Futni

 Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
 Megint itt, megint csak nektek. Azon gondolkoztam, hogy az emberek többsége fél felvállalni a valós véleményét, fél attól, hogy a környezet, hogy is reagál rá, mint emberre. Nem vicces? Félünk olyan emberek lenni, mint amilyenek valójában is vagyunk. Ez talán a nagy társadalmi nyomástól van, már mi tinédzserek is, folyamatosan ki vagyunk téve olyan dolgoknak, amiknek nem kellene. Ha valaki nem szeret valamit, amit a többség igen, akkor azt azt egyént egyszerűen kiközösítik. Ha más elveket vall, mint azok, akik a társaságot eredetileg mozgatják, akkor a többiek, csúfolni fogják. Ennek következtében, mivel az ember társaslény, igyekszik változtatni magán, csak az a baj, hogy ez nem minden esetben hozza el a várt hatást. Ti nem éreztétek már azt, hogy minden erőtökkel meg akartok felelni, olyan feltételeknek, amikhez azonban nem tudtok azonosulni? Olyan, mintha húznák az ember fogát, és elfelejtették volna beadni az érzéstelenítőt. Szinte annyira fáj már, hogy nem is érzitek, mégis ott lesz az űr.
 Nem tudom kik olvasnak rendszeresen, kiket érdekelnek a soraim annyira, hogy legalább a megszólítást elolvassák, de KÉRLEK titeket, sose adjátok fel azt, akik vagytok. Mindenki egy értékes, és fontos része ennek a kis golyónak, amit otthonunknak nevezünk. Lesznek olyanok, akik emiatt utálni fognak titeket, de ne felejtsétek el azokat, akik viszont szeretnek. Nem a rosszat kell látni, hanem a szépet kell megélni. Legyetek erősek, és  őszinték, elsősorban magatokkal! Mindennek meg van az oka... és ezt kénytelenek vagytok elfogadni. Néha egyedül kell maradni, ahhoz hogy észrevegyük, mi az, ami körülvesz, és higgyétek el, az korántsem olyan rossz, mint amilyennek tűnik.
Szeretlek titeket♥

Üvölt, küzd, s vergődik!
Maszkját tépi, elég volt
a csöndben ülni, s engedni,
hogy mű legyen a mosoly.

Üvölt, küzd, fel nem adja!
Harcoló lélek, kit ereje hajtja,
hogy a láncait ledobja,
s megtanulja, mi az, hogy önmaga.

10. Álmok, melyek nem válósak

 Tengtek az órák, egészen hajnalig beszélgettünk Brighttal, és igyekeztünk előállni egy egészen kivitelezhető tervvel, ami nem is tűnt esetlen próbálkozásnak. Szerencsére Brightnak sikerült a többi fogoly leírásából felépítenie magából a Tanácsház apró részeit, de ha ez nem is történt volna így, állította ő, akkor is megtudnánk találni Smasht legalábbis azokból az információkból kiindulva, amit elmeséltem neki magunkról. Azt mondta, hogy a hanghordozásunkból, meg a körülöttünk lévő furcsa, megmagyarázhatatlan légkörből, arra számított, hogy már pár éve ismerjük egymást, és meglepődött, mikor megmondtam neki, hogy csak két napja ismertem meg. Azt hittem, nem lehet valakihez ennyire ragaszkodni ilyen rövid idő eltelte után, de Smash hiányzott, hiányzott valami mellőlem. Néha, mikor egy árny átsuhant a fák között, odakaptam a fejem, remélve ő az, lehet sérülten, de élve. Sajnos, ez sosem következett be.
 Miután összeállítottuk a hadi stratégiánk, Bright megtanított pár alapvető, mégis nagyon hasznos varázslatra. Szerencsére, jobb voltam ebben, mint a kapcsolataim kialakításában, és minden tapasztalatlanságom ellenére hamar ráéreztem, még a bonyolultabb mágiai áramlásokra. Érdekes, hogy amikor ezzel foglalkoztam, tényleg úgy éreztem, mintha repülnék, mintha egy halat visszatettek volna a neki szánt akváriumba, hogy végre ússzon.
Talán mégis inkább ahhoz hasonlítanám, mikor egy amputáció után, valaki művégtagot kap, és szépen lassan újra megszokja, hogy van keze meg lába. Kicsit esetlenül ugyan, de halványan emlékszik arra, hogyan kell őket használni, és ez nagyszerű a varázslókban is. A mágia a vérükben van, és ha nem is használják, sosem felejtik el ennek az erőnek az alkalmazását.
 Végül, mikor a Nap halvány sugarai simogatni kezdték sápadt, verítéktől csatakos arcunkat, felállítottuk a sátrat, és próbáltuk minél jobban kipihenni magunkat, ugyanis ma estére terveztük az akciót. Nagyon gyorsan,  szinte le se ért a fejem a fekvőhelyre, de már aludtam is. Elfáradtam.

