Békül és vadul

 Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Eltelt ezeregy év, és még mindig itt vagyunk, és oly sok idő múlt el ilyen típusú bejegyzés nélkül. Szóval pótolom, mert pótolni kell! Azt hiszem most érett meg bennem az a rengeteg gondolat, hogy meg is bírjam fogalmazni őket.
 Gondolkoztatok azon, kedves Olvasóim, hogy az élet mennyire rövid, és hogy hány ember éli le ezt a rövid életet, úgy, hogy szürke? Olyan hamar eltelik tíz, vagy akár hetven év, szinte észre se vesszük, és itt hagyjuk mindazokat akiket szeretünk. Egy életünk van, ezzel kell gazdálkodni. Legalábbis azt hiszem, hogy ha így élünk, akkor amikor meghalunk, az itt hagyottaknak nem kell félniük, teljes életet élt az elbúcsúztatott. Persze az elmúlás attól függetlenül fáj, de az emlékek örökké élnek. Ez az igazi örök lét, semmi más. Én ebben hiszek, eszerint élek.
 Emiatt próbálok úgymond, teljes életet élni. Ösztönösen, és mégis úgy, hogy ne bánjak meg semmit. Ez a két dolog néha tökéletesen ellentmond egymásnak, de ez van. Sokszor, azonban inkább az utóbbira hagyatkozok, aminek általában meg van a böjtje. Úgy gondolom, hogy az eposzi pillanatok csak ösztön által keletkezhetnek: egy ösztönös vicc, szófordulat, csók, vagy bármi. Ha akarunk valamit, vigyük véghez, törjünk utat az akaratunknak, akár ösztönösen, akár tudatosan. Sokan mondják, inkább bánd meg, hogy megtetted, mint azt hogy nem. Talán ez így is van, egy bizonyos pontig. Utána már inkább átesünk a ló túloldalára, ami szintén nem jó. Kedves Olvasóim, ti mit gondoltok? Ki akartok törni, vagy már kitörtetek?
 Szerintem, küzdeni kell. Ha indul a harc, hát induljon! Perzse, van mikor összezavarodunk, meghanyatlunk, de fel kell állni. Nem csüggedhetünk, mindig tudnunk kell, hogy mennyi lakozik bennünk, és erőt kell merítenünk ebből.
 Emellett, minden elmondásom egy Depresszió számmal szeretném alátámasztani, hallgassátok mostani kedvencemet! Ja, és mindenkinek nagyon jó szórakozást a téli szünetben, lazuljatok, bulizzatok, olvassatok, éljetek! szeretlek titeket

"Ismét rendbe teszem, a lelkem és az eszem, de ha nem megy indul a harc, amíg jobb nem lesz az az arc."

Csodás zavarodottság

Lehullott az első hó, elveszett a fény,
amely szilárd várként bennem élt.
Pedig lelkem félt, hogy bástyaként
megbukik, s nem óvhat eléggé.

De! Én kitörtem a falak közül,
pedig testem aggodalomtól feszült.
Feszült, függött s talán haldoklott
a karok között, melyektől szívem dobogott

Eleresztett a szerelem, utamra engedett:
zavarodottan kerestem, keseregtem
és nem értettem: Mi történt velem,
hisz ő volt a Minden, Lét elem.

S szabad madárként csupasz hegyek
felett, viharfelleg gyülekezett: S Hazaértem.

Villámok villództak, csapkodtak.
A levegő felhevült, s én vak voltam
a sötétben, vagy csak menedéket akartam.
Nem látni, bízni: azt hinni ez mind igaz.

Megdobbant e csalódott szív,
s a hullamerevséget enyhít
a tény, hogy elmúlt, hogy lelkem ír,
majd szipogott, sírt és sírt.

Végül elöntöttek az érzelmek,
vad hullámot vertek, itt bent a fejben,
aztán csendben, elleptek, betemettek.
A menedékem már nem rejtek.

