Megtörik az akarat, vihar támad az agyban,
miközben a szív csendesen meghal, s nem dobban.
Hívj, csak nézz felém-sikoltja, de a párja nem hallja,
a csalódott mégis akarja.
Hol a jövő, miről ékesen beszéltél?
Hol a "szeretlek" melyet emlegettél?
Hol vagy te? ki magadat megbánónak mutattad?
Hol vagyok én, kinek szíve megszakad?
Annyira fáj, éget, és szétvet
a kín, ami felemészti a maradék ént.
Szeretlek, s te leszarsz, égni hagysz,
mint egy senkit, a sarokról, a világból.
2012. szeptember 29., szombat
12. Újabb áldozat a színen
A figyelmem lekötötte a villámat folyamatosan kikerülő borsószem. Ma megint Luke apja nélkül kellett vacsoráznunk, üzleti úton volt ugyanis. Ez azonban úgy tűnt, hogy nem meglepő: Mrs.Key arcán halvány mosoly ült, ahogy végig hordta a tekintetét rajtunk, majd az üres asztalfőre nézett. Egy másodpercig látszott rajta a szomorúság, majd újra a tányérjára szentelte minden figyelmét. Luke anyja hihetetlen nő volt: mindenkit lenyűgözött a kedvességével, közvetlenségével, és mindenkivel tökéletesen el tudott társalogni. Pont, ahogy én az anyám is, nem véletlen voltak barátok.
Az óra kilencet ütött, és befejeztük az étkezést. Kivételesen vállaltam a mosogatást, ugyanis úgy éreztem ideje tennem valamit, ha már befogadtak, és nevelni kezdtek. Luke egy ideig még viaskodott velem ebben az ügyben, de a végén egy mosoly kíséretében rám hagyta a feladatot, és felment a szobájába beszélni Cassie-vel.
Ahogy fogytak a tányérok, én annál többet gondolkodtam, de mégis úgy éreztem mintha semmi sem lett volna a fejemben. Aztán belém hasított a felismerés, hogy eddig azt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Amethyst festményeket készített a szüleimnek. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni a házunkban lévő tárgyakra, amik között gyakorlatilag nem voltak ilyen műalkotások. NA igen, ez volt, ami roppant mód bosszantott.
Befejeztem a mosogatást, és Mrs. Key-hez mentem elkéredzkedni, mert már meg volt a tervem.
-Persze, menj csak Strife, de tizenegyre legyél itthon, ne kötözködj másokkal, és öltözz melegen.-mosolygott a Luke-ra annyira hasonlító asszony.
-Köszönöm, és igyekszem.-azzal a fejemre húztam a kapucnim.
Az idő hűvös volt, és szerencsére egy gramm hő sem maradt az utóbbi napok szállingózásaiból. Az égen, minden csillag, és általam ismert csillagkép ragyogóan látszott a felhőtlen égen. Ahogy sóhajtottam a leheletem felszállt, és karcolta az ég peremét. Fájdalmasan elvigyorodtam. Az utóbbi időben sok ilyen hülye mondat született meg a gondolataimban, és kezdtem attól tartani, hogy megőrülök...
A lábaim automatikusan vittek a buszhoz, majd ugyanígy szálltam le a járműről a megfelelő megállónál, a tónál. Valamiért azt reméltem, hogy itt találom a lányt, aki még tud valami olyat a szüleimről, amit még én sem. Persze, számoltam a ténnyel, hogy vaklárma lehet az egész, de jobban esett utána járni, és lekötni valamivel az agyam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam megint a helyzetembe helyezni az érzéseim. Létezni akartam, de még ezt is árulásnak éreztem a szüleimmel szemben. Bűnnek, aminek végeztével mindent megbánthatok.
A kedvenc helyem alá értem, ahol kicsit lengedezett a csípős esti szél. Teleszívtam a tüdőm ezzel a levegővel, és már majdnem a zsebemhez nyúltam egy szál cigiért, mire inkább megállj parancsoltam magamnak. Amethyst nem volt itt.
-A francba, pedig azt hittem!-morogtam az orrom alatt.
-Mégis mit?-a hang hallatán körbefordultam, de sehol se láttam senkit.-Itt fent.-besétáltam a fűzfa lombja alá, és felnéztem a kusza ágrendszerre, ahonnan már mászott le a lány. Két teljes pillanat múlva előttem állt. Még félhomályban is látszott, hogy a szemei vörösek voltak.
-Mi történt?-csúszott ki a számon a felelőtlen kérdés, mire elvigyorodott. Tudtam mi lesz a válasz.
-Semmi közöd hozzá.
Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Bocsánat, hogy csak ilyen sokára tudtam írni, el vagyok foglalva, és meg is vagyok fázva. Ne haragudjatok, hogy ilyen silány résszel kell kivernem a szemeteket, de az agyi kapacitásom manapság nulla. Amúgy kezdjetek melegen öltözni, mert jön a hideg. A következő részig pedig szeretlek titeket♥
Az óra kilencet ütött, és befejeztük az étkezést. Kivételesen vállaltam a mosogatást, ugyanis úgy éreztem ideje tennem valamit, ha már befogadtak, és nevelni kezdtek. Luke egy ideig még viaskodott velem ebben az ügyben, de a végén egy mosoly kíséretében rám hagyta a feladatot, és felment a szobájába beszélni Cassie-vel.
Ahogy fogytak a tányérok, én annál többet gondolkodtam, de mégis úgy éreztem mintha semmi sem lett volna a fejemben. Aztán belém hasított a felismerés, hogy eddig azt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Amethyst festményeket készített a szüleimnek. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni a házunkban lévő tárgyakra, amik között gyakorlatilag nem voltak ilyen műalkotások. NA igen, ez volt, ami roppant mód bosszantott.
Befejeztem a mosogatást, és Mrs. Key-hez mentem elkéredzkedni, mert már meg volt a tervem.
-Persze, menj csak Strife, de tizenegyre legyél itthon, ne kötözködj másokkal, és öltözz melegen.-mosolygott a Luke-ra annyira hasonlító asszony.
-Köszönöm, és igyekszem.-azzal a fejemre húztam a kapucnim.
Az idő hűvös volt, és szerencsére egy gramm hő sem maradt az utóbbi napok szállingózásaiból. Az égen, minden csillag, és általam ismert csillagkép ragyogóan látszott a felhőtlen égen. Ahogy sóhajtottam a leheletem felszállt, és karcolta az ég peremét. Fájdalmasan elvigyorodtam. Az utóbbi időben sok ilyen hülye mondat született meg a gondolataimban, és kezdtem attól tartani, hogy megőrülök...
A lábaim automatikusan vittek a buszhoz, majd ugyanígy szálltam le a járműről a megfelelő megállónál, a tónál. Valamiért azt reméltem, hogy itt találom a lányt, aki még tud valami olyat a szüleimről, amit még én sem. Persze, számoltam a ténnyel, hogy vaklárma lehet az egész, de jobban esett utána járni, és lekötni valamivel az agyam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam megint a helyzetembe helyezni az érzéseim. Létezni akartam, de még ezt is árulásnak éreztem a szüleimmel szemben. Bűnnek, aminek végeztével mindent megbánthatok.
A kedvenc helyem alá értem, ahol kicsit lengedezett a csípős esti szél. Teleszívtam a tüdőm ezzel a levegővel, és már majdnem a zsebemhez nyúltam egy szál cigiért, mire inkább megállj parancsoltam magamnak. Amethyst nem volt itt.
-A francba, pedig azt hittem!-morogtam az orrom alatt.
-Mégis mit?-a hang hallatán körbefordultam, de sehol se láttam senkit.-Itt fent.-besétáltam a fűzfa lombja alá, és felnéztem a kusza ágrendszerre, ahonnan már mászott le a lány. Két teljes pillanat múlva előttem állt. Még félhomályban is látszott, hogy a szemei vörösek voltak.
-Mi történt?-csúszott ki a számon a felelőtlen kérdés, mire elvigyorodott. Tudtam mi lesz a válasz.
-Semmi közöd hozzá.
Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Bocsánat, hogy csak ilyen sokára tudtam írni, el vagyok foglalva, és meg is vagyok fázva. Ne haragudjatok, hogy ilyen silány résszel kell kivernem a szemeteket, de az agyi kapacitásom manapság nulla. Amúgy kezdjetek melegen öltözni, mert jön a hideg. A következő részig pedig szeretlek titeket♥
2012. szeptember 22., szombat
Nem tudom, mégis mit érzek?
"A düh egy olyan érzés, amit azok éreznek, akiknek számít valami."
"A düh olyan, mint egy gyúlékony gáz - a legapróbb szikrától azonnal belobban, és egyetlen cifra lánggal elég."
Stephen King
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Uhh, ez már a második düh, harag témával foglalkozó bejegyzésem. Azt hiszem, ha mást nem is, de azt leszűrhetitek ebből, hogy kimondottan hirtelen haragú ember vagyok. Ez a düh azonban a következő pillanatban el is száll, az esetek többségében. Előre is bocsánatot kérek, de ez a poszt nagyon személyes lesz. Akit nem érdekelnek az ügyes-bajos gondjaim, gondolataim azok MOST fejezzék be az olvasást.
Bumm. Ez a legtökéletesebb szó, amivel jellemezni tudnám az érzést, amit ez a keserű düh robbantott bennem. Egy pár egyszerű kérdést tennék fel neked kedves Olvasó, aki tovább mert olvasni: Érezted már azt, hogy akit szeretsz egyszerűen nem tudod megérteni? Mindent elnézel neki, mert tudod, hogy neki anélkül is nehéz, hogy baszogatnád, de már annyira összegyűlt benned minden, hogy egyszerűen képtelen vagy már magadba fojtani, szőnyeg alá söpörni a gondolataidat? Azt hiszem én elértem egy ilyen pontot. Mi több, szerintem te is drága Olvasóm, belekóstoltál már ilyen helyzetbe.
Nekem pedig már kezd fogyni minden reményem, kezdek összezavarodni, megint elbizonytalanodni, és tudom, hogy semmi sem jó, ahogy van. Ha nagyon őszintének kell lennem, nem is haragot, hanem csalódottságot érzek, ami talán mélyebb gyökeret képes verni, mint a tehetetlen düh.
Annyira bonyolult, és nehéz szeretni valakit. Tudni, hogy minden hibája, esetlensége ellenére elfogadod, önzetlenül. Őszintén szólva, ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Mindkét félnek ugyanannyit kell belefektetni egy kapcsolatban, minkét részről egyaránt jár "lemondással". Szerintem együtt lenni valakivel nem azt jelenti, hogy mindig mindennek rendben kell lennie... ugyan! Ne legyünk már kis hercegnők a világban. Viták, nézeteltérések vannak, és lesznek. De ezek azért vannak, hogy egy-egy kapcsolat erősödjön, hogy megbeszéljük a dolgokat, hogy kiépüljön a bizalom.
A bejegyzés címe nagyon találó, ugyan is tényleg ötletem sincs mit érzek. Egyetlen egy dolgot tudok, de azt biztosan, hogy azt, akiről ez a bejegyzés szól, nagyon szeretem.
2012. szeptember 18., kedd
11. Pillanatnyi béke
Casssie
Ahogy Luke elment előhalásztam az ágy alól a naplóm, amiről senki sem tudott. Elméletileg nem lett volna szabad semmi ilyen jellegű tárgyat a szobákban tartaniuk a hozzám hasonló embereknek, úgy gondolták, hogy ez erősíti az ellenállásunk a kezelés ellen. Nálam erről szó sem volt. Egyszerűen kedvem leltem az írásba. A matrac és az ágytámla közé bújtattam egy tollat, amit most gyors kézmozdulattal kiszabadítottam a helyéről, majd pár másodperc gondolkodás, hirtelen szóáradat után írni kezdtem.
Nem szoktam eget megrengető dolgokról írni. Még csak jónak se tartottam magam, sőt az írásom maga a macskakaparás volt. Többnyire az állapotom taglaltam, és azt amit Luke közölt felém a külvilágból, na meg magát Luke-ot. Hát igen, Luke. Emlékszem mennyire utált, azt hiszem az idegesítette a legjobban, hogy mindig sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom. Bevallom, én igazán élveztem a zsörtölődéseit. Azonban, amikor kiderült, hogy van egy közös felvett tantárgyunk, az ökológia, tudtam, itt az idő megtörni a jeget. Most is mosolyoghatnékom támadt az emléktől, de valamiért a mellkasomban fájdalmas érzés bontakozott ki. Egyszerűen a Luke-kal való kapcsolatom kiszámíthatatlan volt. Mindig ott állt mellettem, egy szavamba se került, még csak egy köszönömbe se. Egyszerű szavakkal leírhatatlan volt a kötelék, ami hozzá fűzött, és ettől mindig sikerült elbizonytalanodnom.. Mindig.
A naplóra néztem, aminek lapjait a könnyeim áztatták, végül becsuktam és eltettem. Óvatosan felkeltem, és a tükörhöz léptem, amit a szoba legeldugottabb helyére állítottak. A heves szívverésem azonnal stabilizálódott, és a boldogság vett a szárnyaim alá. A kulcscsontom élesen kiállt, a karomat talán át is tudtam volna érni, ha nagyon igyekszem, és ahogy felhúztam a pólóm, a medencecsontom is ékesen bizonygatta, eléggé vékony vagyok. Ekkor azonban megéreztem a fojtogató, megölni készülő érzést a torkomba, ami ellen azonnal küzdeni kezdtem, és mélyen visszazártam magamban.
Ekkor kopogtattak az ajtón, és mivel már Luke volt nálam, kizártam azt, hogy ő legyen. A kezelőorvosom volt, hatalmas, álszent vigyorral a képén.
-Cassandra, hogy van?-sose tegezett, sose hívott Cassie-nek. Érzelemmentesség, ez volt a kulcs szó
- Teljesen rendben vagyok.-mondtam szűken. Tőlem ennél többre senki sem számíthatott ezen a helyen. Sem a sorstársaim, sem a nővérek.
-Ennek örülök. Ezen a héten is meg kell mérnünk a testsúlyát, idejönne?-bólintottam, és minden idegszálam nyüszíteni kezdett a mérleg láttán. Lehunytam a szemem, és úgy léptem rá a kínpadra.
Az orvos csámcsogott egyet az eredményen majd, felfirkantotta a füzetébe.
-A magassága 178 centiméter, a testsúlya pedig 53 kilogramm. Ez teljesítmény Cassandra, ennek örömére eljöhet a haladó csoporttal barlangászni.-közölte a lehető legundorítóbb hangszínnel, majd megfogta a kézfejem, és a raktárhoz vezetett, ahol a beteg személyes holmijait dobozokban tartották.-Vegyen fel valami meleget, higgye el, fázni fog. Míg el nem felejtem, ma brassói apró pecsenye lesz a vacsora.-azzal magamra hagyott.
Komótosan előbányásztam pár melegebb göncömet, szerencsére hónapokra érkeztem a kórházba, majd visszamentem a halómba, ahol egy levél várt.
Félóra múlva legyen a kinti parkolóba.
Dr. Fay
Szűkszavú. Érzelemmentes. Mint mondtam, itt minden rideg volt.
Tíz. Ez volt a haladó csoport létszáma. Ennyien mentünk egy kis busszal a közeli hegység leggyönyörűbb cseppkőbarlangjába. Szerencsére nem volt hosszú az út, ugyanis beültettek egy olyan lány mellé, aki nem kérdezett, hanem csak fecsegett. Látszott rajta, hogy csak azért lett bulimiás, mert divat lett a sulijába, plusz ezt látta a tévében. Még azt is megtudtam, hogy tizenhárom évesen szeretkezett először a bátyjával, és még ez is csak a jéghegy alja volt.
-Tudod, nagyon szép a hajad festeted?-kérdezte. Közönyösen ránéztem, és elvigyorodtam.
-Persze, tízéves korom óta festetem az amúgy szőke hajam barnára, és hordok zöld kontaktlencsét. Nem király?-azzal lefagyott a mosoly az arcomról, és felállva a helyemről elindultam a kifelé tóduló tömeg után.
Itt az idegenvezető elmondta a legfontosabb, a már amúgy is ismert, tudnivalókat, majd kezdetét vette a túra. A barlangban hideg volt, és a hatalmassága szinte magába olvasztott. Kicsinek éreztem magam, és elveszettnek, ahogy próbáltam feldolgozni a cseppkövek szigorú tör alakját, és a mélységben meghúzódó barlangi tavat, amelyet a réz-oxid mesés zöld színre festett.
