2014. november 26., szerda

Mozog és halad

A Hideg rohangál az utcán,
a világító lámpasor körbe zár,
miközben szürke a messzi táj.

A vonaton sem vár más,
mint kietlen pusztaság
az emberek magányos arcán.

Zajong minden. Mozog és halad.
Úgy érzem minden olyan gyors, szinte szalad.
Csatlakoznom vajon szabad?

Ha szabad is, bírom majd?
Talán csak felemészt, kifacsar,
s végül ott hagy?

Félek. Visszhangzik a szó
az ürességben. Nincs mód,
ami jó, csak esetlen lelóg.

Félek. Fogják a kezem?
Hideg markol belém. Ne eressz!
Próbálok jó lenni, csak neked.
S. úgy érzem mégsem érdemellek.

Megteszel mindent, s csak nevetsz:
Szeretném, ha elvinnél innen, el messze.
Mivel már nem tudom, hol a helyem.

Sziasztok!
 Nem tudom mennyien vagytok, nem hinném, hogy sokan, és most mentség helyett csak annyit mondok, hogy sajnálom egyszerűen nem volt energiám. Ellenben lezajlott a szalagavató, ez ezzel kapcsolatos próbáknak vége, és kijelentem azért hiányozni fog a tánc. Bár most leginkább arra vágyom, hogy kicsit, úgy egy hetet, kidőljek és energiát nyerjek. Jó lenne ha az emberekhez is gyártanának töltőt. A kávé túlságosan alkalmi hatású.

2014. szeptember 7., vasárnap

Koncert hangulat

Tombolás, zene és rock'n'roll:
az erekben ez rombol.
Ez egy másik világ,
belecsöppent egy lány.

Táncol, ugrál, égben a metál villa,
most nem rebben a pilla,
hisz mindent magába szív
ez a szüntelen ütemet verő szív.

Csak hiányzik a Másik,
keresi, de most nincs itt.
Ám a buli még nem állt meg,
szól a következő sláger.

Elragadja, és elragad a varázs,
extázis és csoda-bazár.

Elkezd hullani az eső,
és a fény erős,
hiába tapad nyakamra
a hajam.

Én ma élek, 
csak itt lehetnél velem.

Ázott leszek minden perccel jobban,
de mellkasomban verdes a pillanat.
Ettől vagyok igaz, vad.

Juj, de durva!

Hullanak a égről az éjféli csillagok,
leplet vonnak a Földre, 
s most betakar a murva:
Juj, ez de durva!
S lassacskán ráeszméltem,
hogy hiába beszéltem
én neked.

S, most hogy rájöttünk mind,
hogy előttünk a tajtékos víz
zátonyt takar el:
Jól esne egy Jack Daniel's!
Ámbár hiába, ez az egész,
semmi sem jó csak nehéz
kérdés.

Nincs megoldás, se felelet és válasz,
így te is csak találgatsz, 
mint a fecske:
Jön a cidri, elmenjek?
Hát legyen, ahogy gondolod
mást nem tudok.
A szokásost mondhatom.

2014. szeptember 1., hétfő

Az ősz kezdete

Pilinszky János

Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
 Nos, most hogy vége a nyárnak és lábaink lucskos őszi földre léptek kijelenthetem megkezdődött utolsó gimnazista évem, és rendületlenül eláztam a mai "évnyitói" napon. Mondhatom fergeteges előjelzése ez az előttem/előttünk álló időnek. Na de ide nekem az oroszlánt! Teljes erőbedobással előre! :)
 Szeretném ezt a blogot újból felvirágoztatni, ami azért megy ilyen nehézkesen, mert a számítógépünk gagyi, és nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy csipogás közepette írjak nektek pár sort, vagyis inkább pár olyan sort ami ér is valamit. Ezért gondoltam arra, hogy most az őszt ezzel a Pilinszky verssel indítom, hiszen újra indul a rendszer, és mindent újra kell gondolni, értelmezni. 

2014. augusztus 5., kedd

Most jó

Sutyorogva tombol a hangorkán,
mély szakadékot szánt az Éj fátylán.
Csak bámulom az eget
fenn, a csillagos fényelemeket.
Egy hullócsillag, követi őt a másik
kívánságok suhannak a messzeségig.
Melléd bújok, s Te átölelsz
ennél több már nem is kell,
csak egy kis ihlet:
Verset, akár novellát írok,
serceg a papír, kapar a toll.
Pirkad már: hajnali harmónia totyog
messze az ormokon, és tornyokon.
Lehet ennél békésebb a világ?

2014. július 27., vasárnap

Paca

Mi a valóság? magába csak játék.
Sakk-figurák vagyunk: ez nem a vég!
Álarcot felhúzva
Játsszuk a Call of Duty-t,
Így leszünk paca,
Mint pont az i-n.

