe, hogy hogyan különböztették meg a támadókat, azaz minket, a gazdáiktól. Mindegy. Ezzel nem foglalkozhattam, ugyanis Anger felé vetődött egy hatalmas bengáli-tigris.
 Feléjük ugrottam, miközben az állat hirtelen egész gerincévél hátrahajlott az erőmtől, majd hatalmas reccsenés közepette két métert zuhant, egyenest egy gépfegyveres férfinek, aki a súlytól, és a lendülettől vezérelve nekicsapódott egy oszlopnak, amiből egy tompa vasrúd állt ki. Vér fröccsent, elkaptam a tekintetem. Anger vállon fogott, és elteleportált, pont akkor, mikor a lövedékek áthatoltak volna a testünkön.
  Végül egy kiálló peremrész menedékében találtuk magunkat. Végigtapogattam a testemen, de a koszon kívül nem semmi nem odavaló nem vettem észre magamon. Abban a pillanatban pofon csattant az arcomon.
-Héj Aj! Térj magadhoz, és ne érzelgősködj, küzdj a rohadt életbe, küzdj!- a rejtekhelyünk mellett, közvetlenül egy kézigránát robbant. Egyszerre hasaltunk földre, miközben védőgátat emeltem magunk köré, majd kitágítva a hatósugarát a földre terítettem a körülöttünk lévő embereket. Felpattantunk, és futásnak eredtünk. Egy két katona elé vérfagyasztó illúziót teremtettem, és minden képzelőerőmet beleölve igyekeztem halálra rémiszteni őket.
 Egy váll ért a hátam vékony bőréhez, abban a pillanatban megfordultam, de Arrow homlokon csapott. Kettő, kevesebb, mint öt perc alatt. Áú.
-Bocs.-azzal a lendülettel felrántott, majd hátra lendítette a lábát, és mellbe rúgta az egyik fegyverest, aki vért köhintett fel. Arrow tényleg iszonyat erővel volt megáldva. Felém pillantott.
-Muszáj kijutnunk. Walker merre van? - megdermedten körbepillantottam. Nem volt sehol, csak a pusztítás nyomai, gócpontja foglalta el a látóterem. Hol van?
-Megkeresem!- nem habozhattam, minél előbb meg kellett találnom.
- Aj, maximum húsz perc, azután elkötünk egy katonai gépet. Nincs más választásunk, siessetek.-igaza volt. Egyetlen lehetőségünk volt, egyetlen egyszer sem hibázhattunk.
 Futásnak eredtem, közben az erőm segítségével kiütöttem pár embert. Az egyik azonban mindenkinél fürgébb volt, kicselezett, és elém vágott, és felém lőtt egy egész tárat. Későn reagáltam, így pár golyó eltalált a vállamon, és a karomon. Megtántorodtam, de az adrenalin miatt a fájdalmat nem olyan letaglózó erővel éreztem, mint amire számítottam. A támadómra vetettem magam, és az ép karommal megöklöztem, de ő csak lerúgott magáról. Remek, nem szórakozhatok itt... Illúziót bocsátottam rá, így legalább hármat látott belőle, instant részegségnek se lehetett utolsó a látvány. Miközben magában hadonászott megfogtam egy lángolóvégű farudat, és a lapockájára mért ütéssel ártalmatlanná, mi több majdnem rostonsülté tettem. Tovább iramodtam. A szememmel az albínó fiút keresve, akiért aggódtam. A fájdalom hirtelen nyílalt bele a vállamba, és szánkázott végig az ujjaimig. Enyhén megszédültem, de nem álltam meg, most nem. Azonban a ledőlt oszlopárnyékába suhantam, szinte észrevétlenül. Elindultam felfelé, oda, ahol a laboratórium volt, oda, ahol első nap megtudtam, hogy talán rajtam fog ez az egész ügy csattanni. Pajzsot vontam magam köré, úgy léptem fel a legutolsó lépcsőfokon. James várt rám, az eszméletlen Walker társaságában, így nem gondolkoztam cselekedtem. Egy sor lombikot repítettem felé, amit ő játszi könnyedséggel elhárított. Gén kezelt, csak úgy, mint mi.
-Szépen megadod magad kislány, vagy a barátod fejét, már csak nyak nélkül láthatod viszont.-vicsorgott, mint egy állat. Ha habzott volna a szája, megkockáztattam volna azt is, hogy megveszett, de tudtam, hogy ez az ember ilyen. A hatalom, és a vér éltette. Szörnyeteg volt.
-Jobb ötletem van-szorongattam a vállam, miközben pimasz vigyort erőltettem az arcomra, miközben a torkom könnyek marták, szinte hólyagosra.-Megölöm magát, és kézen fogva megyünk el a társammal együtt.- James felém lendült, én az asztalra ugrottam, felkapva egy fecskendőt, amiben ahhoz hasonló anyag volt, amivel régen kezeltek. Ahogy a férfi a lábamhoz akart nyúlni, félre ugrott, de későn, elhasaltam az asztalon, az ampulla kiesett a kezemből, és elcsúszott, tőlem legalább egy méterre. Megfordultam, és arcon rúgtam a pszichopatát, aki az orrát markolászva elengedett. Elrugaszkodtam az asztal felületétől, egyenest a injekció felé, amit azzal a lendülettel beadtam magamnak.