A talpam alatt minden lángokban állt, és a bennem élő tűz próbálta felvenni a harcot ezzel az állapottal. Fájt, mart a meleg, és a felforrósodott levegő szinte megfojtott, a torkomban mintha hólyagocskák pukkadtak volna ki apránként, annyira égette a légcsövemet. Körbenéztem, mindent füst borított, az feketeségből zöld, smaragd szemek világítottak rám, majd harsány sikoly hangzott fel, és fúródott a dobhártyámba. Az ereimben tombolt a mágia, pezsgett, és kiakart törni, neki feszült az érfalamnak, és szétszaggatta. Felsikoltottam, de az orromból, és a számból ömleni kezdett a kék vér, a boszorkányok ismérve. Féltem, és összerogytam. A kezem a lángnyelveket markolászta, és senki sem volt mellettem. Remegtem a fájdalomtól, és attól, hogy szépen lassan semmivé válik a testem. Éreztem, hogy az engem körülölelő tűz, beveszi magát a pólusaimba, és akaratomon kívül magamban olvasztom. 
- Rosie, ne tedd! - karok nyúltak felém, amik magukhoz ölelték a testem, amit erőtlennek, és igen picinek éreztem. A kék szempár hűvös nyugalommal töltött el, de már késő volt. Smash arca csupa korom volt, és bőre felhólyagzott. Azt akartam neki mondani, hogy fusson, vagy meghal, de nem bírtam beszélni, csak tehetetlenül figyeltem, ahogy a tűz felemészt mindkettőnket.

 Felriadtam. Körülbelül délre járhatott, mert a gyomrom éhes megkordult. A nyakamhoz tapadt a hajam, miközben az ónixköves medálom szorongattam. Mi volt ez?

Sziasztok! :)
Meg kell mondanom, hogy eddig ez -na jó, meg az első rész- szolgált a legnagyobb örömömre, hogy leírhattam. Imádom kibontakoztatni a cselekményt, megsejtetni azt hogy milyen is lehet a szereplő belső világa. Talán tényleg ezt szeretem az egész írásban, az érzések színes skáláját.
Most pedig egy francia számmal búcsúzom, ne várjátok hogy leírjam az előadót, nem tudok franciául, de remélem olyan élvezettel fogadjátok, mint amilyen élvezettel én hallgatom♥