Remegünk a sikerért,
Újabb álcát húzva:
Hol a valódi "én",
ki "megálljt" mondd a sokkra?

Szemem lehunyom, csillagos eget ölelek.
Nyúlnak soraim, de néha magam sem lelem.
Paca lettem a mondat végén
S, talán ez volt a lét:
Én elértem a célt,
De golyó hagyta el a fegyver csövét.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Rengetegszer lehetett a versben taglalt témáról olvasni a blogomon. A megjátszásról, a címkékről, az "ússzunk az árral" életstílusról.  Én magam is voltam ezeknek áldozata, és elkövetője is, de szerintem fontos, hogy meg tudjuk tartani azt az egyediséget, amivel rendelkezünk. Mások elmennek bulizni húsz emberrel kavarnak, nekik jó? (Amúgy szerintem nem) Ha igen, akkor ez van csinálják, de csak azért, hogy elismertebb, vagy csak simán ismertebb legyél, hogy önbizalmat szerezz felesleges magadra akasztanod egy obszcén jelzőt, ami megpecsétel. Vagy vehetjük azt, hogy az iskolás gyerekek, sőt sokszor korombeliek bántják egymást: tettel vagy szóval. Minek? Nem mondom, hogyha valaki duci ne fogyjon le, mert ha tehet ellene tegyen is, de az esetek többségében az emberek nem mindig gondolnak bele abba, hogy elképzelhető, hogy valami komolyabb probléma áll ennek hátterébe, akár testi akár lelki okról beszélünk.
 Minden ember, önmagába is eléggé értékes, ha megtanulja mivel csalja ki magából a lehető legjobb oldalát, hiába van annak a részének is "rossz tulajdonsága". A fontos, hogy mindig gondolkodjunk, és ahogy a mamám mondta: "Nem kell mindenkit szeretni, de el kell fogadni!"

2014. július 25., péntek

Rég volt már...

Hali Emberek! :)
 Rég volt már az utolsó blogbejegyzésem, másfél hónapja, és restellhetném ezt, de most inkább nem teszem. Nagyjából lélegzetvételnyi időm sem volt eddig, járkáltam ide-oda, egy hétig bezárták a "gépszobát", mert ide dugták el a szülinapi ajándékom (egy ágyat), nyaraltunk itt-ott, tehát zajlott az élet. Feltett szándékomban áll, amúgy képeket is megosztani veletek a nyaramról, de mint tudjuk, amit eltervezek nem mindig valósul meg. Csak úgy szeretném folytatni az itt elkezdett történetem is, amivel nem haladok, hiába tudom, hogy milyen fondorlattal és cselekményvezetéssel akarom elétek rakni.
 Nehezemre esik írni. Hiába imádok és minden lényemmel ezt kívánom, valahogy nem tudom magam rávenni, nem mentség, tudom. Igyekszem visszanyerni a lelkesedésem, és az erőm.
 Most azonban itt van egy nekem felettébb tetsző vers, Babits Mihálytól, remélem nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint nekem, és legalább egy kicsit kárpótol titeket mindenért. :)


Éji dal

A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.

Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.

Sziasztok! 

2014. június 16., hétfő

Fuck it!

Összeroppant az idő,
szaladó kutató másodpercnek
ragadnak el a mélyből.
Itt az esély, hogy nyerj,
de rájössz oly kevés az óra
így nem térhetsz nyugovóra
csak halkan, fájdalmasan nyelsz.
Szemed már csillagokat lát:
Elcsendesül. Részegíteni vágy a Homály.
Az agy monoton ritmusát
unja már az egész világ
-legalábbis a te szempillád-
"Legyen már végetek nyomorult Vizsgák!"

 Mindenkinek szépséges nyarat! :D
 Muhahaha, végre vakáció, végre napsütés és majdnem happy end, hiszen még vannak érettségi vizsgák és mint tavaly, idén is belevágtam a nyelvi előrehozottba, és arra készültem és készülök is már majdhogynem inkább nem akarva.
 Tudjátok mindig észre kell vennünk hol vannak a határaink. Mindenben. Tekintve akár a tanulást, akár az emberekhez álló viszonyunk. Ki mondta nekünk azt valaha, hogy viseljünk el egy olyan személyt, aki abszolút kifordult magából, és tudatosan vagy éppen ellenkezőleg de beleugrál a privát szféránkba? Senki. Magunknak építünk fel elvárásokat, és utána rájövünk hogy ezt nem tudjuk kivitelezni. Ez ijesztő, több ízben is. Elsősorban azért, mert feleszmélünk és tisztán látunk, és valljuk be: az igazság kit nem rémít meg legalább egy pillanatra is? Másodszor pedig megértjük a saját személyiségünk, ami lehet hogy mégsem bír el annyi mindent, mint gondoltuk. Tulajdonképpen csalódunk a többségben és magunkban is. Bár ezt nem okvetlen kell tragédiaként megélni, hiszen ez is egy plusz pont egy olyan táblázatban ahol megismerhetjük magunkat. Pacsi!