Szerelmi szikra volt, csupán az,
de okosan: inkább hóba temettem magam.
Jegelve az ént, mely önző akarat,
s a bizalomtól való félelem Maga.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Sajnálom, nincsenek gondolataimban, nincsenek szavaim, csak csökevényes darabok. Ezt is nagy nehezen  írtam,  és olyan is lett, amilyen. Annyi dolog történt, annyi érzelmi hullámmal, hogy nem vagyok magam. Kész, nem vagyok képes semmire sem. Viszont szeretnék egy sort a legeslegjobb mamának szentelni, örökké szeretlek, és lesz erőm ahhoz, hogy mindig tovább vigyem az emléked ♥

http://www.youtube.com/watch?v=UMUZ5ksQNbc

22. Vallomások

Cassie
 Lehagytuk Strife-ot, és Amethyst. Ezt a döntést Luke-kal egy szempillantás alatt hoztuk meg, ugyanis mindketten határozottan úgy éreztük, hogy ez a két ember sántikál valamiben, valamint furcsa kötelék alakult ki közöttük, ami abban nyilvánult meg, hogy a társaságunkban egy szót sem szóltak egymáshoz. Reméltem, hogy Strife előbb vagy utóbb véglegesen összeszedi magát, akár Amethyst segítségével. Nem mellesleg bíztam abban is, hogy a barátnőm végérvényesen túlteszi magát az előző barátján, aki szinte darabjaira zúzta.
Két selejtes, mint én és Luke.
 Rápillantottam. Zöld szemei csillogtak, annak ellenére is, ami a családjában történt, és annak ellenére, amit majdnem megtett azután. Ahogy a kilátó tetején állt egy miniméter se választotta el a haláltól. Féltem, inkább féltettem. Akkor fogtam fel, hogy számomra sokkal több, mint barát, hogy az életem nélküle talán üres lenne. Ő volt az, aki minden nap bejött hozzám, még akkor is, mikor a szüleim nem tudtak. Ő hallgatott meg, akkor mikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy erőt öntsenek belém. Ha elvesztettem volna, akkor magával rántott volna engem is.
 Megfogta a kezem, én pedig elmosolyodtam. Valóság volt, nem álom, nem csoda... hanem hús és vér.
-És Cassie végre mosolyog! Mi lesz a hátul kullogó két jómadárral?-kérdezte. A személyisége tökéletesen ellentmondott a kinézetének. A rockerség igazából egy csupa szív embert takart, csak a körülötte lévők ragasztottak rá egy bélyeget, egykor helyesen. Ő megtanította azt, hogy a látszat csalhat, és én ebbe szerettem bele.
-Őszintén? Szerintem te is sejtesz dolgokat, ahogy én is. Természetesen, én nem szólok majd bele.-megszorítottam a kezét.-Ajánlom, hogy te se. Mindketten elég furcsán állnak bizonyos dolgokhoz, ismerjék csak ki egymást, lepődjenek meg. Szerintem egyikük se fogta még fel a dolgokat, legalábbis, ahogy ismerem őket.
 Luke felnevetett, majd szép lassan elhalkult. Befordult egy parkba, én pedig követtem, pedig tudtam, hogy nem arra indult, amerre nekem kellett volna mennem. Bíztam benne, nem akartam ez ellen küzdeni. Végül megállt. Ide már csak halványan értek el a város fényei, a csillagok már látszódtak. Olyan ijesztően végtelennek éreztem a világegyetemet, magamat pedig túlságosan kicsinek. Az agyam próbálta feldolgozni a hatalmasságot, de nem ment. Luke felemelte a kezünket, és kitakarta vele a Holdat.
-Szeretlek Cassie. Jobban, mint amennyire hittem, és jobban mint amennyire el tudnád hinni.-összekulcsolta az ujjainkat. Az enyém borzasztóan artónak, és csontosnak hatott az övé mellett.- Bevallom, eleinte nem tudtalak hova rakni, megkockáztatom, hogy utáltalak is. Aztán megismertelek, rájöttem milyen vagy, milyen problémáid vannak, és hogy nem az a divathajhász lány vagy, mint akinek olyan sokan hisznek. Tanultam tőled, sokat, többet is, mint amennyit lehetett volna. Szeretlek Cassie.-rám nézett, visszatette a kezeinket, és szembeállt velem. Ujjai az arcom simogatták. Lehunytam a szemem.
- Én is szeretlek Luke, nagyon. Én nem tudok neked ilyeneket mondani, nincsenek erre szavaim, egyszerűen tudom, és érzem, hogy fontos vagy nekem, hogy szeretlek, hogy kellesz.-elvigyorodtam- Ez mennyivel bénábban hangzik, így kimondva, mint a fejemben.
 Luke magához húzott, és megcsókolt. A szívem heveset dobbant, akár a mellkasomat is átszakíthatta volna, de Luke ölelése nem engedett utat neki. Nem tudtam, és nem is akartam elereszteni, tökéletes volt a pillanat. Itt voltunk egymásnak, és mindketten biztosak lehettünk abban, hogy itt is leszünk. Luke felemelt, és körbeforgott velem, a leheletünk fehér fellege felfelé szállt, miközben nevettünk, majd mikor ismét letett, újból megcsókoltam. Egy nem volt elég, de kettő sem. Semmi sem volt elég.
 Ekkor megszólalt a telefonom. Luke kikapta a zsebemből, és felvette.
-Tessék?... Igen... Nincs semmi baj... -felnevetett.- Vigyázok rá... vigyáz rám. Ne parázzatok, menjetek hozzánk, Strife tudja a járást. Majd megyünk... Igen. Szia.-azzal letette, és fejcsóválva visszaadta a telefont, majd mikor visszatértünk volna az eredeti tevékenységünkhöz, az övé is megszólalt. Azt már én vettem fel.
-Szia Strife!... Jó, ne legyél ideges, jó dolgot csinálunk. Szia.
-Naa igen, a legjobb barátok a legjobbkor hívnak.-azzal elmerültünk egymásba.

