2012. augusztus 31., péntek

8. A másik fél

 Eleinte semmi sem látszott abból, amit feltételezéseim szerint Amethyst mutatni akart. Kusza összevisszaság terült a szemünk elé, kitöltve a teret. Talán csak két szín volt elég domináns: a kék, és a narancssárga, így eszembe is juttatta a városi napfelkeltét, amit a település legmagasabb pontjáról lehetett megszemlélni, tökéletesen tiszta, és derűs hajnalokon. Ahogy telt az idő, annál nagyobb mélységet, jelentést kapott a mű, egészen addig míg alakot nem öltött, míg felismerhetővé nem vált. Egy embert ábrázolt a folyóparton, ahogy  csendesen hullott a hó, csakúgy mint most is. Az egészen képen zavarodottság uralkodott, hidegség, de valahogy mégis sikerült elérnie ennek a lánynak, hogy felcsillanjon benne a remény. Elkomorodtam. Én voltam a vásznon szereplő ember, de ezzel csak én voltam tisztában.
 Felemeltem a kezem, amin egy szempillantás alatt változott vízzé a kristályos hópehely, majd még jobban az arcomba húztam a kapucnim. Már nem láttam a művészt, csak a zenét hallottam, ami végig egy eufórikus  dallamban lüktetett, aminek az lett az eredménye, hogy a tömeg szinte együtt lélegzett Amethyssel. Még Luke is megbűvölten nézte, és néhol elismerően füttyentett.
 Megpróbáltam kisebbre összehúzni magam, a zsebem mélyére süllyesztettem a kezem, és számolni kezdtem a másodperceket. Tizenöt perce álltunk kint.

Amethys:
 Próbáltam kiverni a fejemből a tegnapi látványt, amit az a fiú tárt a szemem elé, de nem ment. Végül már nem küzdöttem az ellen, hogy megtartsam magamnak. Ennek ellenére megmaradt a személy anonimitása, előttem, és a többiek előtt is. Minden egyes vonással, egyre jobban vibrált előttem a srác bekötött arca, rikító kék szeme, amelyet körbeölelt a szinte piros bőr. Szenvedés, fájdalom, kétségbeesettség. Ezt láttam, a kemény és goromba külső mögött. Így, én a képen adtam egy kis reményt hozzá.
 Még fordultam egyet a festékes vödör felé, csak azért, hogy egy utolsó húzást végezzek a művön, de még mielőtt ráfestettem volna megtorpantam. Ide illett a befejezetlenség, az elveszettség hangulatát adta vissza, és szinte várt arra, hogy valaki befejezze, utat mutasson.
 Megfordultam, apránként végignéztem a tömegen, majd meghajoltam. Hatalmas taps tört ki, mire felemeltem a fejem. Akkor láttam meg, hogy egy kapucnis alak sétál el a csoporttól, mögötte, egy srác indul el, nagy léptekkel, azért, hogy utolérje őt. Megnéztem őket, és próbáltam memorizálni a kinézetük, de mielőtt megtehettem volna, eltűntek az épületben.
 Felsóhajtottam, és elmosolyodtam.
-Köszönöm, hogy velem tartottatok. Azonban lenne még egy feladatom számotokra. Mindannyian kaptok egy-egy cetlit.-mutattam fel egy papír lapot.-Erre, írjátok rá a jelenlegi érzéseiteket, és azt, amit a kép váltott ki belőletek, azt amit ti láttok benne. Adjatok szavakat annak, ami bennetek van.
 Ezzel is eltelt legalább öt perc, és én fázni kezdtem. Így, amint az önkénteseim összeszedték a lapokat, bevonultam, és elfoglaltam egy kisebb termet annak érdekében, hogy elolvassam az irományokat, és hogy felmelegedjek, legalább egy kicsit.

Félelem, vágyakozás.
Büszkeség, fájdalom.
Boldogság, elveszettség.

Kétségek,reménység.
       