Sziasztok!
Nincs sok időm sokat írni, és amúgy sem vagyok túl jó lelki állapotba. Szeretlek titeket, és remélem tetszik a rész. Pá♥

http://www.youtube.com/watch?v=NCiH7LAg7PE&feature=g-vrec

Kis csepp az egészből

Sziasztok!
Elérkezett a július, a legmelegebb hónap. Ennek mondjuk kimondottan örülök, de nem az időjárás jelentés volt a fő célom ezzel a bejegyzéssel. Már három éve szorgalmasan írom javíthatatlan hőseim hol vicces, hol bájos, hol véres történeteit, úgy mint egy regényt. Igazából most az egyik még gépelés alatt álló regényem első fejezetének részletét szeretném közzé tenni, hátha megtetszik nektek, és ez majd arra csigáz titeket, hogy minél többet olvassatok nem csak tőlem, másoktól is. Régebben több fantasy történetet olvastam, ezért ezek ihlettek meg, nem rég tértem át a sci-fi-kre, életrajzi regényekre és hasonlókra, amikből újabb ötleteket meríthettem. Nos remélem tetszeni ez a kis szösszenet. Ja, és mindenek előtt új Linkin Park album, tehát ebből lesz a fejezet végén egy szám. Ettől függetlenül kötelező hallgatni!:)♥

1.  fejezet

(részlet)

 A szürkület még jobban elrejtette a búvóhelyem a sűrű lombkorona között, ahol már szinte több mint három órája gubbasztottam felhúzott számszeríjjal. Szerencsére, a fa tetejéről tökéletes rálátás nyílt a város szélére, és az azt körülvevő erdőre. Két társammal együtt járőröztünk, így minden érzékszervünk kiélezve várt egy árulkodó neszre, zajra, vagy csak egy suhanó árnyra, amit nemes egyszerűséggel kellett volna eltalálnunk. Az izgalom egy árva nyomát se vettem észre magamon, a rutin megtette a hatását, meghozta a régen várt gyümölcsét; a szívem egyenletesen vert, semmi sem kerülhette el a figyelmem, és ebben biztos voltam. Tudtam, hogy az izgalom csak rontaná az esélyeinket, hogy megvédjük a városban élő embereket, így koncentráltan vettem levegőt, és alig-alig mozdultam. 

 Jobb felől neszek csapták meg a fülemet, a fegyvertartó kezemet kinyújtottam, és vártam, míg a célpontok kivehetővé váltak. A karjaimban lévő izmok megfeszültek, és szinte sikoltottak azért, hogy kioldjam az íjam, aminek az ellenfelem mellkasába kellett volna fúródnia, és eltalálnia a már halott szívet. Undorítóan hangzik? Pedig csak egy feladat volt, egy a sok közül, amit nekünk, vadászoknak, minden rezzenés nélkül el kellett végeznünk, az erőnk, és tudásunk legjava szerint.

 A cél kitisztult, és a szemem elé került a két botorkáló egykor embernek nevezett alak, akik friss vámpírként, az ösztönüknek engedve közeledtek a város felé. A bőrük holdfénysápadt volt, gyilkos metszőfogaik az ajkukba vájódtak, állukról csöpögött a vér. Egy középkorú férfi, és egy tizenéves lány, akik életükben, talán rokonaik lehettek egymásnak, mert még észrevehető volt pár hasonló vonás a két arc, szomjúságtól eltorzított ábrázatán.