2014. május 22., csütörtök

6. Újra megérteni

 Mélyen görnyedtem a vécécsésze fölé, ahogy a gyomrom kiadta minden tartalmát. Ugyanis, amint sikerült felfognom azt, amit láttam heves hányinger tört rám, amit nem tudtam, sőt valahol nem is akartam leküzdeni. A vér, a harc, a csonkított lelkek, és lélekfoszlányok. Azt hittem belecsöppentem valamibe, amihez talán fel sem érhetek, ám rádöbbentettek arra, hogy én a szerkezet szerves része voltam még a tudatlanságom ellenére is. Valljuk be, ez sokkoló volt, és azt kívántam hogy bár humánusabban oldották volna meg az emlékeim helyreállítását. Mélyen legbelül azonban tudtam, hogy így volt helyes, és hogy ennél kíméletesebb módja nem létezett a szembesítésnek.
 Bekopogtak.
-Grace, jól vagy?- Avery hangja behatolt az agyamban, és a szavait is sikerült értelmeznem. Már készültem felállni, mikor újra elkapott egy inger, és nyögve visszahanyatlottam.
-Ja.-és ismét hánytam. Szuper, gondoltam, biztosan erre számítottak tőlem.
 Ekkor Gabriel feltépte az ajtót, szemei rám villantak, ettől erőt kellett vennem magamon, és felálltam. Éreztem, hogy az utóbbi napok elég rendesen megtépáztak az energiaraktáraimat, úgyhogy a falnak támaszkodtam.
-Nem erre számítottál, igaz?-kérdeztem hetyke félmosollyal. Még mindig nem mutatott semmilyen érzelmet, így inkább elsétáltam mellette, mire elkapta a karom.
-Szedd össze magad Grace, szükségünk van rád. Gargamel ellen kell egy vezető, kell valaki, aki hatást gyakorol, aki mindennél szentebbül hisz a győzelem által elnyert Paradicsomban. Mit gondolsz? Hova lettél? Sajnáltatod itt magad, rosszul vagy mióta tudod a múltad legjelentősebb pillanatát, mikor megszűntél angyalnak lenni, mikor a Földre került, mikor...-hangos pofon csattant, amire Melody és Avery is felkapták a fejüket. Gabriel lefagyva fürkészte a tekintetem, ami szinte biztosan szikrákat szórt felé. Dühös voltam rá, annyira hogy bármit megtettem volna azért, hogy elszakadjak tőle. Nem adott sem időt, arra hogy feldolgozzam az eseményeket, sem arra hogy lehiggadva végig gondoljam az eszmét, amit régen helyesnek hittem. Elvárta, hogy rögtön ugorjak fejest a végtelenbe, pedig nekem csak egy kis levegőre lett volna szükségem, csak arra hogy újra megértsem magam. 
 Elengedett. Az arca sértettséget tükrözött, de nem érdekelt. Melody felé fordultam.
-Grace...-kezdte, de leintettem.
-Úti cél a temető. 

Három felhőgomolyag szállt a csillagos ég felé, ahogy a temető bejárata előtt álltunk, nagykabátba, de így is majdnem megfagyva. Melody motyogott valamit, majd kinyílt a kapu, hatalmas kékes fény kíséretében. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy új érzék terültre kapcsolt volna az agyam, mindent átfogóan sokkal jobban láttam, hallottam. Egy új síkon.
-Grace, megváltozott a szemszíned!-suttogta Avery, hiszen ő sem látta még a smaragd zöld szempárt, ami visszaköszönt volna rá a tükörből. Ellenben, amiben biztos voltam, hogy ő is érzi magában a változást.
-Amúgy Grace, ne vedd fel, amit Gabriel néha mondd vagy tesz. Már várta, hogy újra a régi legyél, hogy újra a társad lehessen. Csak, most nem tudja hogy kezelni azt, hogy az emberek közt töltött idő alatt te is sokat változtál, újra felnőttél, és ez nagy dolog. Valahol minden angyal irigyel téged, de mégis szánnak. Gabriel pedig... óv.-fújtattam egyet, most durcás üzemmódba váltottam, úgy hogy inkább elindultam célirányosan.
Átvágtam az újonnan épített részen, majd amikor egyre sűrűbbé vált a bozót, automatikusan megálltam. Éreztem, hogy itt van a hely.
Mindenhonnan szivárgott a túlvilági hatalom



2014. május 4., vasárnap

Mi vagyunk.!