Sziasztok kedves Olvasóim!
Igen, igen.. élek, bocsánat a gyér posztokért. Kevés az időm, és az energiám is. Ha pedig írok, szeretnék valami ütőset szánni nektek, nem tudom mennyire sikerül. Nem sokára jön a téli szünet, remélem mindenki várja, mindenki izgul, és mindenki jól érzi magát. Bár tény, hogy ez egyet jelent a tz időszakkal. Hát ez van, ezt dobta a gép. Azért ne felejtsetek el kikapcsolódni!

http://www.youtube.com/watch?v=okC4hw8IPYg

Rövidül

Fürge árnyak hatalmukba kerítenek, 

lebbennek

fátyolos ködharmaton keresztül

nem süt

már a Nap, s nem űz más, csak egy állat:

vad!

Ez nem játék, már rég, hanem éltető harc.

Követem a vágyam, a benső hangom:

suttogom,

hogy erőnek erejével, fel sosem adom

vagy meghalok.

Zimankós a lélek, nem kel fel, csak álmodik

rémeset!

Meg sem áll, kegyetlenül kergetőzik,

s vérben

fetreng, miközben mosolyogva megfejti:

félni

élni összesen ennyi.

Félek, remélek? Remények, életek:

eltűntek.

Hol a hely, melynek otthon a neve?

Itt se, ott se.