Egyszer Luke is volt itt, csinált képeket, és azt mondta, hogy ezek nem adják vissza a látottakat. Igaza volt. Ez maga volt a földi menny, minden szennytől megmentve. Éreztem, hogy átjárt a béke.
A hasam éhesen megkordult, minden szem rám szegeződött.
-Ez mi volt?-kérdezte az idegesítő utastársam. Megvontam a vállam.
-Talán földrengés.-azzal, mintha olajat öntöttem volna a tűzre, pánikolni kezdett.
Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Huu, kicsit el vagyok havazva, és semmi sem megy úgy, ahogy akarom. Úgy érzem ez a rész is elég gyengécskére sikerült, nézzétek el nekem. Amúgy eddig mi a véleményetek a szereplőimről? Van kedvencetek? Remélem meg vagytok elégedve az eddigi munkámmal, de ha nem akkor kritizálni ér:)
Addig is egy magyar számmal búcsúzom hallgassátok Puskás Petit!♥
Ahogy Luke elment előhalásztam az ágy alól a naplóm, amiről senki sem tudott. Elméletileg nem lett volna szabad semmi ilyen jellegű tárgyat a szobákban tartaniuk a hozzám hasonló embereknek, úgy gondolták, hogy ez erősíti az ellenállásunk a kezelés ellen. Nálam erről szó sem volt. Egyszerűen kedvem leltem az írásba. A matrac és az ágytámla közé bújtattam egy tollat, amit most gyors kézmozdulattal kiszabadítottam a helyéről, majd pár másodperc gondolkodás, hirtelen szóáradat után írni kezdtem.
Nem szoktam eget megrengető dolgokról írni. Még csak jónak se tartottam magam, sőt az írásom maga a macskakaparás volt. Többnyire az állapotom taglaltam, és azt amit Luke közölt felém a külvilágból, na meg magát Luke-ot. Hát igen, Luke. Emlékszem mennyire utált, azt hiszem az idegesítette a legjobban, hogy mindig sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom. Bevallom, én igazán élveztem a zsörtölődéseit. Azonban, amikor kiderült, hogy van egy közös felvett tantárgyunk, az ökológia, tudtam, itt az idő megtörni a jeget. Most is mosolyoghatnékom támadt az emléktől, de valamiért a mellkasomban fájdalmas érzés bontakozott ki. Egyszerűen a Luke-kal való kapcsolatom kiszámíthatatlan volt. Mindig ott állt mellettem, egy szavamba se került, még csak egy köszönömbe se. Egyszerű szavakkal leírhatatlan volt a kötelék, ami hozzá fűzött, és ettől mindig sikerült elbizonytalanodnom.. Mindig.
A naplóra néztem, aminek lapjait a könnyeim áztatták, végül becsuktam és eltettem. Óvatosan felkeltem, és a tükörhöz léptem, amit a szoba legeldugottabb helyére állítottak. A heves szívverésem azonnal stabilizálódott, és a boldogság vett a szárnyaim alá. A kulcscsontom élesen kiállt, a karomat talán át is tudtam volna érni, ha nagyon igyekszem, és ahogy felhúztam a pólóm, a medencecsontom is ékesen bizonygatta, eléggé vékony vagyok. Ekkor azonban megéreztem a fojtogató, megölni készülő érzést a torkomba, ami ellen azonnal küzdeni kezdtem, és mélyen visszazártam magamban.
Ekkor kopogtattak az ajtón, és mivel már Luke volt nálam, kizártam azt, hogy ő legyen. A kezelőorvosom volt, hatalmas, álszent vigyorral a képén.
-Cassandra, hogy van?-sose tegezett, sose hívott Cassie-nek. Érzelemmentesség, ez volt a kulcs szó
- Teljesen rendben vagyok.-mondtam szűken. Tőlem ennél többre senki sem számíthatott ezen a helyen. Sem a sorstársaim, sem a nővérek.
-Ennek örülök. Ezen a héten is meg kell mérnünk a testsúlyát, idejönne?-bólintottam, és minden idegszálam nyüszíteni kezdett a mérleg láttán. Lehunytam a szemem, és úgy léptem rá a kínpadra.
Az orvos csámcsogott egyet az eredményen majd, felfirkantotta a füzetébe.
-A magassága 178 centiméter, a testsúlya pedig 53 kilogramm. Ez teljesítmény Cassandra, ennek örömére eljöhet a haladó csoporttal barlangászni.-közölte a lehető legundorítóbb hangszínnel, majd megfogta a kézfejem, és a raktárhoz vezetett, ahol a beteg személyes holmijait dobozokban tartották.-Vegyen fel valami meleget, higgye el, fázni fog. Míg el nem felejtem, ma brassói apró pecsenye lesz a vacsora.-azzal magamra hagyott.
Komótosan előbányásztam pár melegebb göncömet, szerencsére hónapokra érkeztem a kórházba, majd visszamentem a halómba, ahol egy levél várt.
Félóra múlva legyen a kinti parkolóba.
Dr. Fay
Szűkszavú. Érzelemmentes. Mint mondtam, itt minden rideg volt.
Tíz. Ez volt a haladó csoport létszáma. Ennyien mentünk egy kis busszal a közeli hegység leggyönyörűbb cseppkőbarlangjába. Szerencsére nem volt hosszú az út, ugyanis beültettek egy olyan lány mellé, aki nem kérdezett, hanem csak fecsegett. Látszott rajta, hogy csak azért lett bulimiás, mert divat lett a sulijába, plusz ezt látta a tévében. Még azt is megtudtam, hogy tizenhárom évesen szeretkezett először a bátyjával, és még ez is csak a jéghegy alja volt.
-Tudod, nagyon szép a hajad festeted?-kérdezte. Közönyösen ránéztem, és elvigyorodtam.
-Persze, tízéves korom óta festetem az amúgy szőke hajam barnára, és hordok zöld kontaktlencsét. Nem király?-azzal lefagyott a mosoly az arcomról, és felállva a helyemről elindultam a kifelé tóduló tömeg után.
Itt az idegenvezető elmondta a legfontosabb, a már amúgy is ismert, tudnivalókat, majd kezdetét vette a túra. A barlangban hideg volt, és a hatalmassága szinte magába olvasztott. Kicsinek éreztem magam, és elveszettnek, ahogy próbáltam feldolgozni a cseppkövek szigorú tör alakját, és a mélységben meghúzódó barlangi tavat, amelyet a réz-oxid mesés zöld színre festett.
Egyszer Luke is volt itt, csinált képeket, és azt mondta, hogy ezek nem adják vissza a látottakat. Igaza volt. Ez maga volt a földi menny, minden szennytől megmentve. Éreztem, hogy átjárt a béke.
A hasam éhesen megkordult, minden szem rám szegeződött.
-Ez mi volt?-kérdezte az idegesítő utastársam. Megvontam a vállam.
-Talán földrengés.-azzal, mintha olajat öntöttem volna a tűzre, pánikolni kezdett.
Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Huu, kicsit el vagyok havazva, és semmi sem megy úgy, ahogy akarom. Úgy érzem ez a rész is elég gyengécskére sikerült, nézzétek el nekem. Amúgy eddig mi a véleményetek a szereplőimről? Van kedvencetek? Remélem meg vagytok elégedve az eddigi munkámmal, de ha nem akkor kritizálni ér:)
Addig is egy magyar számmal búcsúzom hallgassátok Puskás Petit!♥
2012. szeptember 16., vasárnap
Élve, de kicsit sem virulva
Sziasztok Drága Olvasóim!:)
Itt, és most el is magyarázom a poszt furcsa címének történetét. Nos, osztálykirándulás volt, ami annyit tesz, hogy a legrosszabb időben túrázunk, feltehetően második nap. Hát most is, szinte farkasordító hideg volt, de azért megfelelt a célnak, és sikerült 14 km-t végig gyalogolnunk (hegynek felfelé!!). Ha tehetitek mennyetek el Aggtelekre, minden pillanatért megéri.