Végig hasonló, vagy tökéletesen ezekkel megegyező szavakba futottam bele. A padra könyököltem, és a kezembe fektettem a fejem. Megmagyarázhatatlan hiányérzetem volt, kezdenem kellett volna magammal valamit, de ahogy rajzolni kezdtem, szinte görcsösen markoltam a ceruzát, és kongott bennem az üresség.
 A könyökömre hajtottam a fejem, és kizártam a problémáim, kiszakadtam a testemből, és a holnap járt a fejembe. Csakis azért, mert más nem járhatott. Amikor már azt hittem, hogy akár el is alhatok, az ajtó kegyetlenül becsapódott, én pedig, jó őrkutya lévén a hangforrás felé fordultam. A kapucnis volt, lihegett, zaklatottnak tűnt.  Csendben felálltam, és mögé sétáltam, ugyanis homlokával az ajtót támasztotta, tehát nem látott meg. Óvatosan megérintettem a vállát, erre azonnal hátrahőkölt, és ellökött, aminek következményében neki estem az egyik asztalnak. Dühösen felpillantottam... nem, engem nem lökhetnek csak így félre.. senki sem teheti ezt.
 A tekintetem megtalálta az idegen szemeit, és annak kékje vádlón tűzött át rajtam. A felismerés nem érdekelt, határozottan elé léptem, és megragadtam a kezét.
- Játszunk így? Te ellöksz, én beléd rúgok? Azt hiszem semmi rosszat nem tettem ellened, és nem érdemlem ezt, tévedek? Mint mondtam, nem tudom mi történt veled, de tudod mit? Nem érdekel. -azzal eleresztettem. Felvettem a cuccaim, majd elsétálva mellette odadörmögtem neki, hogy örülök a találkozásnak. Azzal becsaptam az ajtót, és a gombóccal a torkomban megbirkózva igyekeztem kiverni a fejemből ezt a lehetetlen alakot.

Sziasztok!
Uhh, nem tudok sokat írni, mert vásárolni kell mennem, de azért remélem tetszett ez az Amethystes rész, nekem meglepően felemelő érzés volt megírni!:))
A legközelebbi viszont látásig pedig hallgassatok egy kis Rihanna-t!
Szeretlek Titeket♥

2012. augusztus 27., hétfő

OMG!

 Hi my wonderful Readers!
 Do you know how much I love you? When I started this blog, I've never thought I will be able to catch the dream frontier which is: 2000. Thank you so much, because you always read me, and my stories. Unfortunately, my English is still horrible, so sorry. Again, thank you!♥

2012. augusztus 23., csütörtök

Edzsinek



"Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevő érdeklődése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól."

Szepes Mária

 Ritka az, amikor az ember találkozik egy vele, nagyon hasonló alapokkal rendelkező másik féllel. Az pedig még annál is ritkább, hogy ez a két ember, az életük nehézségéből kifolyólag, mégis tökéletesen mások. Emiatt, sokszor zavarhatják a másikat, sokszor elegük lehet a másikból, de mindennek ellenére mély barátság fűzi őket össze, amit bármi áron megóvnának. Kincs, ami nem éri meg azt, hogy egyszerűen csak úgy megszűnjön
 .Sokan akartak változtatni rajtam, sokan akarták, hogy legyek hozzájuk hasonló, és én többnyire eleget tettem ennek, amit talán már bánok, igazából nem tudom eldönteni hogy bánnom kellene-e. Azonban Edzsi, és még pár barátom, akik ismernek, és minden szelepességemmel együtt elfogadnak, sose akartak még csak hasonlót se.Ezt pedig nem tudok eléggé meghálálni. Persze, még így is tudok olyan dolgokat tenni, amivel megbánthatom őket, de nem direkt, nem önszántamból, épp emiatt tudok bocsánatot kérni tőlük. Hiszen egy barátság sokkal több, mint az egyén. Arról szól, hogy ott vagyunk egymásnak ha fáj, ha éget, és ha éppen minden rendben.
 Nagyon szeretlek Edzsi, nagyon szeretlek titeket barátaim, ez a bejegyzés a tiétek♥

