Amethys
Strife és én az asztal két szélén ültünk, farkasszemet nézve egymással, már csak a tücsök ciripelés hiányzott. A tegnapi kiborulásomat eléggé szégyelltem előtte, hiába kezelte jól, és meglepően emberségesen. Nem számítottam arra, hogy pont ő lesz az, aki tanúja lesz ennek, sőt az, aki mellkasán álomba sírom magam. Ironikus volt, ezek szerint nem csak nekem, hanem neki is. Enyhén feszültek voltunk, csak a falon lévő óra kattogását hallgattuk, azzal a címszóval, hogy várjuk Cassie-t és Luke-ot. Azonban már tizenegyre járt az idő, és még mindig nem jöttek.
Így felálltam, és elkezdtem körbenézni a házban. Láttam képeket Luke-ról és a bátyjától, mikor még kicsit voltak, aztán már csak Luke-ról, aztán a szüleiről, amelyekről az apja ki volt satírozva alkoholos filccel. A nappaliban, a kandalló felett, pedig ott fityegett az egyik festményem. Felsóhajtottam. Húsz éves voltam, ellenben szinte minden házban volt egy festményem. A művészetnek éltem, ebből táplálkoztam, emiatt éltem túl.
- Mióta alkotsz? - hirtelen összerezzentem, ahogy Strife megszólalt mögülem. Még haboztam egy pillanatig, majd nagy levegő kíséretében kinyögtem, hogy több mint tíz éve. Egy másodpercre átfutott az arcán a döbbenet, majd a falon lévő képre, utána pedig rám nézett. Végül elmosolyodott. Én pedig megláttam őt, a hegek, az áthatolhatatlan fal mögött, és nem tudtam nem viszonozni a fényt, amit sugárzott.
- Nem vagy pályakezdő, éppenséggel. Nagyon hirtelenek a vonalvezetéseid, és meglehetősen pontosak. Azonban ez elég nagy ösztönösségről árulkodik.
- Csak nem műértővel van dolgom? - vigyorogtam, majd leültem a kanapéra, ő pedig állt mellettem. Büszkén kihúzta magát.
- A szüleimmel sok kiállításra jártunk tizennégy éves koromig, ragadt rám valami a koszon kívül.
- Meglepő.-böktem meg a kézfejét.- Ki se nézné belőled az ember.- Rám nézett, kék szemei karcosan figyelték a mozdulataimat. Boncolgatott, ma már sokadjára, próbált rájönni arra, hogy mit gondolok. Felhúzta a szemöldökét, ami azt jelentette, hogy nem jutott semmire.. észrevettem, hogy rossz szokása ezt tenni, mikor nem ért semmit. Majd egy pillanatra elkomorodott, és leült mellém.
- Furcsa vagy.-mondtuk egyszerre. Felé fordultam, majd törökülésbe helyezkedtem. Strifenak erős arcélei voltak, kontrasztokat alkotottak a rajta játszó színek. Belül pedig egy katyvasz volt, bizalmatlan. Akaratlanul is emlékek sokasága támadott meg, egy másik kék szempárral, másik bizalmatlan mosollyal. Megráztam magam, majd felmentem a vázlat füzetemért. Alkotni támadt kedvem.
Ahogy leszökdeltem a lépcsőn, Strife már a fordulóban várt. Megfogtam a pulcsiját és az eredeti helyünkhöz húztam.
- Leülsz, leveszed a pólód, nem nincs ellenkezés, ez művészet lesz, csak engedj kibontakozni.-azzal a lendülettel löktem rajta egyet, mire a fenekén landolt.
- És..
- Mondtam, nincs ellenkezés!- rivalltam rá, mire teljesítette a tőle kért feladatot. Elmosolyodtam.- Látlak, és most lerajzollak. Elkezdtem skiccelni, de valahogy nem volt az igazi, így felálltam, és hozzá léptem.- Nem látom a szemed.
Azzal beleborzoltam a hajába, mire elkapta a csuklóm, így én elvesztve az egyensúlyom az ölébe huppantam, de ugrottam is fel, hogy menekülhessek a kellemetlen szituációból, de nem eresztette a csuklóm.
- Ne hogy azt hidd, hogy én nem látlak téged Amethyst.
Álltam. Döbbenten figyeltem őt, ahogy a mellkasa, amely minden centiméterén égési sérüléssel volt tarkítva, fel-le mozgott. Dobbant benne a szíve, erősen, ütemesen, ahogy az enyémbe is.
Az ajtó becsapódott, kitéptem a kezem az övéből, és a füzetem mellé kuporodtam, úgy téve, mintha rajzolnék. Megjöttek a barátaik.
Sziasztok kedves Olvasóim!
Láthatjátok, alkotói válságban, és időhiányban szenvedek. Ne haragudjatok, próbálom összeszedni magam.
Szeretlek titeket