Mint mindig, minden osztálykirándulás, ez sem volt mentes vitáktól, nevetéstől, és hasonlóktól. Személy szerint, az én fejemben rengeteg dolog kergette magát. A kapcsolataimról, a barátaimról, a nem barátaimról, a barátomról, magamról, a helyzetről, és arról, hogy miért van az, hogy valaki "menő, míg a másik nem", pedig semmivel sem több egyik ember a másiktól. Vajon a ruha teszi? Az, hogy valaki mennyire divatos? Vagy az, hogy valaki mennyire jó fej, népszerű? Én ezt egyszerűen nem tudom megérteni. Szerintem vannak nagyon kedves, vicces emberek, akikre egyszerűen nem figyelnek, eltapossák őket, és a társadalmi létre alsóbb rétegeibe száműzik őket. Kedves Olvasóim.. Ti tudjátok milyen nehéz onnan feltörni, már ha sikerül? Sőt, maga az út, ami által feltörhetnél, sok esetben, ha nem akkor minden esetben, megváltoztatja az ember mentalitását, hozzáállását a dolgokhoz. Így már nem is ő lesz menő, hanem az akivé vált, és mint tudjuk, senki sem tud egy életen át maszkot cipelni magán. Ez megerőltető, fárasztó, és gyötrelmes.
Számomra azt jelenti menőnek lenni, hogy valaki kedves, nincs elszállva magától, nem fél "összekoszolódni", segítő kezet nyújtani. Vannak problémái, fájdalmai, de minden erejével ezek legyűrésén van. Ha összezuhan, mer támaszkodni, de ha más zuhan össze, ő is ott van neki. Ettől lesz valaki menő, nem attól hogy hetven kiló vakolat fénylik az arcán, és hogy mennyire márkás cuccokban jár. Legyen igényes mindenki, de nem hivalkodó. Ettől ha más nem is, de ti Olvasóim mindig menőnek érezhetitek magatokat. :))
Ti mit gondoltok erről?
Most pedig egy régi kedvenccel a Simple Plannel búcsúzom. Hallgassátok sok szeretettel! Ja, és ha olvasod, tudod, hogy rád gondolok Harcos♥
Itt, és most el is magyarázom a poszt furcsa címének történetét. Nos, osztálykirándulás volt, ami annyit tesz, hogy a legrosszabb időben túrázunk, feltehetően második nap. Hát most is, szinte farkasordító hideg volt, de azért megfelelt a célnak, és sikerült 14 km-t végig gyalogolnunk (hegynek felfelé!!). Ha tehetitek mennyetek el Aggtelekre, minden pillanatért megéri.
Mint mindig, minden osztálykirándulás, ez sem volt mentes vitáktól, nevetéstől, és hasonlóktól. Személy szerint, az én fejemben rengeteg dolog kergette magát. A kapcsolataimról, a barátaimról, a nem barátaimról, a barátomról, magamról, a helyzetről, és arról, hogy miért van az, hogy valaki "menő, míg a másik nem", pedig semmivel sem több egyik ember a másiktól. Vajon a ruha teszi? Az, hogy valaki mennyire divatos? Vagy az, hogy valaki mennyire jó fej, népszerű? Én ezt egyszerűen nem tudom megérteni. Szerintem vannak nagyon kedves, vicces emberek, akikre egyszerűen nem figyelnek, eltapossák őket, és a társadalmi létre alsóbb rétegeibe száműzik őket. Kedves Olvasóim.. Ti tudjátok milyen nehéz onnan feltörni, már ha sikerül? Sőt, maga az út, ami által feltörhetnél, sok esetben, ha nem akkor minden esetben, megváltoztatja az ember mentalitását, hozzáállását a dolgokhoz. Így már nem is ő lesz menő, hanem az akivé vált, és mint tudjuk, senki sem tud egy életen át maszkot cipelni magán. Ez megerőltető, fárasztó, és gyötrelmes.
Számomra azt jelenti menőnek lenni, hogy valaki kedves, nincs elszállva magától, nem fél "összekoszolódni", segítő kezet nyújtani. Vannak problémái, fájdalmai, de minden erejével ezek legyűrésén van. Ha összezuhan, mer támaszkodni, de ha más zuhan össze, ő is ott van neki. Ettől lesz valaki menő, nem attól hogy hetven kiló vakolat fénylik az arcán, és hogy mennyire márkás cuccokban jár. Legyen igényes mindenki, de nem hivalkodó. Ettől ha más nem is, de ti Olvasóim mindig menőnek érezhetitek magatokat. :))
Ti mit gondoltok erről?
Most pedig egy régi kedvenccel a Simple Plannel búcsúzom. Hallgassátok sok szeretettel! Ja, és ha olvasod, tudod, hogy rád gondolok Harcos♥
2012. szeptember 11., kedd
Ezerévente: egy
Sziasztok Kedves Olvasóim!:))
Ezerévente egyszer csinálok ilyet, de ma este nagyon fel vagyok dobva. Ennek egyik okát szeretném is megosztani veletek, bár tudom, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni. Hatalmas 30 seconds to Mars
rajongó vagyok, szóval elsősorban ajánlanám tőlük a The kill című számot (személyes kedvencemet), és a Hurricane-t, ezt szigorúan klippel. Végül komoly kedv csinálónak itt van az egyik olyan számuk, amit rádióban akár hallhattatok is. Sok szeretettel, nektek♥ :)
Ezerévente egyszer csinálok ilyet, de ma este nagyon fel vagyok dobva. Ennek egyik okát szeretném is megosztani veletek, bár tudom, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni. Hatalmas 30 seconds to Mars
rajongó vagyok, szóval elsősorban ajánlanám tőlük a The kill című számot (személyes kedvencemet), és a Hurricane-t, ezt szigorúan klippel. Végül komoly kedv csinálónak itt van az egyik olyan számuk, amit rádióban akár hallhattatok is. Sok szeretettel, nektek♥ :)
2012. szeptember 10., hétfő
10. A tények
Strife
Figyeltem a fekete márványon megcsillanó halvány fényt. A fél sírt ellepte a frissen hullott hó, de még így is tökéletesen lehetett látni az aranyozott betűket, amik a szüleim nevét kanyarították. Leguggoltam hozzájuk, és a földre tettem egy-egy szál tűzliliomot, amit anya annyira szeretett. Nem tudtam felfogni, hogy a föld alatt fekvő, már réges-rég nem lélegző, hajdanán embernek nevezett, ma már csak szétroncsolódott hullák, a szüleim. Lehunytam a szemem, de abban a pillanatban a baleset képei, a félelem, ami darabjaimra mart, ismét beköltözött az agyamban. A mellkasomban sajgó érzés minden másodperccel mélyebbre kúszott, és végül valahol fészket vert a tudatomban.
Most, hogy belegondolok, amikor elkezdtem az egyetemet, mindennél jobban szerettem volna elkülönülni a szüleimtől. Elmentem dolgozni, hogy megkeressem az alapokat arra, hogy albérletbe költözhessek. Azonban, a mai nap után, amikor mindenki a képem vágta azt, hogy az én hibám minden, hogy ők mennyivel jobb helyzetben vannak... nem szerettem volna mást, mint látni őket, azokat, akik mindig támogattak.
A zsebemhez nyúltam, és elővettem egy cigit, amit remegő kézzel meg is gyújtottam. Ahogy letüdőztem a füstöt, akarva-akaratlanul próbáltam magamra húzni a már kialakított maszkom. Nem bírtam volna elviselni azt, hogy a körülöttem lévők azt látják, hogy mennyire megviseltek a történtek, és azt sem, ha azt látták volna, hogy minden olyan mint régen. Semmi sem volt már az, ami egykor. Nem volt családom, nem volt hátterem. Egy barátom volt: Luke. Egy nevem: Strife, ami már nem jelentett semmit, senkit.
Felnéztem az égre, a fejemről leesett a csuklyám, és a cigi hamuja a nadrágomra potyogott. Fájdalmasan egyedül éreztem magam, kínzón elárvultnak.Hogy jutottunk ide?-kérdeztem, választ várva magamtól, de semmit nem hallottam, és ez letaglózott. A torkomban lévő gombóc tízszeresére dagadt, a kezemmel a könnybe lábadt szemeimet törölgettem. Én tényleg elvesztem.
A hó lépések hangját jelezte, mire megfordultam.