http://www.youtube.com/watch?v=tSEDBre-QmI&ob=av2n

9. Kapcsolat

 Vártunk. A rohamosan telő idő minden pillanatban újabb ostorcsapást mért ránk. Smash nem jött vissza, nem tudtuk mi történt vele. Próbáltuk kereső varázslatokkal -amikre Bright tanított-, meghatározni a pozícióját, sikertelenül. Igyekeztem nem hangot adni a pániknak, ami úrrá lett rajtam, nem ijeszthettem rá Brightra, de az volt a sejtésem, hogy a Szakasz elkapta. Lehunytam a szemem. Tisztában voltam azzal, hogy Smash egyszer telepatikus úton kapcsolatba lépett velem, tehát kialakított egy csatornát kettőnk között. Erősen megszorítottam az ónixköves medálomat, és a kék szempárra, a sötét hajra, a haragos szavaira, az önfeledt nevetésére összpontosítottam. A gondolataimban kibontakozott Smash alakja, láttam őt, de ő nem engem. Minden hófehér volt, nem voltak élek, árnyak, csak ős és én. Közelebb léptem  hozzá, de mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna, nem tudtam elérni őt.
- Smash!-formálták a nevét hangtalanul az ajkaim. Egy pillanatra felkapta a fejét, majd ismét lekorhasztotta. Arcát mindenhol karcolás borította, néha meg-megvonaglott a fájdalomtól. Szörnyen festett.
- Itt vagyok Smash! Halld meg, kérlek.- de a szavaim süket fülekre találtak, a fal túl nagy volt kettőnk között, túlságosan hatalmas, ahhoz, hogy én lerombolhassam. Lerogytam az akadály tövébe. Tudtam, hogy ez az egész hely egy fiktív világ, de az, hogy nem tehettem semmit Smashért, felőrölt.
- Sajnálom Rose, tudom, hogy te nem tehetsz semmiről, és hogy te is éppolyan áldozat vagy, mint Bright vagy én. Te talán nem emlékszel rám, de egyszer Elizabeth néni bemutatott minket egymásnak... én nem felejtetem el. Féltél tőlem, és azt mondtad nem akarsz velem játszani, mert bántani foglak. Akkor, úgy éreztem, mintha egy körhintába ültem volna, ami túl gyors volt, és megszédültem a sebességétől. Sajnálom, hogy kiabáltam...
 Felugrottam. Hallottam őt! Az öröm apró szikrája megmelengette a lelkem, és ismét megpróbálkoztam a feladatommal. El akartam őt érni, megakartam könnyíteni neki a dolgokat, segíteni akartam. Minden erőmmel a falnak feszültem, Smash is felém nyúlt, arca félmosolyra húzódott.
- Látlak. Nem fogsz tudni így segíteni. Elkaptak, szóval most egy ideig velem fognak foglalkozni. Meneküljetek.
- Te tökkelütött! Meg kell mentenünk... te is segítettél nekem, nem maradok adós.-feleseltem, mire mosolya még szélesebb lett. Brightra gondoltam, ő maradt az egyetlen egy remény sugaram. Már csak egy kérdés lobogott Demoklész kardjaként a fejünk felett.
 Smash háta ívben megfeszült, és felkiáltott volna, ha fogait nem szorítja össze. Kezei átértek a falon, és megszorította a csuklóm, majd magához rántva, a fülembe súgta, hogy vigyázzunk magunkra, ő várni fog ránk.
Utána megszakadt a kapcsolat.
 A következő kép az volt, hogy Bright üveges tekintettel állt fölöttem, a fejem az ölében volt, és izzadtam. A saját fájdalmas, sípolós lihegésem visszhangzott a fülemben, és mérhetetlenül gyengének éreztem magam. A színek hirtelen összeolvadtak, majd rikítóvá váltak. Táncolt előttem az egész világ, nekem pedig hányingerem támadt. Felültem, és a fejemet oldalra hajtva kiadtam a gyomrom így is elég csekély tartalmát. Olyan volt, mintha az érzéseim akartak volna kiszakadni belőlem, amit talán nem is bántam volna, annyira össze voltam zavarodva. Bright mellém telepedett, és felfogta a hajam, simogatta a hátam, tapintásától jeges nyugalom futott végig a testemen, lenyugtatva az idegeimet, biztos voltam benne, hogy valami különleges mágiát használ. Amikor végeztem visszafeküdtem az ölébe, és előálltam a tervemmel.
- El kell jutnunk a Tanácshoz, fogva tartják Smasht. Bright, te vagy az egyetlen, aki segíthet. Kérlek. Könyörgöm neked, segíts!
Becsukta üveges lélektükreit, mélyet lélegzett, és halványan elmosolyodott.
- Ennyire fontos? -kérdezte. Eleinte nem értettem a kérdés mögöttes tartalmát, nem volt világos mi lenne fontosabb, mint megmenteni Smash, megdönteni a Tanács hatalmát, majd mikor sikerült megfejtenem, hogy a személy maga nélkülözhetetlen, dadogva ugyan, de kimondtam.
- Talán még fontosabb is.

Sziasztok!
Amint látjátok megszállt az ihlet csodás kis árnya, és írtam nektek egy csekélyke fejezetet. Muszáj elmondanom, hogy mindig - vagyis nagy többségben -,hatalmas örömmel rovom nektek a sorokat, és mindig izgatottan várom a reakciókat, és a többi... azonban feltennék egy kérdést, ha megengeditek: ki a kedvenc szereplőtök, és miért? Szeretném felmérni az erőviszonyokat, és kíváncsi vagyok a véleményetekre. Előre is köszönöm. (:
Nos, egy Birdy számmal búcsúzom tőletek, ja, és Szeretlek Titeket♥