 Egyre csak lépkedtek a rejtekhelyünkhöz, már mindhármunknak meg kellett volna húznia a pöcköt, de haboztunk, nem hiába. Két friss vámpír, és sehol sem volt a mesterük, ez gyanút keltett mindannyiunkban. Hol lehetett az alkotó?

 Ekkor belém hasított a felismeréssel meghintett terv. Csapdát állítottak nekünk. Olyan nyilvánvalót, de mégis annyira veszéllyel kecsegtetőt, hogy egy pár pillanatig haboztam, de az izmaim szinte önként cselekedtek, és elrugaszkodtam a faágtól. Első vadászszabály: sose, ismétlem, sose fedd fel a pozíciódat, csak ha éppen végszükség van.

  A két vámpír előtt három méterrel értem földet, akik azon nyomban felszisszentek. Gyorsan végig mértem őket, majd mikor a lány támadni akart, könyörtelenül meghúztam a ravaszt. A nyíl megállíthatatlanul fúródott át a szívén, és ahogy a másik oldalán kiért, a vámpír felvonyított. Tekintete vérbefordult, szájából vér tőrt elő, ahogy porrá vált. Igen, új vámpírokat pofon egyszerű megölni, csak a száz év fölöttiek voltak nagyobb falatok.

 A férfi csak bamba tekintettel figyelte a lány hamukupaccá vált maradványit, majd mikor eljutott a tudatáig, hogy a „társa” „halott”, de komolyan halott, velőt rázón felüvöltött.  Na, igen, megint áldom az ötéves rutinom, amiért nem rezzentem össze, így hideg fejjel vettem is célba az egyedet, de addigra már a társaim egyike eltalálta, mire már két kupac tornyosult előttem. Abban a pillanatban láttam meg a marionett-bábust, egy sármos férfit, akinek fehéren világító fogain megcsillant a Holdsugár.  Lassú, komótos tapsolásba kezdett, majd elégedett képet vágva elindult felém. A fene fogja megvárni, az íjpuskámmal egyenest a szívére összpontosítottam, se kedvem, se energiám nem volt játszadozni. Félúton elnyelte a homály, és mögém került. Gyorsan és ádázul a torkomnak esett, erre természetesen minden védekező ösztönömet latba vetve, lábon lőttem. Elengedett egy másodpercre, épp annyira, hogy megfordulhassak, bár hiába. Rám vetette magát, a földre tepert, a kezeimet pedig szorosan lefogta. Röviden: esélyem se volt a következő akciómra. Csattogtatni kezdte a fogait, a szájából ammónia szag csapott elő, amitől a rosszullét kerülgetett. Megfeszültem a szorítása alatt, ahogy láttam közeledni a halálos csókot. Vért köpött rám, szívéből egy karó vége állt ki, tudtam, hogy az egyik társam leszúrta. A bábus szépen, porrá vált, és az esti szél messze repítette. Vége volt a bevetésnek.

 Fellélegeztem, mire két férfikéz rántott fel a földről, akik le is poroltak, pont, mintha a kishúguk lettem volna. Ez roppant mód idegesített. Én is vadász voltam, és egyszerre kezdtük űzni ezt a nem kívánatos mesterséget. Az már más kérdés volt, hogy négy évvel fiatalabb voltam, mint ők.

 Leráztam magamról az aggódó tekinteteket, és csendben elindultam befelé a városba. Az utóbbi időkben túl sok munkák volt, ami nyugtalanított, és egyben ki is fárasztott. Ilyen bevetések beszélni, sőt gondolkodni se volt kedvünk. A kosz ólomsúlyként nehezedett rám, mocskos, és véres voltam, a szemem előtt pedig a hotelszobánk fürdője lebegett. Persze, ez ezzel a munkával jár, mikor jelentkeztem, pontosabban, mikor már megszülettem, tudtam, hogy nekem nincs választási lehetőségem. Mindig tudtam, hogy nekem a csatamező a sorsom, az első akciómkor is tisztában voltam ezzel.

http://www.youtube.com/watch?v=QkTCHq_4SPw&feature=related