A lány megtántorodott, a fehér liliomos csokor kis híján kicsúszott az ujjai közül. A szürke szemek, elkerekedtek, talán nem sok kellett volna, ahhoz, hogy visszaforduljon. Most, hosszú, fekete csőnadrág volt rajta, és hasonló színben pompázó szövetkabát, na meg az elengedhetetlen bakancs. Szőke haját magaslófarokba fogta. Egy perccel később, összeszedte magát, és a sírhoz lépett. Művészi gonddal helyezte el a virágait, majd megállt, és figyelte a cirka betűket.
-Szokj le a dohányzásról, nem egészséges.-mondta, teljesen spontán. Én már csak azért is szívtam még egyet, majd elnyomtam, és felegyenesedve zsebre dugtam a kezem.
-Nos, meg se kérdezed?-kérdeztem. Amethys fel sem nézett a nevekről.
-Mondtam, hogy nem érdekel.-a lehelete lassan szállt felfelé.
-Te miért vagy itt?
Egy teljes pillanatra rám nézett, szinte elmosolyodott.
-Egyszer látták az egyik akciómat, amit egy rendezvény közepén csináltam. Később megkerestek, mert kíváncsiak voltak több képemre is. Végül rendeltek tőlem pár festményt. Nagyon kedvesek voltak velem, nem éreztették azt, hogy bármivel is többek lennének nálam, már csak azért is mert tehetősebbek... voltak.
- Enyhén megremegett, és hunyorítani kezdett.-Az ott nem a barátod?- arra a pontra néztem, ahová mutatott, majd mikor visszafordultam, már el is ment.
Luke kipirult arccal sietett felém, de szemeiben megmagyarázhatatlan megnyugvás ült.A vállamba boxolt.
-Basszus, ha Cassie nem mondja, biztos, hogy nem kerestelek volna itt. Öregem, megijesztettél.-aztán nem várt módon megölelt. Erős, szinte testvéri volt az érintése, amit nem lehetett nem viszonozni.
-Most mondanám, hogy fogd meg a kezem, és menjünk haza boldogan, de az már túlságosan félreérthető lenne nem?-vigyorgott Luke, majd óvatosan hátba verve elindultunk visszafelé, az életbe.
Sziasztok Drága Olvasóim!
Mérföldkőhöz léptünk: Strife szembeállt a ténnyel, meghaltak a szülei. Manapság én is ezt érzem, szembe került bizonyos dolgokkal jókkal, rosszakkal. Viszont úgy érzem, hogy egyre jobban megtalálom a helyem, önmagam. Tudom kezelni a dolgokat. Amúgy, én kezdem tökre szeretni ezt a történetem, mármint látom, hogy van hová fejlődnöm még, de most először írtam ilyen élethű karaktereket, és ez is egy hatalmas átlendülés a fantasyból. Amúgy remélem, nektek Kedves Olvasóim, minden helyzetben a legjobbakat kívánom, remélem meg fogtok tudni birkózni azokkal a feladatokkal, amiket elétek hárítanak, de ne felejtsétek el, lazítani is kell!:)
Figyeltem a fekete márványon megcsillanó halvány fényt. A fél sírt ellepte a frissen hullott hó, de még így is tökéletesen lehetett látni az aranyozott betűket, amik a szüleim nevét kanyarították. Leguggoltam hozzájuk, és a földre tettem egy-egy szál tűzliliomot, amit anya annyira szeretett. Nem tudtam felfogni, hogy a föld alatt fekvő, már réges-rég nem lélegző, hajdanán embernek nevezett, ma már csak szétroncsolódott hullák, a szüleim. Lehunytam a szemem, de abban a pillanatban a baleset képei, a félelem, ami darabjaimra mart, ismét beköltözött az agyamban. A mellkasomban sajgó érzés minden másodperccel mélyebbre kúszott, és végül valahol fészket vert a tudatomban.
Most, hogy belegondolok, amikor elkezdtem az egyetemet, mindennél jobban szerettem volna elkülönülni a szüleimtől. Elmentem dolgozni, hogy megkeressem az alapokat arra, hogy albérletbe költözhessek. Azonban, a mai nap után, amikor mindenki a képem vágta azt, hogy az én hibám minden, hogy ők mennyivel jobb helyzetben vannak... nem szerettem volna mást, mint látni őket, azokat, akik mindig támogattak.
A zsebemhez nyúltam, és elővettem egy cigit, amit remegő kézzel meg is gyújtottam. Ahogy letüdőztem a füstöt, akarva-akaratlanul próbáltam magamra húzni a már kialakított maszkom. Nem bírtam volna elviselni azt, hogy a körülöttem lévők azt látják, hogy mennyire megviseltek a történtek, és azt sem, ha azt látták volna, hogy minden olyan mint régen. Semmi sem volt már az, ami egykor. Nem volt családom, nem volt hátterem. Egy barátom volt: Luke. Egy nevem: Strife, ami már nem jelentett semmit, senkit.
Felnéztem az égre, a fejemről leesett a csuklyám, és a cigi hamuja a nadrágomra potyogott. Fájdalmasan egyedül éreztem magam, kínzón elárvultnak.Hogy jutottunk ide?-kérdeztem, választ várva magamtól, de semmit nem hallottam, és ez letaglózott. A torkomban lévő gombóc tízszeresére dagadt, a kezemmel a könnybe lábadt szemeimet törölgettem. Én tényleg elvesztem.
A hó lépések hangját jelezte, mire megfordultam.
A lány megtántorodott, a fehér liliomos csokor kis híján kicsúszott az ujjai közül. A szürke szemek, elkerekedtek, talán nem sok kellett volna, ahhoz, hogy visszaforduljon. Most, hosszú, fekete csőnadrág volt rajta, és hasonló színben pompázó szövetkabát, na meg az elengedhetetlen bakancs. Szőke haját magaslófarokba fogta. Egy perccel később, összeszedte magát, és a sírhoz lépett. Művészi gonddal helyezte el a virágait, majd megállt, és figyelte a cirka betűket.
-Szokj le a dohányzásról, nem egészséges.-mondta, teljesen spontán. Én már csak azért is szívtam még egyet, majd elnyomtam, és felegyenesedve zsebre dugtam a kezem.
-Nos, meg se kérdezed?-kérdeztem. Amethys fel sem nézett a nevekről.
-Mondtam, hogy nem érdekel.-a lehelete lassan szállt felfelé.
-Te miért vagy itt?
Egy teljes pillanatra rám nézett, szinte elmosolyodott.
-Egyszer látták az egyik akciómat, amit egy rendezvény közepén csináltam. Később megkerestek, mert kíváncsiak voltak több képemre is. Végül rendeltek tőlem pár festményt. Nagyon kedvesek voltak velem, nem éreztették azt, hogy bármivel is többek lennének nálam, már csak azért is mert tehetősebbek... voltak.
- Enyhén megremegett, és hunyorítani kezdett.-Az ott nem a barátod?- arra a pontra néztem, ahová mutatott, majd mikor visszafordultam, már el is ment.
Luke kipirult arccal sietett felém, de szemeiben megmagyarázhatatlan megnyugvás ült.A vállamba boxolt.
-Basszus, ha Cassie nem mondja, biztos, hogy nem kerestelek volna itt. Öregem, megijesztettél.-aztán nem várt módon megölelt. Erős, szinte testvéri volt az érintése, amit nem lehetett nem viszonozni.
-Most mondanám, hogy fogd meg a kezem, és menjünk haza boldogan, de az már túlságosan félreérthető lenne nem?-vigyorgott Luke, majd óvatosan hátba verve elindultunk visszafelé, az életbe.
Sziasztok Drága Olvasóim!
Mérföldkőhöz léptünk: Strife szembeállt a ténnyel, meghaltak a szülei. Manapság én is ezt érzem, szembe került bizonyos dolgokkal jókkal, rosszakkal. Viszont úgy érzem, hogy egyre jobban megtalálom a helyem, önmagam. Tudom kezelni a dolgokat. Amúgy, én kezdem tökre szeretni ezt a történetem, mármint látom, hogy van hová fejlődnöm még, de most először írtam ilyen élethű karaktereket, és ez is egy hatalmas átlendülés a fantasyból. Amúgy remélem, nektek Kedves Olvasóim, minden helyzetben a legjobbakat kívánom, remélem meg fogtok tudni birkózni azokkal a feladatokkal, amiket elétek hárítanak, de ne felejtsétek el, lazítani is kell!:)
2012. szeptember 6., csütörtök
Miért, s kiért?