2012. augusztus 21., kedd

7. Vissza a jövőbe

 A reggeli hangok lágy maszlagként szivárogtak be az agyamba, be az álmomba, a gondolataim közé. Kinyitottam a szemem, és a fehér plafont bámultam, amin hajnali fény apró pontokként játszott. Végig simítottam a takarómon, éreztem az új, de Luke által ismerős illatokat. A szoba, amiben laktam valójában Luke bátyának a törzshelye volt, amint alig két éve áttelepített Európába. Egy jó menő üzlet egyik alapítótagja volt, így érthető volt, hogy oda megy, ahova a kötelesség hívja. Azonban annyira tetszett neki ott, hogy végül megállapodott. Ő döntött, én pedig itt vagyok.
 Hirtelen, kopogtak az ajtón, és bár nem láttam, tudtam ki lehet.
- Strife kapd össze a segged, ma suliba mész!-Luke volt az, a hangja elutasítást nem tűrőn csengett. Tudtam, hogy igaza van, de az izmaim, és minden létező sejtem ellenezte ezt.
-Felejtsd el, még nem vagyok elég jól hozzá...-ha nagyon komolyan nézzük valóban nem voltam teljesen felépülve, pontosan négy hete volt a baleset, két hete engedtek ki a kórházból, de még mindig fájt az egész testem. Az már más kérdés, hogy tompán, és lüktetően. A gyógyulás fájdalma volt már ez, amit én magam sem hittem még el.
 Azonban Luke nem volt kegyes, szinte berúgta az ajtót, és a lendületéből mit sem veszítve lerántotta a takarót.
-Húzzál bele Öcsi, ha folyamatosan nyalogatod a sebeidet bele fogsz zakkanni. Minél előbb visszaszoksz a normális életedbe, annál hamarabb fogsz felépülni. Tudom, hogy nem repesel az örömtől, különösen azért, mert a temetésen nem is vehettél részt, nem tudtad normálisan felfogni, hogy nekik vége, de Strife, kérlek téged, ne hibáztasd magad, te nem tehettél semmiről. Most pedig...-a szekrényhez lépett, elővette a pár áthozott ruhám, és az ágyra terítette.-Öltözz, vagy kénytelen leszek én felöltöztetni.
- Tudod, ezt nem biztos, hogy viszonozni tudom neked, és a családodnak Luke..- A barátom szemébe néztem, aki csak vigyorgott. Nem, nem tipikus üres mosollyal állt előttem, amit már profin begyakorolt ő, és én is. A kezét nyújtotta, amit elfogadtam.
-Megteszi részlet fizetésben is, azzal kezdve, hogy ma meglátogatjuk Cassie-t.- helyeseltem, majd Luke magamra hagyott. Levettem a pizsamám, és a szobába lévő tükör elé álltam. A látvány aggasztó volt, nem láttam benne magamat. A sötét, fekete haj eltűnt, a test hetven százalékát kötések borították, az arcon sebek sorakoztak körbefonva a világos kék, rikító szemeket. Hol voltam én? Hol volt az ember, aki mindig visszaköszönt a tükörből? Sehol, meghalt a szüleivel együtt. Eltűnt, felemésztette a világ. Itt hagyta az önmagának nevezett szánalmas mását, megnyomorodva, megtörve.
 Végig simítottam a sérüléseimen, a barázdák élesen vájódtak az ujjbegyembe, majd hirtelen indulattól vezérelve, megütöttem a tükörképem.
-Te mocsok, hogy merészelsz ennyire hasonlítani arra, aki voltam?-sziszegtem a fogaim között, miközben néztem az apró szilánkokat, amik az én darabkáimat tükrözték. Majd felöltöztem. Felvettem az ingem, a nadrágom, és a kapucnis pulcsim. Kinéztem az ablakon. Esett a hó.

Időben beértünk, azonban feszengtem. Nem tudtam, nem akartam még visszaszokni ide. Az egyetem. Filozófia. Igen, filozófiával kezdtem, ugyanis ez érdekelt mindig is. Az emberek mechanizmusai, gondolatmenetelei, működése , vágyai, érzelmei. Ez volt a filozófia, na meg az előbbiek következménye.