http://www.youtube.com/watch?v=aNzCDt2eidg&ob=av2e

Mindig vissza kezdetekhez

Sziasztok kedves olvasóim!:)
 Elsősorban, sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e vagy ne. Nos, az a helyzet, hogyha nem írhatok, akkor akár az ujjaimat is levághatnák, a szívemen is átgázolhatnának, az se érdekelne, üres lennék. Bár, most se érzem magam ilyen téren száz százalékosnak és tehetségesnek, most mégis azon az elhatározáson vagyok (köszönet a barátaimnak), hogy mégse adjam fel az álmom, hogy író/költő legyek. Egyenlőre csak szüneteltem ezt a dolgot, és próbálok tisztán gondolkodni, és erre a blogra koncentrálni.
 Megjegyzem, innen jött a mai napi posztom ötlete, az hogy az ember nem tud, vagyis csak nagyon nagy kínkeservek árán tud lemondani a szokásairól, a vágyairól, a már szinte hagyományos rítusokká vált mindennapi dolgairól. Ha sikerül is neki, az is csak pillanatnyi elhatározás lesz, mert annyira beleivódott a vérébe, hogy nem tud mit tenni, mint folytatni, mindig visszatérni kiindulási helyzetébe.
 Meg amúgy is, gondolom ti is tudjátok milyen érzés, mikor újra megnézitek gyerekkorotok kedvenc meséjét, akár több év után is. Ugyanaz a kellemes érzés jár át, mint mikor öt vagy tízévesen láttátok először. Vagy, amikor újra egy régi hobbitoknak kezdtek élni, és utána megkérdezitek magatoktól, hogy "Hogyan is tudtam ezt abbahagyni?" 
 Talán egy kis szünetet kell tartanunk abban, amit annyira szeretünk, hogy rájöhessünk, miért is kezdtük el csinálni? Talán újra ihletet, ambíciót kell gyűjteni, hogy nagyobbat alkothassunk mit valaha? Lehet, hogy most úgy tűnik, hogy végig az írásról beszéltem, de szerintem, legalábbis a legnagyobb meggyőződéssel állíthatom, hogy ez mindenben így van. Nos, remélem segített pár dologban ez a kis szösszenet, és még mindig szívesen olvastok. Szeretlek Titeket!☻

(Zárójeles megjegyzés, ez a világ legjobb meséje♥:dd)