Rendhagyó a mai bejegyzés, kedves Fiatalság! (dicsértessék!)
 Igazság szerint, úgy gondoltam megosztom veletek ezt a számot mivel akkora töltettel rendelkezik, amivel az utóbbi fél évben nem találkoztam. Iszonyat pörgős téma, fantasztikus szöveg. Mondjuk már megszokhattátok, hogy az ilyen típusú bejegyzéseimben mindig az egekig magasztalok egy-egy hirtelen fülindulásból imádott számot. :)
 Ellenben sok gondolat is eltalált, sétálgatva és az út porát nyelve. (Na meg az érettségire való felkészülés közben, angol jejeje!) Többségében pedig az, hogy mi miatt futhat két ember bármi nemű kapcsolata totális zátonyra. A szerelmesek hogy vállnak szinte ellenségekké, a barátokból hogy lesz mérges kígyó és a többi.
A kis vázlatban, ami a fejembe megszületett, sok alternatíva lézeng perpillanat. Kezdjük a legáltalánosabbtól, ami az emberek változását foglalja magába, ezt már számtalan bejegyzésemben kifejtettem. A következő pedig a hiány lenne, amit nevezhetünk idő, pénz, figyelem, az "én" hiányának is akár. Ezek többségében veszekedés források, és mi emberek nem okvetlenül tudunk "helyesen" veszekedni, maximum vádaskodni. A vádak pedig bizonytalansághoz, majd bizalmatlansághoz vezetnek. Mi kell egy kapcsolathoz? Őszinteség, bizalom, és tisztelet. Ha ezek az alappillérek megrendülnek, akkor csak fáradságos munkával lehet helyrehozni a károkat. Az utolsó pedig az lenne, hogy rá jövünk hogy ki az aki valójában mellettünk van, és talán nem is olyan fehér, mint amilyennek tűnik.
 Nektek, kedves olvasóim, vizsgákra való jó felkészülést, örömteli májust kívánok, reményeim szerint még lesz a hónapban bejegyzésem. Kitartást! ♥

2014. április 23., szerda

Ne hagyj

Mi lenne a világ, tenger nélkül?
Innék inkább egy vodkát verselésül.
Nem lenne minden olyan kusza,
De én lennék a lényed túsza.
Innen szaladnék hozzád, ketten
Gerjesztenénk egy csodát.

Szendén ülök előtted, és csak hallgatlak,
Zizzenve repülnek a pilláid, s figyel szembogarad:
Engem leköt minden, akármilyen halk szavad.
Repesve várok, mint a hóhér
Egyetlen csókodért.
Tudatosan figyelek
Legyél Te, ki megfejti a jeleimet.
Engedj el, ha így tetszik,
Köss magadhoz, ha kellek és ne hagyj szökni.




.


2014. április 17., csütörtök

5.Múltban a jelen

-Nézzük kisasszony, ha már végeztünk az interjúval, nem lenne kedve egy kis kiránduláshoz?-hetykén pillantott rám a felemás szempár, amire csak egy hatalmas sóhajt tudtam hallatni. Tudtam, hogy bármit is válaszolok, úgyis az lesz a vége, amit ő akar, se több és se kevesebb. Valahol a lelkem mélyén nem is bántam, addig is biztonságba éreztem magam. Biztonságba?! Grace, te megőrültél. Ez az ember, egyáltalán ha ember, eddig nem volt befolyásoló tényezője az életednek, csak pár napja bukkant fel! A vészjelzőm villogott, de kivételesen a tudatosabb énem olyan gyorsan elcsitította, hogy csak pár obszcén kifejezés jutott eszembe több száz helyett. Nem csak hogy erős bizonyossággal tudtam, hogy mellette, és a két lány mellett vagyok a legnagyobb biztonságban, hanem éreztem is. Ettől a gondolattól azonban elszomorodtam. Itt én voltam az egyetlen tényező, akire vigyázni kellett, és ezt szívem mélyéből utáltam. 
-Mi lenne az úti cél?- tettem fel a kérdés végül, ahogy kiléptünk a kávéházból. Gabriel megállt előttem, sokkal magasabb volt nálam, és ez mindig elképesztett. A szeméből szinte olvashatóvá vált a kérdésemre szóló válasz, így szinte biztos voltam benne, hogy halálfélelem ült ki az arcomra, mikor a férfi óvatosan megfogta a karom, és a fülembe súgta azokat a szavakat.
-Azt hiszem nem fog neked tetszeni, de lényegében a poklod.