-Luke, Luke! Szia, mondd te is eljössz annak a művésznek az előadására, aki velünk egy idős, csak a szomszédos művészeti egyetemen tanul?- a hátam mögött Luke-ot megint elkapta az a lány, akivel egyszer régen, még Cassie előtt, kavart. Szegény, ha jól emlékszem Kristen, semmi baj sem volt vele, csak annyi, hogy fülig belehabarodott egy srácba, akinek nem kellett. A barátom rám pillantott, az én döntésemre várt.Ahogy feléjük fordultam a lány lélegzete is elállt, majd apró vattaként szállt fel a hópelyhek közé.
-Strife?-kérdezte rekedten. Szép megnyilvánulás.
-Felőlem mehetünk, úgy sincs kedvem bemenni abba szűk terembe.- próbáltam figyelmen kívül hagyni a lányt, de az le se vette rólam a szemét, amit Luke is észrevett.
-Hé, Kristen! Hallottad mit mondott a barátom, kapkod a virgácsaid.-azzal ott hagyta, és mellém jött.-Figyelj Tesó, ha bámulnak, rivallj rájuk. Semmi közük hozzád, nem ismernek, ők csak azt látják, hogy szenvedtél, hogy más lettél, de innentől kezdve mindent te alakítasz.
-Tudom.-válaszoltam.
Azzal a nagy színpad felé vettük az irányt, ahol már szépen lassan gyülekeztek az emberek. Furcsa módon a kinti részlegen szervezték, amit nem értettem. Kinek van kedve fagyoskodni? Ki az az elmebeteg, akinek ez eszébe jut? Akkor azonban minden kérdésre megkaptam a választ.
A lépcsőn egy cseppet sem törékenynek tűnő lány lépkedett fel. A két karján szövetdarabokat tekert körbe, miközben a hóna alatt egy hatalmas vásznat hozott. Egy apró ruha volt rajta, ami nagyjából a combközepéig ért, alatta pedig neccharisnya tündöklött. Lábán pedig a rockerek nagy kedvence: bakancs díszelgett.
-Azta!- füttyentett Luke.-Egy szóval sem mondhatod Strife, hogy a csaj nem bevállalós.
Ezt nem is feltételeztem. A lány szája mosolyra húzódott, szürkés szemei a tömeget pásztázták, míg szőke haja két fonatban lógott le a csípőjéig. Felemelte a kezét, mire mindenki rá figyelt, elhalt a beszélgetés.
-Hello emberek! Köszönöm, hogy a segítségemre vagytok egy művészeti akcióban, Amethyst vagyok, és ha szabad ezzel a sallanggal élnem, valami elképesztőt fogok a szemetek elé tárni.
Azzal két férfi előhozott pár festékes vödröt, meg egy rádiót. Amethyst belemártotta a két karját a vödrökbe, 
majd elkezdődött a véget nem érő pillanat.

Sziasztok kedves Olvasóim!

Megvagytok még? Én igen, ma elfogok menni kicsit sátorozni a barátaimmal, amit már nagyon várok! Addig is azon 
gondolkoztam, hogy vajon nektek mi tetszik a blogon? Mit emelnétek ki? Vajon tetszik-e nektek az, ahogy írok, 
fogalmazok,alkotok? Bevallom, kicsit bizonytalan vagyok, csak úgy, mint mindenben általában - muhaha, de jól titkolom;)-, 
szóval azon töprengtem, hogy indítok majd egy szavazást! Addig is, további jó szórakozást, amihez természetesen 
egy számot is kölcsönzök.