8. Ahogy az élet szétcsúszik

 A lány remegett, haja csapzott, arca koszos volt, és egész testét belepte a föld. Csak egy fehér, kis nyári ruhát viselt, ez láttatni engedte, hogy a hidegtől már az egész karja libabőrős, csontjai pedig kiálltak. Smash nem késlekedett lekapta a pulcsiját, és belebújtatta a lányt.
-Köszönöm- mondta alig hallhatóan.-Kik vagytok?
-Smash vagyok, ő pedig Rose.-biccentett felém, majd enyhén elpirult, mikor eszébe jutott, hogy az üveges szemek nem láthatnak minket.
- Mi történt veled? -kérdeztem, miközben óvatosan a lovak felé vezettem.- És mi a neved?
Megbotlott egy kiálló faágba, így az ujjai szorosabban fonódtak a kezemre, ezzel igyekezett megtartani az egyensúlyát. Épp csak egy picit felszisszent, mire Smash felkapta, és a karjaiba vitte Herohoz. Egy pillanatig csak bámultam utána, majd követtem.
- A nevem Bright, és... -megbicsaklott a hangja, halkan sírni kezdett.
- Jól vagy? -kérdeztem, mire Smash haragosan rám pillantott. Hátra hőköltem, mire megfogta a kezem, és elrángatott.
-Mindjárt jövünk!-kiáltott még vissza Brightnak.Egy patakocska mellett haladtunk el, amikor megállt, és rám förmedt. Kék szemeiben tomboló harag ült, ami szinte perzselt. Olyan szavakat vágott hozzám, amiket vagy nem értettem, vagy butaságnak tartottam, hogy ezért haragszik. Mindenbe belekötött, amit az utóbbi fél órába tettem, és ez meglepett. Azt hittem, sikerült viszonylag jóban lennünk, és nem vártam tőle ilyen heves reakciót, egy lány miatt.
 Megfogta a vállam, olyan erősen, hogy éreztem, amint az ujjai a belém vájódtak. Ellöktem magamtól, és masszírozni kezdtem a fájó végtagjaimat.
-Eszednél vagy?  Felfogtam, hogy minden nyomorúságért én vagyok a hibás, felfogtam, hogy be kell fognom a szám, sőt azt is felfogtam, hogy nem számítok igazi boszorkánynak, de te is felfogtad, hogy én is csak egy áldozat vagyok, akinek semmi szüksége sincs arra, hogy te is belerúgj? Nem kértem a segítségedből, menj és segíts Britghnak...-ökölbe szorítottam a kezem, és küzdöttem az égető érzés ellen a mellkasomban. Smash lehajtotta a fejét, és úgy dörmögte a mondandóját.
- Csak azt mondom Rose, hogy a lánynak mágia vette el a látását, talán meggyógyíthatjuk.
-Persze! - most rajtam volt a sor, hogy felcsattanjak.- Két perce még minden szart a fejemhez vágtál Smash! -hátra fordultam, és elindultam a lovak felé.-Hűtsd le magad mielőtt visszajössz.
 Átvágtam a bozótoson, srégen át az erdőn, hogy minél előbb visszaérjek Britghthoz, és hogy végre megtudjam a történetét. Amikor célba értem, minden úgy volt, mint az elviharzásunk előtt. Próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomba, de még mielőtt megszólalhattam volna, a lány megelőzött.
- Bocsánat, hogy gondot okoztam.
-Nem, nem csináltál semmi, kettőnk kapcsolata, mindig ilyen lesz...- minden szavamból szinte csöpögött az irónia, ez volt a baj velem. Nem tudtam véka alá rejteni az érzéseimet. Mindig minden gondolatomnak hangot adtam, vagy így, vagy úgy. Sose voltam képes hazudni, csak nagyon lényeges helyzetekben, ha rá voltam kényszerítve.- Mesélj magadról! -kértem, mert kíváncsi voltam, és azért, mert nem akartam Smash-sel, és magammal foglalkozni.
 Megköszörülte a torkát, majd belekezdett.
- Tizennyolc éves vagyok, és a Tanács, tizenöt éves korom óta kísérletezik rajtam, olyan célból, hogy milyen büntetések ártanak a legjobban a boszorkányoknak, ugyanis, a mi testünk minimálisan eltér a varázslóéktól. Az anyám, és az apám is felbujtó volt, akik megakarták rendíteni a Tanács mindenkori alappilléreit, őket megölték, a kivégzésüket még végig nézették velem, majd megvakítottak.- az emlék hatására ismét potyogni kezdtek a könnyei, de rezzenéstelenül folytatta tovább. Sajnáltam, mérhetetlenül sajnáltam, a szavai mély karcolást hagytak a lelkem törött darabjain, és mégis valami csoda folytán éreztem, hogy újra egy egésszé állok. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, mert ő túl gyenge, támaszra szorul, és ez motivált, motivált arra, hogy erős legyek.- Sikerült megszöknöm, mert egy kísérlet nagyon fordítottjára sült el, és ahelyett hogy az én sejtjeimet bénították volna le, a sajátjukat tették. Egy fiú segítségével kijutottam, de ő valamikor lemaradhatott, vagy elkaphatták, mert egy idő után nem volt mellettem. És féltem, rettegtem.. és annyira kedvesek vagytok.- sírt, és csak sírt.
  Lehúztam a lóról, és megöleltem. Szerettem volna magamba szippantani az összes szomorúságát, nem érdemelte volna meg. Megakartam vele osztani a sok fájdalmat, amit át kellett élni, visszaakartam adni neki a látását, a hitét, a bizalmát. Azt akartam, hogy higgyen, hogy tudja van még amiért érdemes küzdeni, hogy az élet még nem csúszott teljesen szét, bár úgy tűnhet igen. Hogy meglássa, van még szépség abban, ami körülveszi.

Sziasztok!
Van egy nagy, na jó kettő hírem. Első: Bébibogyóóó szeretlek♥. Ennyi. Második.: Azt hiszem ez lesz az utolsó ilyen történetes bejegyzésem, nem érzem magamban a kellő tehetséget, hogy folytassam. Szóval bocsánat meg minden, de én nem akarok úgy írni, és azt hinni hogy jó vagyok ebben, miközben ez teljes tévedés.
Szóval, iszonyatosan nagyon szeretlek titeket, és remélem fogjátok még olvasni a kis szennyeimet.♥ Végezetül egy The grenma számmal búcsúznék, remélem ti is annyira fogjátok szeretni, mint én:)