Dühben hánykolódó elhagyott lélekként
lebegek, s nem teszek semmit, az élet peremén.
Miért, s kiért kellene küzdeni?
Mikor már levegő se tudja megtölteni
a mellkast, hogy emelkedni, hogy életet lehelni
tudjon a hullámban,
kit csak dobál a baj.
Üres szavak hegyekként emelkednek:
Fel, feljebb!- üvölti minden, mi körül vesz.
Miért, s kiért kellene küzdeni?
Az izom megfeszül, elernyed...
talán tudok még tenni pár métert,
mielőtt összeesek,
s következőnek a lavina eltemet.
Súlyként nehezedik minden porcikámra,
ez nem vers, csak a kérdések ments vára!
Érthetetlenség uralja, s utálom, hogy marja!
Marja, égeti, felemészti a lelkem,
mely már így is csonkja a régi énének.
Szúr. Számomra megálljt parancsol,
s végül ismét elhanyagol...
Nem szántam soraim szónoklatnak,
se földet rengető alkotásnak.
Egyszer talán felnövök, s választ
feleletet adhatok a felmerült bizonytalanságnak.
Kedves Olvasóim!
Kétségbeesés öt perce. Elmúlt. Köszönöm.
lebegek, s nem teszek semmit, az élet peremén.
Miért, s kiért kellene küzdeni?
Mikor már levegő se tudja megtölteni
a mellkast, hogy emelkedni, hogy életet lehelni
tudjon a hullámban,
kit csak dobál a baj.
Üres szavak hegyekként emelkednek:
Fel, feljebb!- üvölti minden, mi körül vesz.
Miért, s kiért kellene küzdeni?
Az izom megfeszül, elernyed...
talán tudok még tenni pár métert,
mielőtt összeesek,
s következőnek a lavina eltemet.
Súlyként nehezedik minden porcikámra,
ez nem vers, csak a kérdések ments vára!
Érthetetlenség uralja, s utálom, hogy marja!
Marja, égeti, felemészti a lelkem,
mely már így is csonkja a régi énének.
Szúr. Számomra megálljt parancsol,
s végül ismét elhanyagol...
Nem szántam soraim szónoklatnak,
se földet rengető alkotásnak.
Egyszer talán felnövök, s választ
feleletet adhatok a felmerült bizonytalanságnak.
Kedves Olvasóim!
Kétségbeesés öt perce. Elmúlt. Köszönöm.
2012. szeptember 4., kedd
9. A gondtalan fiú
Luke:
Strife egyik pillanatról a másikra tűnt el mellőlem, pontosan akkor, mikor az egyik régi ismerősünk, nem túl diszkréten, utánunk kiáltott: Mi van Öcsi, így már nem vagyunk kemények?-és azzal a hévvel el is fordult, a társasága felé. Én nem szóltam vissza, nem tehettem meg ezt a lépést Strife helyett, bármennyire is megakartam. Csak sejtéseim voltak, arról, hogy vajon hogyan is érezhette magát a legjobb barátom. Támogatni tudtam, és csak mellette lehetettem, a csatáit azonban sosem vívhattam meg helyette, és nem is szándékoztam soha ezt tenni. Mindig azt gondoltam, és ez most sincs másként, hogy Strife megbirkózik bármilyen helyzettel, természetesen azért minimális segítséggel. Erős volt, csak most megzuhant.
Amint a kis jelenet után a barátom felé fordultam volna, már csak a hűlt helye köszönt rám.
-Oh, a rohadt életbe!-káromkodtam el magam, és az ajtóból a folyosóra fordulva, beleütköztem az éppen előadására felkészülő professzorba, aki csak összevonta bozontos, ébenfekete szemöldökét. Kezét a szájához emelte, és köhögött egyet.
-Kedves Mr. Key, nem gondolja, hogy a padok közül kellene elfoglalnia egyet, és nem a folyosón kellene rohangálnia ezekben a rocker ruháiban?-kérdezte reszelős, érdes hangján a prof. Elvigyorodtam, hiszen, aki a párbeszédet hallhatta, arra következtetett, hogy ez az ember utált engem. Azonban ez nem így volt. Ő volt a nagybátyám.
-Professzor úr, szívem szerint beülnék az órára, de éppen baráti kötelességeimből adódóan, el kell, hogy tűnjek.-a kezébe nyomtam azt az esszét, amit mára kellett megcsinálnom.-Harminc oldal, tizenkettes betűméret, az emberi diszharmónia megtartásárának próbálkozásairól, és megbukásairól.-azzal elsétáltam mellette, egyenest kifelé az épületből. A kijárat fordulójáról,azért még visszaszóltam.-Ja és, én szeretek rocker lenni!
Ahogy kiértem, összehúztam magamon a bőrdzsekim, és elindultam azokra a helyekre, amelyekre sejtéseim szerint Strife is menne ilyen állapotban. Elmentem a folyóhoz, a régi házukhoz, a városban lévő pláza tetejére. Mindent tűvé tettem érte, mindenkit végig kérdeztem, míg végül fel nem adtam.
Leültem egy padra, kezeimmel beletúrtam a hajamba. Pár másodperc elteltével, az vettem észre, hogy rágom a körmöm. Elfintorodtam.
-A francba, még erre is visszaszokok!-azzal köptem egyet a földre, és figyeltem az embereket, hátha meglátom közöttük Strife-ot. Feleslegesen.
A zsebembe mocorogni kezdett a mobil, jelezve, hogy hívnak. Izgatottan kikaptam a készüléket a helyéről, de ez a hevesség azonnal alább is lappant. Felvettem.
- Mit akarsz?-kérdeztem feszes hangon, ami cseppet sem árulkodott a jelenlegi helyzetemről.
-Így kell beszélned a testvéreddel Luke?-a bátyám hangja behízelgő, vágyakozó, de ugyanannyira kielégült is volt. Egy nő nevetett fel a vonal másik végén.- Hiányoztál, Öcsi.
-Neked nem hiányzik senki, és semmi. Utoljára kérdezem: miért hívtál? Gondolom nem bájcsevegni akarsz, tehát kell valami. Ki vele!- egy pillanatig csak csendes, ám szaggatott légzés hallatszott a túloldalról, majd nevetés, és miegymás.- Figyelj, ha telefon szexet akarok, akkor majd hívlak, de most leteszem.
-Ne! Luke... pénz kellene, sürgősen. Nem tudsz átutalni valamennyit?-a kezem ökölbe szorult. Az én hőn szeretett, sikeres és befutott bátyám pénzszűkében lenne? Ugyan, ugyan.
-Ne szívj többet, és lesz miből megélned.-azzal kinyomtam, de a telefonom újra csörgött, ugyanúgy Mitch volt. Nem gondolkodtam tovább. A mobil a járdán tört apró darabjaira.
A farmerom zsebébe bújtattam a kezeimet a hideg ellen, és az egyetlen helyre mentem, ahol lenyugodhattam.
Cassie-hez.
Bejelentkeztem a kórház recepcióján, felmentem a másodikra, a kétszázkettes kórterembe. Oda, ahol a vészesen sovány lány várta a szabadulása napját. Kopogtam az ajtón, és mielőtt beléptem volna a szobába, igazítottam magamon egy leheletnyit. A kis lyuk, amit Cassie kapott, fehér volt. Minden ebben a színben pompázott: az ágynemű, az asztal, a székek, a virágok, de még a lány bőre is, aki éppen aludt. Leültem mellé, és megsimítottam a kézfejét.
Hozhattam volna neki valamit-gondoltam, de már nem akartam itt hagyni. Cassie, amióta megismertem nagyon sok részét körbejárta a szívemnek. Szinte onnan indult, hogy utáltam. Később, mikor egy ökológia órán egymás mellé keveredtünk, valahogy megszelídített. Közvetlen volt velem, nevetett, és őszinteség sugárzott minden mozdulatából. Ennek ellenére mindig volt benne valami kislányos báj, ami arra sarkallt, hogy megakarjam védeni őt bármitől. Ez nem sikerült, hisz ilyen helyzetbe keveredett.