2012. augusztus 15., szerda

6. Hamis világ

 Felkaptam a kapucnim, szinte elzárva ezzel a magam körüli világot, majd a bőröndömért nyúltam. A szituáció, amibe belekeveredtem szinte nevetséges volt, menekülni akartam előle. A rejtekhelyem ezek szerint, nem csak az én menedékem volt, és nem csak én bújtam el itt. Ironikus. A bal zsebemhez nyúltam, ahol a cigarettáimat tartottam. Lassacskán elindultam, és meggyújtottam a szálat, azt ami már itt-ott meg volt hajolva, és nyomódva. A cigit tartó kezem remegett, miközben mélyre szívtam a füstöt. Félelmetesen jól esett a tüdőmnek, ahogy  megtelt a halálos köddel, de amint kitisztult, újra öklömnyire zsugorodott vissza, és égetett, felrobbant. A mellkasomhoz kaptam, amint a szúrós fájdalom körbejárt a testem zugain. Pár másodperc után, felegyenesedtem, és egy újabbat szippantottam.
-Héj, várj meg!-szólt utánam az idegen, aki a fűzfa alatt ült. Éreztem, ahogy a keze a vállamon landolt, majd a lendület gerjesztette fuvallatot, ahogy kifordultam az érintése alól. A cigaretta füstölögve kihullott az ujjaim közül. A lány hátrébb tántorodott a reakcióm láttán, a vázlat füzetet maga elé vette, és dacosan a szemeimbe nézett, oda, ahova megtagadtam a bejárást mindenki számára. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett, magabiztosan, és egyedülállón.-Ne haragudj, semmi közöm hozzád, de éppen egy vizsgafeladatomon dolgoztam, mikor a partra jöttél. Tökéletesen szimbolizálod azt, amit megakarok majd mutatni, és arra gondolt..-elfordultam tőle, ami azonnal belefojtotta minden gondolatát. Nem engedhettem, és nem is akartam betekintést engedni ennek az embernek az életemben, csak azért, hogy felhasználjon. Kitudja, talán jót szórakozna azon, hogy mindez velem történt, és nem vele. Az ember ilyen, örül ha valami szerencsétlenség elkerüli. Én is ilyen voltam, talán még vagyok is.
- Na jó.-váltott kegyetlenebb hangvételre- Lehet, hogy szőrnyű dolgok történtek veled, lehet hogy emiatt mindened gyökerestül megváltozott. Sajnálom! De arra semmi sem jogosít fel, hogy hátat fordíts valakinek, aki éppen hozzád beszél. A bunkósára semmi nem mentség!-megrántottam a vállam, és tovább mentem, egy újabb cigire gyújtva. "Nem tud semmit!"gondoltam magamban, még csak bűntudatot sem ébresztett bennem. Jobb volt ez így. Ezzel, pedig lezártnak tekintettem az eddig történteket.
 Amint kellő távolságba értem, leültem egy padra, és felhívtam Luke-ot. Elmondtam neki hol vagyok, amire csak annyit felelt tíz perc, és ott lesz. Ezért bírtam Luke-ot. Tele volt kérdésekkel, mégse tette fel őket. Tiszteletben tartotta az embert, és támogatta őt. El sem tudtam képzelni mi történne akkor ha megnyílnék, akár csak Luke-nak. Lehet, ha elkezdeném nem tudnám abbahagyni, így inkább bele se fogtam. Mindenkinek ez volt  jobb.
A hátam mögül nevetés tört ki, és ismerős hangok ütötték fel a fejüket. Az egyik haverom volt, felismertem őt. Az egyik barátom, aki sose jött be meglátogatni, az aki most minden gond nélkül kibeszélt.
-Szerencsétlennek meghaltak még a szülei is...-egy lány is beszélt, de az ő hangja nem tört át a járművek zaján.-Ja. Jól tudod egy autó baleset volt, Strife vezetett, lehet, hogy még piás volt a buli után. Uhh, Baby, pedig hatalmas buli volt. Láttam te is jól érezted magad!-felálltam. Nem akartam tovább hallgatózni, tovább befogadni magamba ezt a gondtalanságot.Odamentem hozzájuk. Nem ismert meg, de tudtam, hogy James azzal a lánnyal, volt, akivel én voltam. Bár ez nem jelentett nekem túl sokat, semmivel sem volt fontosabb számomra, mint az eddigi lányok.
 Kezet nyújtottam.
-Hello James, örülök, hogy jól vagy!-meghökkentek. Nem találtak szavakat, és csak bambán figyelték egymást, engem. Zavaros tekintetük mindent elárult. Ekkor dudáltak.
-Strife gyere!-kiáltott felém Luke, akit az anyja hozott el. Biccentettem egyet a "haverjaim" felé, azzal felvettem a cuccaimat, és mielőtt beszálltam az autóba elnyomtam a cigarettám.
-Mindened meg van Strife?-kérdezte Mrs.Key, miközben én utoljára felmértem az régi ismerőseim.. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, vajon tényleg meg van-e mindenem. Végül arra jutottam, hogy nincs. Semmim sem volt szinte, ez megőrjített, de szép lassan kezdtem megszokni a gondolatot, az érzést.
 Bólintottam.
-Igen, azt hiszem mindenem meg van, amim csak lehet. Köszönöm.- Luke a visszapillantóból tekintett rám. Barna szemei a tudatomban vájkáltak. Tudtam mi fog következni.
-Ne törődj Jamessel, egy hólyag a srác.. a csaj pedig, tudod mi.-azzal ő is a házakat, a járókelőket kezdte kémlelni. Sikeresen meggyőzött arról, hogy a rég kialakított világom, hamis volt.

Sziasztok kedves Olvasóim!
Mi a helyzet veletek így, hogy már mindjárt vége a nyárnak? Tanultok? Készültük? Olvastok? Ha igen, akkor mit? Kíváncsi lennék... Jelen pillanatban én a Hunger Games-t olvasom eredetiben. Elég nehézkesen megy, mert az angolos szókincsem sosem volt hatalmas. Ennek ellenére minden percét élvezem! Ha már Hunger Games... eddig mi a véleményetek az én karaktereimről? Mert mondjuk ha megnézzük Katnisst, akkor egy határozott, bátor lány áll előttünk. Kíváncsi vagyok, nektek mi a következtetésetek az én szereplőimről.:)
Nos, ma egy The Used számmal búcsúzom. Szeretlek titeket!♥