http://www.youtube.com/watch?v=CrbPgpGUOSQ

Periódus, élet a neved

Sziasztok!:)
 Igen, jól látjátok végre egy poszt, ami nem a történetemről szól, végre egy poszt, ami a tiétek.
 Gondolom felmerült már bennetek a kérdés, hogy miért szoktam melankolikus dolgokról írni, miért szoktam ennyi szomorú, kellemetlen témát boncolgatni. Azt hiszem erre nagyon is egyszerű a válasz, sokkal kézenfekvőbb, mint amilyennek tűnik: Az ember élete sosem maradéktalanul boldog, mindig foglalkoztatja valami, ami teljesen elkövetkeztethető attól, hogy ő éppen boldog, ebből következik, hogy egyszer újra szomorú lesz, újra szeretné megfelelni a fejében feltett kérdéseket. Szerettem volna ha a blogom emberszerűre sikerül -természetesen egy történettel megspékelve, de ezt nézzétek el nekem-, és elgondolkoztatna titeket arról, hogy mi is zajlik bennetek. Természetesen miközben írom nektek a kis bejegyzéseim, én is "magamba szállok", és igyekszem kendőzetlenül leírni a gondolataimat. Hiszen ebben a világban nagyobb szükség van az őszinteségre, mint bármikor. Csak az a baj, hogy pont most felejtettük el milyen is ennek a szónak a valós jelentősége.
 Tudjátok, mindenki bizonytalan, és mikor éppen egy szakadék szélén áll, próbál a legboldogabb pillanatokra gondolni, hogy legyen ereje, ahhoz, hogy a semmiből ismét felépítsen valamit, valamit, ami utána ismét a földdel lesz egyenlő. Hiszen ez az élet, egy folyamatosan újra, meg újra lejátszódó periódus, boldogabb, és kevésbé boldogabb szakaszokkal. Azt hiszem, ez így természetes, és azok a mély szakaszok sem olyan rosszak, ha van bennetek elég elhatározás, hogy kitörtök belőle, és ha van mellettetek legalább egy olyan ember, aki maximálisan támogat, és megmosolyogtat. Ez számít a legtöbbet. A tudat, hogy van mellettetek valaki, aki megért, aki átérzi a helyzeteteket, én azt tényleg hiszek benne, hogy találtam olyan embereket, akikre bármikor számíthatok, így most, azt érzem, hogy nem kell egyedül megküzdenem a kialakult helyzetemmel. Ez pedig hatalmas nyugalmat ad.
Köszönöm nektek, hogy velem vagytok.♥

Élni

Emelkedik a mellkas, hallhatóan dobban a szív,
helyét keresi, s néha megleli,
de kezei közül egy pillanat alatt kicsúszik
a régen várt nyeremény.

Megízlelni a sikert, aztán elbukni!
Remélni a szépet, elérni a jót,
lehetetlenbe kapaszkodni,
ez embernek való?

Düh teng ereimben, el akarok tűnni,
néha nem érzem, hogy élek,
hogy tudnék így küzdeni?
Csak Ő kell, csak egy... ami éltet.

Élni?
Ez lenne a feladat?
Emelt fővel harcolni,
és feladni ha az éj betakar?