 Egy szökőkút állt a tér közepén, körülötte vízköpők sorakoztak, és valamilyen technika segítségével körbe-körbe  járták a három méter magasra törő, aranyosan csillogó vízsugarat. Mindenhol szépen kiépített házak voltak, de egyformák. Semmi különbség nem volt közöttük, és nem is mondanám, hogy sok volt belőlük, inkább csak egy ötvenre tippelnék. Ellenben a levegő kéngőzös volt, enyhén marta a légutaimat. Felettem a kék égen pedig vörös felhők úsztak, amikből pár másodperc múlva hullni kezdett valami. A kezemre néztem, amit vörös cseppek borítottak. A szag alapján vér volt.
 Túl gyanús volt minden.
 Egyszer csak hangokat hallottam a hátam mögül, így megfordultam. Két emberformájú alak közeledett felém. Egy nő és egy férfi. Mindketten fehér öltözetben voltak, de nem mondhatnám egyikőjükét sem egyszerűnek. Mindkettőn ezüst színű, indához hasonló motívumok voltak. A nő, akár egy amazon, a férfi pedig majdhogynem lovag hatását is kelthették.
 Ahogy közeledtek egyre inkább ismerősnek tűntek, és elámultam, mikor a felismerés villámként az elmémbe hasított. Én voltam, és Gabriel. Már hallottam a hangjukat is, a Mi hangunkat.
-Gabriel muszáj, felszabadítanunk őket, Gargamel mozgolódásait vissza kell vernünk, más megoldás nincs. Nem adhatunk táptalajt ahhoz, hogy megdöntse az Uralmat, amit az élet és a halál körforgása jelent.
-Grace, kérlek, ezek a lelkek, mind a legalantasabb bűnöket követték el..
-Tudom! Nem kell bemutatnod. Vér hullik alá az égből, és nekünk nyugodnak kell lenni?-a hajam véres csimbókba tapadt az arcomra, ami szintén vörösen csillogott. Gabriel, ekkor mind két szeme kéken és bánatosan csillogott. Elhaladtak mellettem. A másik én megállt a tér közepén, a férfire nézett.
 -Gabriel, mi magunk angyalok vagyunk, pontosabban egyfajta hibridek. Értünk mindent, de mégis gúzsba kötik a kezünket. Képese vagyunk varázsolni, és szárnyakkal rendelkezünk. Hatalmunk van, és ezzel nem vissza élni akarunk. Lépni kell a gonosz ellen, nem gondolod?-Gabriel bólintott.
-Konok vagy Grace! Igazat kell adnom neked, én magam, létem ellenére is, de bűnbe estem, mégsem vagyok itt.- Elmosolyodtam. Majd kitártam a szárnyaim, és beszélni kezdtem.
-Pokolmélységében lakozók, itt az idő, itt a pillanat, amikor képesek lehettek megváltoztatni azt, amit érdemül mértek rátok. A vezeklésnek nincsen vége mégsem teljességében.-a házakból elkorcsosult alakok jöttek elő. Régen láttam egy dokumentumfilmet egy atomkatasztrófa után, annak sérültjei néztek ki így. A gyomrom forgott, a vérszag borzasztóan töménnyé vált, és most már minden érzékemre hatással voltak a Pokolban történő események. A szívem fájdalmasan megdobbant, szinte akkorát, hogy a földre kényszerített. A következő pillanatban már a másik énem helyén álltam, és a számból már egyszer elhangzott, ismerős szavak törtek elő. A képek sorozatosan villantak előttem, ahogy már milliónyi helyen járva szenvedést tapasztaltam, a dimenziók között, a földön és már a Mennyben is. Az igazságérzetem juttatott ide, hiszen senki nem tett ezek ellen semmit.
 -Tudom, hogy Gargamel keresett már titeket, és becsületre méltó, hogy a többségetek itt maradt. Jutalmatok az igazság. Álljatok mellénk, a Gonoszság már az életetekben bizonyított, nem vezet máshova, csak a nyomorba! -megzendült alattam a talaj. Hátrafordultam. Gabriel elkapta a karom és magához húzva fénynyalábot lőtt Gargamel és a hatalmas serege fele. Hiába. Azállapotok kaotikussá váltak. Küzdöttünk, keményebben mint amire talán képesek lehettünk volna, és vesztettünk. Gabriel egyik szemét kilőtték, én pedig félholtan feküdtem. 
-Grace!-a férfi mellém kúszott, alig vert már a szívem. Alig vettem már levegőt. Gabriel a homlokomra tette a homlokát.-Élned kell. Újjá fogsz születni, nem fogsz emlékezni. Te vagy a reménysége a seregnek. Elhúzzuk amíg lehet, meg fogunk védeni, de még tapasztalnod kell.
-Ga..Gabriel, ne hagyj el.-suttogtam, de akkora már megrajzolta a mellkasomra a jelet. Majd mondott még pár szót, de már nem értettem.