-Min gondolkozol Luke?-kérdezte álomittasan a lány, és végig simított az arcomon. Beszívtam a bőre illatát, és fellélegeztem.
-Eddig Strife-ot kerestem, majd kedves testvérem zaklatott fel... Rendesen ettél?-kérdeztem vissza, mire bólintott.
-Ne aggódj már ennyit miattam. Van életed is!-lassan a karjaira támaszkodott, és felült. Így egy magasságba került a szemünk.
-Van, csak hiányos.
Sziasztok drága Olvasóim!
Ez volt a második nap a suliból, hogy bírjátok? Személy szerint, én már most sem akarok beülni több matekórára, akkor mi lesz később? Nem sokára, becsszavamat adom, nem csak ilyen bejegyzések látnak majd napvilágot, nem sokára újabb témákat kezdek boncolgatni sokatok nagy örömére. Addig is, szerintetek mi lesz a történet végkimenetele, mire számítotok, és eddig milyen? Bevallom nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Ja, és emlékeztek, volt egy olyan bejegyzésem, hogy csodák márpedig vannak... Nos, ez ma megint beigazolódott.:))
Szeretettel hallgassátok Lana del Rey-t, a mostani nagy kedvencemet.♥
Strife egyik pillanatról a másikra tűnt el mellőlem, pontosan akkor, mikor az egyik régi ismerősünk, nem túl diszkréten, utánunk kiáltott: Mi van Öcsi, így már nem vagyunk kemények?-és azzal a hévvel el is fordult, a társasága felé. Én nem szóltam vissza, nem tehettem meg ezt a lépést Strife helyett, bármennyire is megakartam. Csak sejtéseim voltak, arról, hogy vajon hogyan is érezhette magát a legjobb barátom. Támogatni tudtam, és csak mellette lehetettem, a csatáit azonban sosem vívhattam meg helyette, és nem is szándékoztam soha ezt tenni. Mindig azt gondoltam, és ez most sincs másként, hogy Strife megbirkózik bármilyen helyzettel, természetesen azért minimális segítséggel. Erős volt, csak most megzuhant.
Amint a kis jelenet után a barátom felé fordultam volna, már csak a hűlt helye köszönt rám.
-Oh, a rohadt életbe!-káromkodtam el magam, és az ajtóból a folyosóra fordulva, beleütköztem az éppen előadására felkészülő professzorba, aki csak összevonta bozontos, ébenfekete szemöldökét. Kezét a szájához emelte, és köhögött egyet.
-Kedves Mr. Key, nem gondolja, hogy a padok közül kellene elfoglalnia egyet, és nem a folyosón kellene rohangálnia ezekben a rocker ruháiban?-kérdezte reszelős, érdes hangján a prof. Elvigyorodtam, hiszen, aki a párbeszédet hallhatta, arra következtetett, hogy ez az ember utált engem. Azonban ez nem így volt. Ő volt a nagybátyám.
-Professzor úr, szívem szerint beülnék az órára, de éppen baráti kötelességeimből adódóan, el kell, hogy tűnjek.-a kezébe nyomtam azt az esszét, amit mára kellett megcsinálnom.-Harminc oldal, tizenkettes betűméret, az emberi diszharmónia megtartásárának próbálkozásairól, és megbukásairól.-azzal elsétáltam mellette, egyenest kifelé az épületből. A kijárat fordulójáról,azért még visszaszóltam.-Ja és, én szeretek rocker lenni!
Ahogy kiértem, összehúztam magamon a bőrdzsekim, és elindultam azokra a helyekre, amelyekre sejtéseim szerint Strife is menne ilyen állapotban. Elmentem a folyóhoz, a régi házukhoz, a városban lévő pláza tetejére. Mindent tűvé tettem érte, mindenkit végig kérdeztem, míg végül fel nem adtam.
Leültem egy padra, kezeimmel beletúrtam a hajamba. Pár másodperc elteltével, az vettem észre, hogy rágom a körmöm. Elfintorodtam.
-A francba, még erre is visszaszokok!-azzal köptem egyet a földre, és figyeltem az embereket, hátha meglátom közöttük Strife-ot. Feleslegesen.
A zsebembe mocorogni kezdett a mobil, jelezve, hogy hívnak. Izgatottan kikaptam a készüléket a helyéről, de ez a hevesség azonnal alább is lappant. Felvettem.
- Mit akarsz?-kérdeztem feszes hangon, ami cseppet sem árulkodott a jelenlegi helyzetemről.
-Így kell beszélned a testvéreddel Luke?-a bátyám hangja behízelgő, vágyakozó, de ugyanannyira kielégült is volt. Egy nő nevetett fel a vonal másik végén.- Hiányoztál, Öcsi.
-Neked nem hiányzik senki, és semmi. Utoljára kérdezem: miért hívtál? Gondolom nem bájcsevegni akarsz, tehát kell valami. Ki vele!- egy pillanatig csak csendes, ám szaggatott légzés hallatszott a túloldalról, majd nevetés, és miegymás.- Figyelj, ha telefon szexet akarok, akkor majd hívlak, de most leteszem.
-Ne! Luke... pénz kellene, sürgősen. Nem tudsz átutalni valamennyit?-a kezem ökölbe szorult. Az én hőn szeretett, sikeres és befutott bátyám pénzszűkében lenne? Ugyan, ugyan.
-Ne szívj többet, és lesz miből megélned.-azzal kinyomtam, de a telefonom újra csörgött, ugyanúgy Mitch volt. Nem gondolkodtam tovább. A mobil a járdán tört apró darabjaira.
A farmerom zsebébe bújtattam a kezeimet a hideg ellen, és az egyetlen helyre mentem, ahol lenyugodhattam.
Cassie-hez.
Bejelentkeztem a kórház recepcióján, felmentem a másodikra, a kétszázkettes kórterembe. Oda, ahol a vészesen sovány lány várta a szabadulása napját. Kopogtam az ajtón, és mielőtt beléptem volna a szobába, igazítottam magamon egy leheletnyit. A kis lyuk, amit Cassie kapott, fehér volt. Minden ebben a színben pompázott: az ágynemű, az asztal, a székek, a virágok, de még a lány bőre is, aki éppen aludt. Leültem mellé, és megsimítottam a kézfejét.
Hozhattam volna neki valamit-gondoltam, de már nem akartam itt hagyni. Cassie, amióta megismertem nagyon sok részét körbejárta a szívemnek. Szinte onnan indult, hogy utáltam. Később, mikor egy ökológia órán egymás mellé keveredtünk, valahogy megszelídített. Közvetlen volt velem, nevetett, és őszinteség sugárzott minden mozdulatából. Ennek ellenére mindig volt benne valami kislányos báj, ami arra sarkallt, hogy megakarjam védeni őt bármitől. Ez nem sikerült, hisz ilyen helyzetbe keveredett.
-Min gondolkozol Luke?-kérdezte álomittasan a lány, és végig simított az arcomon. Beszívtam a bőre illatát, és fellélegeztem.
-Eddig Strife-ot kerestem, majd kedves testvérem zaklatott fel... Rendesen ettél?-kérdeztem vissza, mire bólintott.
-Ne aggódj már ennyit miattam. Van életed is!-lassan a karjaira támaszkodott, és felült. Így egy magasságba került a szemünk.
-Van, csak hiányos.
Sziasztok drága Olvasóim!
Ez volt a második nap a suliból, hogy bírjátok? Személy szerint, én már most sem akarok beülni több matekórára, akkor mi lesz később? Nem sokára, becsszavamat adom, nem csak ilyen bejegyzések látnak majd napvilágot, nem sokára újabb témákat kezdek boncolgatni sokatok nagy örömére. Addig is, szerintetek mi lesz a történet végkimenetele, mire számítotok, és eddig milyen? Bevallom nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Ja, és emlékeztek, volt egy olyan bejegyzésem, hogy csodák márpedig vannak... Nos, ez ma megint beigazolódott.:))
Szeretettel hallgassátok Lana del Rey-t, a mostani nagy kedvencemet.♥
2012. szeptember 1., szombat
Írni, a minden
Sziasztok Kedves Olvasóim!:))
Úgy érzem itt az ideje egy számomra fontos bejegyzésnek. Már régóta emésztem a gondolatot, hogy írjak a hobbimról, a szenvedélyemről, az életemről. Most kicsit szomorú a hangulatom, így arra gondoltam, hogy ez tökéletes időpont erre.