7. Pengeélen

 A szívem kis kolibri módjára verdesett a mellkasomban, izzadt a tenyerem, és szinte faggatóan figyeltem Smash rezzenéstelen arcát, ahogy varázsköröket húzott körénk egy faág segítségével. A lovak nyugtalanok voltak, de nem bokrosodtak meg, ezzel is segítve a dolgunk, vagyis csak Smash dolgát, ugyanis én csak tehetetlenül ültem az avarban, és hallgattam a fülemben lüktető vért.
- Segítsek? -kérdeztem, de meg se hallotta. Nem érdekelte más, csak a védelmi vonal tökéletes felépítése.
 Lehunytam a szemem. Elképzeltem, hogy szépen lassan a testünk áttetszővé válik, hogy a Szakasz nem láthasson meg minket. Nehezemre esett összpontosítani, ugyanis a lábunk alatt a föld egyre inkább mozgott, szinte hullámzott, mint a tenger. Ez nem jelentett semmi jót. Befogtam a fülem, és próbáltam az émelygő gyomromtól, és a zajoktól elkövetkeztetni.
 Nem láthatnak meg, nem találhatnak meg. Veszélyben vagyunk, de nem adhatjuk fel. Segítenem kell Smashnek, valahogy... bárhogy. 
- Mit csinálsz Rose?- Smash rám vetődött, és a földre tiport, mert egy tűzgömb haladt el közvetlenül felettünk. Kezét a számra szorította, a teste az enyémhez préselődött, szemei engem vizslattak.
- Jól vagy? -tátogta, mire bólintottam. Mögöttünk kigyulladtak a fák, és a lángok az eget nyaldosták, így előbb-utóbb muszáj lesz elhagynunk a rejtekhelyünk, és a Szakasz karmai közé kellene sétálnunk. Az ujjaim görcsösen markolták Smash ingét, a fejem a mellkasához nyomtam. Hirtelen megint kislánynak éreztem magam, aki nem akarja elengedni az apukáját, mikor közlik vele, hogy el kell költöznie egy intézetbe.
- Figyelj, gondolj egy burokra, egy áttörhetetlen, átlátszatlan burokra. Szépen lassan építsd fel.-közölte velem a feladatom telepatikusan. Egy pillanatra megdöbbentem, majd ismételtem lehunytam a szemem, és tettem, amit tennem kellett. Úgy képzeltem el, mintha egy házat építenék fel, tégláról-téglára. Majd mikor az utolsó építőelemet is helyére illesztettem, hangos sóhaj tört elő a mellkasomból. A mágia pezsgett az ereimbe, melegem volt, és ezen a tűz se sokat segített.
- Remek, ügyes vagy. Állj fel.-felsegített, alig bírtam megtartani a saját testsúlyom. A táj lángokban állt, a Szakasz fehér öltözékes emberi csatasorban álltak, arcukon mind egy-egy sebhelyet viseltek, ami keresztet ábrázolt. Átsétáltunk előttük, és hebegve-habogva konstatáltam, hogy nem vesznek észre!
-E-ez...-Smash a számra nyomta az ujját, miközben vezette a lovakat.
-Nem süketek.-szidott le gondolatban. Majd kezeit előre tartva elmormolt egy igét, aminek hatására a Szakasz egyik tagja messzire repült. A narancssárgás fényben láttam, ahogy mindegyikük ábrázatán átfut a meglepettség, és egy pontra célozva varázsigékkel soroztak minket.
 Majdnem felsikoltottam, de a burok, amit létrehoztam, tökéletesen működött, semmi bántódásunk nem esett. Smash felült Herore, mire én is követtem a példáját. Alattunk a föld megrepedezett, és gőz tőrt fel belőle.
- Gyerünk!- megrántottam a kantárt, és a vágtázni kezdtem. Smash mutatta az utat, én pedig az ájulással küszködve követtem.
 Kezdett elfogyni az erőm, a pajzs darabjaira hullott, éreztem, hogy a torkomat szorító hurok egyre csak enyhül. Az erdő a védelmet nyújtó rejtekébe zárt minket, elrejtve minden szempár elől. Ekkor Smash megtorpant, leugrott a lóról, és előre ment. Sírást hallottam, és hogy Smash halkan vigasztal valakit. Utána mentem.
 Egy lány állt vele szemben, hosszú vörös loknijai a vállára hullottak. Melléjük siettem, de hiba volt.
- Ki van még itt?-kérdezte a lány, és üveges szemeit rám meresztette. Vak volt.

Helloszia Mindenki!:) Mint láthatjátok belehúztam, és amilyen gyakran csak tudok, írok nektek pár -remélhetőleg olvasható- sort. Kicsit sok dolog köti le most a gondolataimat, ami remélem nem látszik meg az irományaimon. Most azonban egy Katy Perry számmal búcsúzom tőletek. Szeretlek Titeket♥