2012. augusztus 10., péntek

5. A hely

 El kellett telnie még egy hétnek, mire hazaengedtek. Haza, a cuccaimért, az emlékeimért, azért, hogy később átköltözhessek Luke-ékhoz. Már belépni a házba is fájdalmas volt, mélyen és tompán égetett. Minden képről, minden tárgyról a szüleim emléke nézett rám. Vádlón, keserűn.
 Fél óra, ennyit töltöttem bent, egyedül, addig, míg bepakoltam, rendszereztem. Nem bírtam tovább, felderengtek a buli emlékei, minden arcról gyilkos mosoly tündöklött, és bár én magam voltam hibás, a valós gyilkost most is közöttük kerestem.
 Ahogy a konyhába értem, észrevettem hogy a pulton egy reklámszatyor hevert. Közelebb léptem, és belepillantottam. Egy doboz volt benne, semmi több. Kivettem, kinyitottam, és azzal a lendülettel ledöbbentem. Egy tigrisszem kő volt benne, egy kis fecnivel. Óvatosan, mintha a papír széthullásától tartanék, kihajtottam. Anya kézírása tündöklött rajta, ami szinte megvakított.
 "Kicsim, pontosabban Strife. Tudjuk, hogy már felnőttél, már réges-régen elérted azt a pontot, amikor már nem tekinthetünk rád úgy, mint egy gyámoltalan gyerekre. Mondhatni, igazi férfi lettél, akitől nem várunk többet,-se apád, se én- mint amire képes. Szerencsére, nem is adsz számunkra ennél kevesebbet. Azért kapsz tőlünk ilyen nagy horderejű ajándékot, hogy tudd, megbízunk benned, hogy tudd felelősséggel tartozol a tetteidért, bár úgy hisszük, ezt eddig is tudtad. Ezt a tigrisszemet pedig azért kapod, hogy sose felejtsd el honnan jöttél, sose felejts el azt, hogy küzdeni kell, azért, hogy elérhesd a céljaid. Ettől leszel olyan ember, akire minden körülmények között büszke leszel.                    Nagyon Szeretünk Kicsim, reméljük, hogy ezt a mai napot sose felejted el, mindig a szívedben fogod őrizni!:)  "            
           Anya és Apa

 A hajamba túrtam. Lesöpörtem az asztalon heverő poharakat, amik szilánkos csörömpöléssel a földön landoltak.Keservesen dühöngtem. A hiány, a tehetetlenség, a visszafordíthatatlanság súlya mind bennem tombolt, mind lassan lassan emésztett fel.
-A francba, a francba, a francba!-üvöltöttem, a feszültség hangokon keresztül se szabadult fel a testemből. Felkaptam a bőröndöm, miközben fájdalom nyilalt a sajgó végtagjaimba, és a dobozkával együtt kisiettem a házból. A hajdani otthonunkból.
 Nem törődve semmivel, csak mentem, mentem addig, amíg el nem értem azt a pontot, amikor úgy éreztem, elértem a helyre, ahol egyedül lehettem. Ez a hely azonban távol volt. Távolabb volt, mint a valós világ hihetetlennek érzékelhető kegyetlensége, magánya, és visszhangja. A lábam vitt előre, pedig tudtam, hogy a szervezetem, ilyen súlyos sokk után, mint az égési sérüléseim, nem lehetne ennyire terhelhető.
 Természetesen nem véletlen kértem meg Luke-ot, hogy ne segítsen. Nem akartam, hogy ennél is szánalmasabbnak lásson, hogy ennél is jobban sajnáljon. Meghúztam a határt, amin nem akartam átlibbenni, és a "mesebeli hely", átlendíthet a mostani holtponton.
 Huszonöt perc. A várost átszelő patakhoz értem. Oda, ahova gyerekként többször is kiültem, ha csak egy kis egyedüllétre szomjaztam, vagy ha csak elakartam bújni azoktól a mindennapi szörnyektől, amiket akkor még nem bírtam legyőzni, és akik még ma is kísértenek.
 Lihegtem, ledobtam a cuccokat, levettem a cipőm, és hátradőltem a fűbe, miközben a víz a talpam mosta. Hihetetlen, hogy január van, és nincs hideg. Vagyis, az, hogy csak a víz jegessége áradt, kúszott felfelé a bőrömön, míg teljesen át nem hűtött. Az égen szürke, vad fellegek uralkodtak, és igen, az gyűlöletes hóval kecsegtettek. Felültem, a kapucni leesett a fejemről, egy sóhaj szállt fel, fel az el nem érhető messzeségbe.
Felugrottam.


Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Igazából, most nem terveztem, hogy sokat fecsegjek sok butaságról, mint például szegény Strife jövőbeli esélyeiről, harcairól...stb. Ehelyett beszéljen inkább egy zene, amit szinte pontosan ebben a pillanatban "fedeztem fel", remélem tetszeni fog.♥

2012. augusztus 6., hétfő

Gyorsan, talpra!

 Sziasztok kedves Olvasóim!
 Bevallom, nem terveztem, hogy ma még írok nektek, de -külső ihlet hatására- mégis megteszem.
 Éppen zenét hallgatok, az egyik kedvenc együttesem számát. Tudom, hogy veletek is volt már olyan, hogy egyszer csak rátok szakad a felismerés, hogy valójában, mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt, hogy a kialakult helyzetre nincs más megoldás, mint az idő. A türelem. Nos, nekem ez sose volt kenyerem, az élet rövid, felesleges vitákra, összeveszésekre pazarolni, gondoltam, és gondolom is. Viszont, ahogy kezd benőni a fejem lágya rá kell jönnöm, hogy bukni is kell, ahhoz életünk végén olyan emberek lehessünk, akik lenni akarunk. Nem tudom melyik korosztály olvas engem, gondolom a korombeliek, de ez itt lényegtelen! Van, hogy a kor tényleg nem számít, egy harminc éves felnőtt is lehet ugyan olyan elveszett, magányos, bizonytalan, mint én, mint ti. A sebeket csak az idő gyógyítja meg, ha lefedjük őket nem jutnak levegőhöz, és van, hogy a teljes felépülés érdekében újra el kell törni a csontot. Ez igaz az emberre is. Olyan múlandó az életünk, mégis meg kell tanulnunk azt, hogy várni tudni kell. Őszinte leszek, ez szerintem szőrnyű. Szinte fáj belegondolnom. Most mégis azt hiszem, képes leszek valamelyest lezárnom a múltat, beleolvasztanom a jelen  személyiségembe, több lehetek a hibáimtól, a csalódásaimtól, az egykori barátaimtól, akik úgy érzem eldobtak-persze ebben benne voltak az én hibáim is-, és a mostani barátaimtól, akik velem vannak, és elfogadják azt, aki vagyok, aki a türelmem által lettem, aki legyűrte a mérgeket, amiket szépen lassan adagoltak belé, úgy hogy észre se vette. Ebből adódik, hogy hegek borítják az emberek testét, de ezek is mi vagyunk, ettől vagyunk erősebbek, ettől vagyunk azok akik. Ha megtaláljuk magunkat, az a siker.
 Elmentem egy olyan vonalba ezzel a bejegyzéssel, amit nem biztos hogy akartam. Köszönöm, ha elolvassátok. Drága olvasóim, van egy barátom, blogol, olvassátok el őt is. Higgyétek el, benne van valami ami belőlem hiányzik, más, mint én, ettől olyan jó. Ha nem hiszitek, győződjetek meg saját szemetekkel róla.
http://thethree-daysfever.blogspot.hu/ ez itt a blogcíme. Hajrá!♥