Írni számomra se több, se kevesebb annál, mint lélegezni. Bonyolult kapcsolat van kettőnk között, és bevallom, nem mindig jövünk ki jól. Minden úgy kezdődött, hogy -ahogy anyukám mesélte- a fürdőkádban a "kicsi én"-t, drága jó szülei nem másra, mint versekre dalocskákra tanították. Ezek az alapok végig kísérték a gyermek korom. A következő lépés az volt, hogy megtanultam olvasni, ez szerencsére, nagyon jól, és gyorsan ment. Aztán azon kaptam magam, hogy az első osztály végezetével még verseknek sem nevezhető, ismeretterjesztő jellegű firkálmányaim születtek. Ezt nagyjából öt év alatt fejlesztettem "vers" szintre, mikor már minden rímelt, minden a helyén volt. A költészetet, amúgy még a mai napig gyakorlom, bár már kevesebbszer, és inkább akkor, ha valami komolyabb dolog történt az életemben, amiből inspirációt nyerhetek. Tehát minden versem, többségében vagy lázadó, vagy lírai hangvételű. Majd bekerültem a középsuliba, ahova még most is járok, és pár jó barátom hatására novellákkal, regényekkel is megpróbálkoztam. Hagy ne mondjam, hogy az első regényem siralmas lett, és most ha kézbe fogom elkap a sírhatnék. Ezt is csiszolgattam az eltelt évek során, és nem azt mondom, hogy a gyümölcsét, de valami hasonlót, itt is olvashattok a blogon. A szobámban mindenhol füzetek, tollak, papírfecnik hevernek, na meg könyvek. Ha nem szeretnék olvasni, írni se tudnék.. ugyanis szerintem a kettő nagyon összefügg. Nem származok nagyon tehetős családból, de a könyvekre, az olvasás szenvedélyére, és a kultúrák iránti vonzalomra sose sajnáltunk egy vasat se. Ennek köszönhetően, és így lettünk mi barátok az írással.
Az viszont már egy másik kérdés, hogy mit ad nekem, és mit szeretnék elérni benne. Nos, nem hazudok, ha azt mondom, hogy a mindenem az írás. A lényem, a tudatom, a gondolataim is csak ekörül forognak. Ha boldog vagyok írok, ha szomorú vagyok, ha dühös, ha kétségbeesett, akkor is a betűk közé keveredek, és minden szereplőmbe a személyiségem egy-egy darabját adaptálom. Megmutatom magam, úgy, hogy senki sem tudja, hogy valójában én vagyok, és senki sem látja belőlem az egészet. Felszabadulok, és levakarom a címkéket, amiket a társadalom rakott rám. Szabad leszek. Persze rengetegszer akartam abbahagyni, nem éreztem magamban elég tehetséget, ahhoz, hogy felmerjem emelni a tollat, vagy gépelni merjek. Milliószor megálltam, de íráshiányában annál jobban szenvedtem. Minden bennem maradt, minden öröm, fájdalom, és visszataláltam az utamra.
Az, hogy mit akarok elérni az sosem volt nagy dolog. Szórakoztatni, és kikapcsolni akarom az embereket. Nem szájba rágni azt, hogy mi a szép, vagy éppen a megvetendő az életben, csak kinyitni a szemeket, szépen lassan. Ahogy említettem rengetegszer akartam abbahagyni, de sose ment. Természetesen most se tartom magam írónak, költőnek. Ugyan! Ahhoz még nőnöm kell. Nem tartom magam jónak se, de azt hiszem a betűimben még egyszer sem hazudtam, mindig őszinte voltam, és ez az ami motivál. Egyszer, ha "nagy" leszek, szeretném kiadni a novelláim, verseim, regényeim. Bár az amúgy is telített piacon a magamfajta kis kotnyelesnek hamar felkopna az álla, és rájönne, nincs túl sok helye a nagyok közt.
DE ÉN SOSE ADOM FEL!:)) (és ti se tegyétek soha♥)
Úgy érzem itt az ideje egy számomra fontos bejegyzésnek. Már régóta emésztem a gondolatot, hogy írjak a hobbimról, a szenvedélyemről, az életemről. Most kicsit szomorú a hangulatom, így arra gondoltam, hogy ez tökéletes időpont erre.
Írni számomra se több, se kevesebb annál, mint lélegezni. Bonyolult kapcsolat van kettőnk között, és bevallom, nem mindig jövünk ki jól. Minden úgy kezdődött, hogy -ahogy anyukám mesélte- a fürdőkádban a "kicsi én"-t, drága jó szülei nem másra, mint versekre dalocskákra tanították. Ezek az alapok végig kísérték a gyermek korom. A következő lépés az volt, hogy megtanultam olvasni, ez szerencsére, nagyon jól, és gyorsan ment. Aztán azon kaptam magam, hogy az első osztály végezetével még verseknek sem nevezhető, ismeretterjesztő jellegű firkálmányaim születtek. Ezt nagyjából öt év alatt fejlesztettem "vers" szintre, mikor már minden rímelt, minden a helyén volt. A költészetet, amúgy még a mai napig gyakorlom, bár már kevesebbszer, és inkább akkor, ha valami komolyabb dolog történt az életemben, amiből inspirációt nyerhetek. Tehát minden versem, többségében vagy lázadó, vagy lírai hangvételű. Majd bekerültem a középsuliba, ahova még most is járok, és pár jó barátom hatására novellákkal, regényekkel is megpróbálkoztam. Hagy ne mondjam, hogy az első regényem siralmas lett, és most ha kézbe fogom elkap a sírhatnék. Ezt is csiszolgattam az eltelt évek során, és nem azt mondom, hogy a gyümölcsét, de valami hasonlót, itt is olvashattok a blogon. A szobámban mindenhol füzetek, tollak, papírfecnik hevernek, na meg könyvek. Ha nem szeretnék olvasni, írni se tudnék.. ugyanis szerintem a kettő nagyon összefügg. Nem származok nagyon tehetős családból, de a könyvekre, az olvasás szenvedélyére, és a kultúrák iránti vonzalomra sose sajnáltunk egy vasat se. Ennek köszönhetően, és így lettünk mi barátok az írással.
Az viszont már egy másik kérdés, hogy mit ad nekem, és mit szeretnék elérni benne. Nos, nem hazudok, ha azt mondom, hogy a mindenem az írás. A lényem, a tudatom, a gondolataim is csak ekörül forognak. Ha boldog vagyok írok, ha szomorú vagyok, ha dühös, ha kétségbeesett, akkor is a betűk közé keveredek, és minden szereplőmbe a személyiségem egy-egy darabját adaptálom. Megmutatom magam, úgy, hogy senki sem tudja, hogy valójában én vagyok, és senki sem látja belőlem az egészet. Felszabadulok, és levakarom a címkéket, amiket a társadalom rakott rám. Szabad leszek. Persze rengetegszer akartam abbahagyni, nem éreztem magamban elég tehetséget, ahhoz, hogy felmerjem emelni a tollat, vagy gépelni merjek. Milliószor megálltam, de íráshiányában annál jobban szenvedtem. Minden bennem maradt, minden öröm, fájdalom, és visszataláltam az utamra.
Az, hogy mit akarok elérni az sosem volt nagy dolog. Szórakoztatni, és kikapcsolni akarom az embereket. Nem szájba rágni azt, hogy mi a szép, vagy éppen a megvetendő az életben, csak kinyitni a szemeket, szépen lassan. Ahogy említettem rengetegszer akartam abbahagyni, de sose ment. Természetesen most se tartom magam írónak, költőnek. Ugyan! Ahhoz még nőnöm kell. Nem tartom magam jónak se, de azt hiszem a betűimben még egyszer sem hazudtam, mindig őszinte voltam, és ez az ami motivál. Egyszer, ha "nagy" leszek, szeretném kiadni a novelláim, verseim, regényeim. Bár az amúgy is telített piacon a magamfajta kis kotnyelesnek hamar felkopna az álla, és rájönne, nincs túl sok helye a nagyok közt.
DE ÉN SOSE ADOM FEL!:)) (és ti se tegyétek soha♥)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)