http://www.youtube.com/watch?v=Ahha3Cqe_fk&ob=av2e

6. Amikor megijedsz

 Összeszedtem magam. Nehezen, de visszanyertem az önuralmam az érzelmeim, és indulataim felett. Gyilkosnak hatottak az elmúlt órák eseményei, és bár a Nap melegen cirógatta a bőröm, kicsit dideregtem. Szorongattam az ónixköves medálom, és igyekeztem erőt nyerni minden levegővételből. Ellenben mégsem bírtam tétlenül ülni. Nem tudtam elviselni Smash gyámkodó pillantásait, azt ahogy szánakozva a vállamra tette a kezeit. Jól esett, hogy megértette, nem könnyű ez számomra, de a szánalmából nem kértem, senkinek. Felálltam, és Smasht néztem.
- Ideje lesz cuccolnunk, a Szakasz meg fog találni, és ezt, ugye, nem akarjuk... - követte a példám és felállt. Kereken egy fejjel voltam alacsonyabb nála, így fel kellett néznem rá. Zavartan a számba haraptam, és vártam a válaszát. Úgy gondoltam, hogy ettől nem is kellene félnem, ugyanis, neki sem az volt a célja, hogy elfogassa magunkat.
- Adj tíz percet, összeszedem a holminkat, és mutatok egy nyomeltüntetőt, amit a Elizabeth nénivel fejlesztettünk, és mivel nem lett szabadalmaztatva..
- Lekövethetetlen.-mondtam a tenyeremet összecsapva. Ez volt a mai nap legjobb híre. Egy leellenőrizhetetlen  varázslatot, behatárolni is nehéz volt, így nagyon sok esélyt adott nekünk a biztonságos menekülésre.
 Segítettem kivinni a lim-lomjainkat, majd figyeltem, ahogy Smash elmormol egy igét az ősi nyelven, amit tanulatlanságom miatt, nem értettem.  A por lassan felkeveredett a térben, ott ahol a tábor helyünk volt öt perce, majd egy hatalmas széllöket eltüntette az útból. A levegő, mintha megváltozott volna, zsálya illatra emlékeztetett.
- Taníts meg!-kértem Smasht.
- Rose, ez nem ilyen egyszerű. Fel kell tudni oldani a részecskék közötti vonzást, át kell alakítani, majd össze kell őket rakni ismételten, mindezt a mágia segítségével, amiben ugyan nem szenvedsz hiányt, de a tapasztalatlanságod azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a részecskék helyett, engem bontasz atomjaimra.-felelt gúnyosan a lelkesedésemre, amitől egy picit, de tényleg csak picit, felfortyantam. Nem szerettem, ha alábecsülnek, szerettem volna kitörni azokból a korlátokból, amelyeket, saját magam és más állít elém. Felültem Gabrielre, és onnan néztem Smahre.
- Figyeld csak meg, hogy a segítséged nélkül is menni fog.-felnevetett, kék szemei szikráztak, majd ő is felült Herora. Lassacskán ügetni kezdtünk, remélve, hogy minél távolabb tudunk kerülni attól, ami fenyegeti az életünk.
 Eleinte mindketten nyögve-nyelősen próbálkoztunk beszélni egymással, semleges témákról, majd egyre inkább a múltról. Az ő -meglepően nehéz- gyerekkorárról, arról, hogy a nagymamája volt számára a legkedvesebb személy, mert a Tanács kivégeztette a szüleit, azzal a váddal, hogy tilos mágiakísérleteket folytattak le. Meg arról, milyen érzés volt számára az első sikeres varázslata, meg hasonló kis buta, de az életében mégis hatalmas jelentőséggel bíró dolgokról. Én is meséltem neki, az boldogabb szakaszaimról, meg a kevésbé vidám intézetes éveimről. De nagyjából két óra után egymásra untunk, és inkább a tájat figyeltük, gondolkoztunk.
 Enyhe földrengés rázta meg a vidéket. Smash mellém ügetett, és vadul fülelni, figyelni kezdett. Én pedig csak igyekeztem követni a példáját. Az ábrázatán hirtelen düh futott át, majd elkáromkodta magát.
- A francba, itt vannak.- leugrott a lóról, és bevezetett minket az erdőbe.
- Mi? Az hogy lehet?-kérdeztem, a lüktető adrenalinnal az ereimben.
-Szállj le...- utasított.
-Meneküljünk inkább...-vágtam a fejéhez.
-Szállj le!-dörrent rám, mire leugrottam a lóról.
-Most várjuk meg míg megölnek? Vagy mi a terved Smash? Legyőzöd őket? -ütöttem a mellkasát. Megijedtem, az erőm nem volt olyan szinten, hogy megtudjam védeni magam, Smashtől nem várhattam el, hogy maga helyett engem óvjon, szóval igen, megijedtem.

Sziasztok! Igen jól látjátok, nem csal a szemetek, ez egy újabb rész. Nem tudom kinek mi a véleménye erről, és hogy tetszenek nektek a firkálmányaim, de remélem megéri elolvasni őket, és tudok szerezni nektek néha békés órát, amikor a képzelőerőtök annyira szárnyal, mint az enyém, mikor írok nektek :D
Egy Skillet számmal búcsúzom tőletek, amit egy gyagyásnak köszönhetően ismertem és szerettem meg. ♥

http://www.youtube.com/watch?v=iJ-2-nzRsqw