Avery arca volt az első, amit megláttam, majd Melody-é, végül Gabriel-é. Könnyek ültek a szemembe, és értettem már az egészet, értettem mire megy ki az életem. A harcra, és arra, hogy közöttük legyek.

2014. március 23., vasárnap

Életérzés

 Az esti, kellemesen hűvös szellő belekapott a hajamba, ahogy célba vettük a város legmagasabb pontján fekvő kilátót. Nem estem túlzásba, ahogy a két oldalamon sétáló fiú sem, így egy-egy pulcsit vettünk csak magunkra, hiszen eddig úgyis kimelegedtünk a táncolástól és az egy-két felestől. Sötétség lévén, szinte minden mélyedésbe elakartam esni, pedig tényleg semmi bajom sem volt. Szerencsére a helyszíntől csak öt perces laza sétára volt a célpont, így mikor megérkeztünk elsők között érhettem fel, és pillanthattam meg a város fénypöttyös képét. Elvigyorodtam, mintha a csillagok egy köpésnyi távolságra lettek volna tőlünk, és az égen csak a tükörképük húzódott volna. A srácok rágyújtottak, miközben a csapat másik fele felért.
 Storm mögém lépett, és átölelt.
- Meg van az a Kispál és a Borz szám? " Ha az életben nincs már több móka, meghalunk mintha nem volna több dolgunk a világba' s édes a halál, hát ilyen értelemben: Énekeljük el azt, hogy vége, nem járunk ki többet rétre.." - és folytatta, folytatta addig, amíg el nem érte az a részt, mikor a városra pöccintik a csikket. Ő is így tett, majd maga felé fordított. -Nekünk még van dolgunk.- finom csókot hintett az ajkamra. Egyetértettem vele. 
 Felnéztem az égre, fölöttünk a Göncölszekér alakja rajzolódott ki a csillagösvényen, szinte akaratlanul és megállíthatatlanul peregtek a sorok a lelki szemeim előtt.:

 Csillagtakarót von ránk az Éj,
mialatt két Szív életre kél,
s egymásért dobbanni már nem fél.

Felettünk vár a Göncölszekér,
a Holdig egy utazást ígér,
addig nincs megállás, hív a vég.

Apró boldogság szikra lobban
fel az elmében, egyre jobban
Akarlak.

Nem engedsz el, érzem mélyen bent,
Nem engedlek el, érezheted az érintésben.

 A boldogság valóban nem a heves, mindent elsöprő valójában tört rám, hanem egyfajta csendes, mindent ellepő varázsában, aminek nem tudtam ellenállni. Olyan volt, és voltál Te is Storm, hogy egyszerűen minden erőmmel ragaszkodnom kellett a talapzathoz, hogy tudjam nem álmodom. A nyakad köré fontam a karom, és nem adtalak volna senkinek, és még most is ezt érzem. 
 Mikor feleszméltünk, már senki nem volt körülöttünk, és lassan indulnom kellet, de nem akartam. Rád pillantottam, te  pedig mosolyogtál, úgy hogy én sem tudtam nem viszonozni.

  