4. A mélység alját taposva

 Az elkövetkező napokban, szépen lassan kezdtem újra képet kapni a körülöttem zajló világból, köszönhetően Luke-nak, a szüleinek, és a kezelőorvosomnak. Elmondták, hogy a rendőrség kivizsgálta a balesetet, ellenőrizte az autót, végül arra jutottak, hogy ez nem is a "véletlen" műve, hanem gyilkossági kísérlet volt, ugyanis megbuherálták a féket. Tudtam, hogy az én hibám volt, ha nem rendeztem volna meg a bulit, figyelhettem volna, észrevehettem volna azt, ha valaki a garázsban mászkál. Ez nem így történt, nem tartottam szem előtt azt, hogy nekem is vannak bizonyos kötelességeim, ezért halt meg apa, és anya. Én tehetettem a kialakult helyzetről, én csakis én. A bűntudat súlya a mellkasomra telepedett, néha már úgy éreztem, hogy megfojt, de nem így  történt. Inkább életben hagyott, szenvedni. Másodfokú égési sérüléseket szenvedtem, abból is a kettes típusút, ami a testem hetven százalékát érintette, füstmérgezést is kaptam, és valószínűleg, sőt biztosan elvesztettem az eddigi életem, minden darabját. Legalábbis volt egy pont mikor ezt hittem.
 Egy hét telt el a baleset óta, nem engedtek ki a kórházból, bár ezt tökéletesen megértettem, én se akartam elmenni. Luke-on és a családján kívül senki sem látogatott meg. Barátok? Ugyan kérem! Valahol mindig éreztem, hogy ezek a látszat kapcsolatok csak az első gödörig lesznek elegek, de ez nem foglalkoztatott... akkor.
 Délután kettő körül járt az idő, és csak úgy, mint minden nap Luke bent ült, és mesélt. Szóval tartott, igyekezett a gondolataimat visszatekerni a saját medrükbe, inkább kevesebb sikerrel, ám értékeltem az erőlködéseit. Épp, a közepén tartott, annak elbeszélésében, hogy hogyan gatyázta meg hajdani legnagyobb ellenfelét általánosban, mikor az ajtó kinyílt, és minthogyha egy szent lépett volna be rajta, körberagyogta a kórházi lámpák halvány fénye. Aktatáskát hurcolt maga után, járása pörgős, határozott volt, kopasz feje visszaverte a lámpák, és a nap minden harcos sugarát. A gyomron öklömnyire szűkült... Luke pedig felpattant a helyéről, mert a szülei követték a gyámügyist.
-Szervusz Strife.-ült le mellém komoly arccal a férfi, és szinte láthatatlanul, de végig hordta barna tekintetét, az agyon kötözött testemen. Bólintottam.-Nagyon sajnálom, ami a szüleiddel, és veled történt, és hidd el, én szeretném legkevésbé ezt a beszélgetést, de beszélnünk kell a további elhelyezésedről. - a hangja merő cukorszirup volt, vajon hány hozzám hasonlónak mondta ezt?
-Elmúltam tizennyolc, önálló vagyok.-mondtam, amilyen szűkszavúan csak lehetett. Nem akartam, nem akartam ezt. A férfi végig simított a fején.
-Lehet, de a jelen helyzetből adódóan, nem tudnád ellátni magad. Próbáltam felvenni a kapcsolatot a rokonaiddal, sikertelenül.-összeszorítottam az ajkaim. Apa és anya a családjuk helyett egymást választották, nem tartották a kapcsolatot, így ez meg sem lepetett. Luke-ra néztem, aki biztatóan elvigyorodott.-Szerencsére, a barátod és szülei elvállalták, hogy ugyan hosszas procedúrákat követően, de náluk élj!-Mr. Key Kopasz mellé lépett, szeméből rokonszenv, sajnálat, és elhatározás bujkált, majd kacsintottak rám, váratlan.
-Szeretnénk, hogy tudd, nem vagy egyedül, mi itt leszünk, még ha nem is pótolhatjuk őket. Beleegyezel, Strife?-ledöbbentem, majd erőm minden morzsáját összegyűjtve, igent mondtam. Ezzel vége is volt, ennek az ügynek. A Kopasz hazamehetett, felvehette a fizetését. Luke pedig fojtatta a történetét.

 Másnap dudorászásra ébredtem, majd arra, hogy rájöttem szombat van, végül arra, hogy kinyitottam a szemem, és egy halványbarna, egyenes hajú, mélyzöld szemű, nádszál vékony lány állt az ágyam mellett, és egy csokor virágot rendezgetett, vázába.
-Cassie?-a hangom csak suttogás volt, a fájdalom megint szétáradt a testemben, ahogy az édes tudatlan álomból, a valóság tornácára léptem. A lány felém nézett, és elmosolyodott, Luke-ot juttatta eszembe, aki nem volt sehol sem.-Kiengedtek?-megrázta a fejét, és lehuppant az ágyam szélére.
-Megszöktem.Luke mesélte mi történt. Pontosítok, mindent elmondott, azzal kapcsolatban, ami történt. Talán itt követte el a hibát, meg akartalak látogatni.Sajnálom Strife, el sem tudom képzelni milyen lehet. Tényleg nem  tudom.-elfordítottam a fejem. Én sose látogattam meg őt... pedig meg kellett volna. Hihetetlen, hogy Cassie, pedig csapot-papot ott hagyva eljött hozzám.
-Köszönöm.-mondtam.- Te hogy vagy?-kéredztem, mire ismét elmosolyodott és mesélni kezdett.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Ismét itt egy rész, ami még igen unalmas. Meg kell mondnom, hogy nem is tervezem, hogy nagyon sokkal izgalmasabb lesz, ugyanis itt a mondani valóra akarom felhívni a figyelmet. Igen akarom!:) Remélem tetszik, és még tudok pár jó percet szerezni nektek a suli kezdésig. Egy kis egyszerű számmal búcsúzom tőletek, remélem tetszeni fog♥