21. A menekvés

Amethyst
 Apám vadul dörömbölt a bezárt ajtón, amellett ordítozott is. A fülemre szorítottam a kezem, ahogy összehúztam magam az ágyamban. A szívem hevesen vert, a bőrömön még éreztem az előző eset nyomait.. fájt mindenem.
-Amethyst, nyisd ki az ajtót!-minden egyes szavát egy-egy ütéssel erősítette meg, amibe beleremegtem. Összeszorítottam az ajkaimat, majd felugrottam az ágyból. Ekkora már az apám teljes testével igyekezett betörni a szobám ajtaján. Nem habozhattam. Kivettem a szekrényemből egy nagyobbacska táskát, és belepakoltam a legszükségesebb dolgaimat. Felvettem a kabátom, a sálam, sapkám, és a bakancsom, majd felkaptam két-három festővásznam, kinyitottam az ablakom, amin azonnal betört a hideg, és lemásztam a tűzlépcsőn. Apának akkor sikerült bejutni, ahogy leértem a földre, és rohanni kezdtem. A hangja még elérte, de már nem néztem hátra.
 Az első adandó alkalommal, ahogy kellőtávolságba értem, felhívtam Cassie-t, akire tudtam, hogy innentől kezdve bármikor számíthatok. A leheletem csendesen gomolygott felfelé, miközben körülöttem a házak díszesen világítottak.. a város legszebb részében voltam, körülvéve emberekkel, impulzusokkal.
A telefon kicsöngött, majd Cassie felvette.
-Szia, otthon vagy?-támadtam le rögtön.
-Nem, éppen a kedvenc kávézónkban ülünk Luke-kal, és Strife-val, gyere ide.
-Rendben, innen körülbelül tíz perc és ott vagyok.-azzal letettem.
Sóhajtottam egyet, és emelt fővel végig mentem a tömegen. Mindenki boldognak, elégedettnek tűnt. Tűnt. Mert mindenkinek volt titka, múltja a mosolya mögött... az "egyén" mögött, amit rejtett. Látszat csupán, mint minden ebben a világban. Vajon képesek leszünk megismerni a másikat? Felfedni a rejtelmeit, mélységeit, feltárni a személyisége színeit, és ennek ellenére elfogadni? Szerettem volna bízni ebben, de eddig minden tény ennek lehetetlenségére utalt. Anyám is elhagyta apám, amint felszínre került a valódi énje, nem törődött velem, nem törődött semmivel, így ő sem volt sokkal különb, mint az a féreg.
 Lefordultam a legközelebbi utcán, de azzal a lendülettel bele is botlottam, Keith-be, akitől azonnal elhúzódtam.
-Oh, szia, hova készülsz ilyen késő este?-nyeltem egyet, és a kék szemekbe néztem, amik türkizként csillogtak. Imádtam azt a színt, a képeimen mindig jól mutatott. Felém lépett, és a kezét nyújtotta, amin nem feszült kesztyű, pedig mivel rengeteget biciklizett, mindig volt nála.
-Segítsek valamiben?-a hangja sértette a füleim, azt hittem véglegesen sikerült kizárnom őt az életemből. Abba a hitbe ringattam magam, hogy ha újra találkozunk, nem fog semmi sem történni, nem így lett. Mindenem tiltakozott a látványa, az érintése ellen.
-Nem kell, nem kell semmi... ha megbocsátasz...-azzal igyekeztem elmenni mellette, de megragadta a karom.
-Mi történt?-kérdezte komolyan. A hó szállingózni kezdett, a barna haja nemsokára fehéressé vált. Festői volt, és veszélyes... mindennél veszélyesebb.
-Talán nem kellene magad ennél jobban beleártanod.-azzal kirántottam magam a szorításából.- Nincs időm, se erőm, szia.

Átfagyva ugyan, de elértem a kávézóhoz. Ahogy beléptem, láttam, hogy Cass-ék a legtávolabbi sarokba ültek, halkan beszélgettek. Feléjük indultam. Mielőtt odaérhettem volna, Strife felnevetett. Hamiskásan csengett, de mosolygott... szeme alatt egy lila karika virult, Luke-nak pedig a szája volt felhasadva.
- Mi történt veletek?-igyekeztem mosolyogni, de valahogy idegennek éreztem. Inkább leültem. Strife felém pillantott, nemesi egyszerűséggel vállat vont.
- Mi ezt rehabilitációnak hívjuk.-bólintottam... nekem sem ártott volna egy alapos verés. Cassiehez fordultam, aki merengősen Luke-ot nézte, aki pedig egy szelet tortával bajlódott.
-Cass, szeretnék nálatok aludni, vagyis inkább élni, amíg nem találok albérletet.-Luke felköhögött, Strife szemei elkerekedtek.
-Persze, gyere bármikor!-a barátnőm azonban mindent értett. Elmosolyodtam. Elvettem Luke elől a tortát, és ettem egy falatot.
-Farkas éhes vagyok.

Sziasztok kedves Olvasóim!:))
Már december van, nem sokára itt a hó, a fehérség és minden, amit amúgy nem szeretek. Remélem ezzel ti máshogy vagytok. Élvezitek még ezt is. Tegnap voltam Bécsben, ahol összeszedtem egy barátságos megfázást, de legalább a fele ajándék meg van, amit a barátaimnak szánok.
És ha már itt tartunk, tegnap volt egy barátnőm szülinapja, itt is szeretném felköszönteni: Boldog Szülinapot Harcos! ♥