2014. március 16., vasárnap

4. Interjúra készen

 A hajnal, pontosabban a hét óra, tompa napfénnyel köszöntött rám, a felhők lassan kúsztak az égen, lassan szálltak alá a hópelyhek a városra, és annak polgáraira. Felültem, és kinéztem az ablakon. Rohanó alakok, pirosan és zölden villódzó lámpák váltották egymást. Hirtelen nem is értettem, hogy mire fel ez a nagy sietség, mikor észbe kaptam, hogy a hónapnak az utolsó napjait zárjuk, tehát mindenkinek rengeteg tenni valója akadhat. Nos, nekem csak egy interjúm lesz egy híres íróval, amit ma meg is kell szerkesztenem, és publikálhatóvá kell varázsolnom. 
 Az ablakpárkányra vetettem a tekintetem."9:00 Elfek tere". Ez volt az utasítás magamnak, amivel kirugdaltam az ágyból a testem, és csökevényes léptekkel a konyhába araszoltam volna, ha nem csöngetnek. így túl gyorsan, gyorsabban is, mint amire képes lehetettem volna, irányt kellett változtatnom. 
 Az elmúlt napok eseményei miatt, inkább kinéztem először a kukucskálón, bár logikai értelme nemigen volt, hiszen akinek feltett szándéka lett volna bejutni, egy egyszerű rúgással betörhette volna a műanyag ajtót. Egy fekete hajú nő állt várakozóan a bejáratban. Melody. Hangzott a fejemben a név. Nem haboztam tovább.
 Ahogy kinyitottam az ajtót, a nő megtalált a szemeivel, alaposan boncolgatni kezdett, de mindez egy másodpercig sem tartott, majd széles mosolyra húzta a száját, amit önkéntelenül viszonoztam.
-Örülök, hogy Gabriel időben érkezett, és elvitt.-beljebb lépett a lakásba, és levette a sapkáját, így a tincsei szabadon kóricáltak az arca körül.-Most azonban, ő éppen egy találkozóra készül, úgyhogy bemutatkoznék, végre rendesen is.-barna szeme rám villant a sűrű szempillatömeg alól.- Melody vagyok, boszorkány a Williams vérvonalból, bár gondolom perpillanat halvány fogalmad sincs erről, de sebaj, ugyanis slamasztikában vagyunk, bekerítettek.
 Sóhajtottam. 
-Két percet kérek.-azzal a lendülettel besiettem a szobámba, felkaptam pár szükséges holmit, felöltöztem, és kicaflattam Melodyhoz, aki értetlenkedve nézett rám.Megrántottam a vállam.- Kilenckor interjúm van, az első a kötelesség. 
-Vagy úgy, értelek.- azzal megfogta a kezem.-Kérlek koncentrálj borzasztóan erősen arra, hogy a tömbben lakó emberekre egy olyan másfél órás álom telepedjen, ugyanis ez a kis kikapcsolódás, amit az ellenfélnek szánok hangos lesz.-bólintottam. Elképzeltem, ahogy az emberekre ólomsúly nehezedik, bágyadtak lesznek, lomhák és fáradtak, szinte olyanok, amilyennek én éreztem magam jelen pillanatban is.-Remek Grace, mindig jó katalizátor voltál. Na nyomás.- azzal neki indultunk a lépcsőháznak, minden emeleten hagytunk azonban egy csöppnyi kis meglepetést, méghozzá mesés illúzió formájában. Ám ahogy elértük a földszintet, a lány megtorpant. Avery lépett be az ajtón, és amint megfordult egy hatalmas, kopaszt, tetovált fejű egyénbe botlott csak úgy, ahogyan mi is. Én láttam, amit a barátnőm nem, mégpedig azt, hogy a férfi kezében egy kard van, amin ősi minták sorakoztak. 
 -Avery vigyázz!- azzal a lendülettel neki rohantam az ellenfélnek, aki minimum kétszer akkora volt mint én, és feltehetőleg kétszázszor tapasztaltabb is.Eldobtam a holmim is, és reflexből valami fegyverszerűséghez nyúltam, ami jelen esetben az a szék volt, amit a portás használt. Tehát ezt vágtam a férfi térdhajlatába, hogy legalább összeessen, miközben Avery a kardcsapástól arrébb vetődött. Azonban minden vér kifutott az arcomból, mikor az akcióm teljes sikertelenségbe fulladt.
-Grace!-hallottam, ahogy Melody felém kiállt, de amit láttam az csak annyi volt, ahogy az alakja körül, mint kisebb rókák, ugrálnak a lángnyelvek, amik egy másodperccel később a támadót vették körbe. Melody felénk futott, belém, és Averybe karolt és a kijárat felé húzott mindkettőnket. 
 A szívem hevesen vert, és majd kiugrott mikor a férfi megragadta a csuklómat, majd magához rántott. A tűz perzselt, de nem hagytam, a szemem sarkából láttam, ahogy a kardja a földön hever, így a fürgeségemet kihasználva kicsúsztam, amennyire csak tudtam a szorításából, és érte nyúltam. Ahogy felemeltem rá kellett jönnöm, hogy sokkal nehezebb ez az eszköz, mint ahogy képzeltem, de minden erőmmel azon voltam, hogy leszúrjam az ellenséget. Csak hogy nem sikerült, ugyanis Avery már a nyakán volt, és kitörte a nyakát. A legjobb barátnőm szeme élénkzöldben csillogott, és tudtam, hogy ő már emlékezik.

Két óra múlva, miután biztonságot helyet kerítettünk magunknak, az Elfek terének egyik kis kávéházában ültem, és vártam a delikvensem. Az asztalon könyököltem, a fejemet támasztva, azon töprengve, hogy miért történik az, ami, és hogy miért körülöttem kell ennek az egész katyvasznak folynia? Mélyet lélegeztem, majd a hajamba túrtam. A pincér kihozta a kedvenc karamellás kávémat, és igyekeztem a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat az interjúra. Túl összetett a világ.-fogalmaztam meg magamban. Majd a munka után, hazafelé, sőt a lányokkal is tudok erről filozofálni. Válaszokat, csak azokat akarok Melodytól, és a Gabrielnek nevezett férfitól. Az összetettség nem probléma, megértem. Az életveszély annál nagyobb akadályt jelent számomra, hogy azonosulni tudjak azzal, hogy titok leplébe burkolózva csendes megfigyelőnek tartanak.
- Jó napot, kisasszony. Önt küldte a szerkesztőség ha jól látom.-felpillantottam a hang tulajdonosára, és azonnal megrohamoztak a kérdések a felemás szempárba nézve.-Leülhetek?
-Természetesen, Sage Williams.-azzal intettem a még szabad hely felé. Gabriel elmosolyodott.
-Remek írói álnevet alkottunk Melodyval, nemde?-bekapcsoltam a diktafont, és beszélni kezdtem.
-Hogy telik egy napja egy neves írónak?-hátradőlt. Láttam rajta, hogy élvezi, ahogy az idegeimmel játszik.
-Mozgalmasan. Folyamatosan figyelni kell, hátha megfogja az embert valami. Egy jelenség, egy történés, egy személyiség, egy ember... mondjuk ki egyszerűen, egy csoda ami tovább lendít az írásban. Ön hisz a csodákban?
- Személy szerint, a véletlenekben nem hiszek. Mi ihlette a könyvet? Hatalmas példányszámba adták el, ami nem éppen jellemző a mai társadalomra.
-Az emberek ösztönösen tudják mi a jó, csak sokaknak nehezebb az választani. Azt hiszem ezt hívják kísértésnek, ami valljuk be senkit sem került el. Sem önt, sem engem.-az egyik szeme szinte egy mezővé változott, amelynek fűszálait lengedezteti a szellő, a másik pedig robajló kék tengerré, ami elnyeli a végtelenséget is. Mesélj még!- Hogy mi ihletett? Megéltem egyet s, mást. Jártam pár háborúban, láttam, amit látni akartam, és megtaláltam a módját, hogy hogyan közöljem az emberiséggel, azt, hogy minden ami az entrópiába taszíthat minket az csak egy karnyújtásnyira fekszik a föld alatt.-közelebb hajolt. Észre se vettem, hogy mindeközben megigézve figyeltem Őt, így én is közelebb dőltem. Alig pár centi választott el minket.- Azonban, ami győzhet, az talán még közelebb van, mint hittük.

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
 Igen, igen, egy, pontosabban másfél hónapja egy kanyi sort sem írtam nektek, amit sajnálok, de sem a számítógép, sem én nem voltunk engedékeny és termékeny fázisunkban. Bocsánat.
 Most, hogy elmúlt március tizenötödike, kijelentem, hogy a sok próbával telt délután meghozta gyümölcsét, és hiába volt kicsit érthetetlen vagy akár követhetetlen, mindent beleadtunk és nyertünk! 
 Ellenben most ennyivel akartalak megörvendeztetni titeket, reményeim szerint jövőhéten egy kis verses posztot is kaptok. Ám szeretnék szólni, hogy feltett szándékom a blogot kicsit irodalmibb irányba tolni, tehát előre is szólok, hogy öveket bekapcsolni!
 Végszóként meg annyit a következő számról, hogy én imádom. Megannyi indulat, elfojtottság és aaahw energia van benne, hogy elragad. Az emberek sokszínűségére, és talán mocskosságára is felhívja a figyelmet, amivel csak részben értek egyet. Hiszem, hogy mi emberek jók vagyunk, tudunk a legjobbak lenni. Ámbár nem vagyok naiv, és mint mindennek, az éremnek is két oldala van. Hallgassátok kitörő elismeréssel!

2014. február 3., hétfő

Adni valami jót

Elhalkulnak a zajok,
serceg a tűz, táncol
a fagyott láng,
a világ megáll..

míg végül el nem szenderül.

Csattan a förtelem,
lankadnak a végtagok,
darabjaira hullnak a nagyok.
Harcolni kell...

míg nem vágják el az ínszalagot.

Hullik szét a világ,
mi pedig állunk. Némán.
És várjuk, várva, amit kell
a véget..

és az éhínséget.

Fakulnak a színek,
tompulnak az érzékek
és sorra állnak meg a meseszép
szívek. Félek..

nincs már több fészek.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Mondjátok meg, miért van az, hogy felégetünk magunk körül mindent és sokszor észre se vesszük? Belelépünk más lelkébe, utána a képébe nevetünk? Evidens, magam nem mosom tisztára, volt akivel nem akaratosan de én is így tettem. Bánom. Ám van, aki nem is látja, és ezt nem értem. De mindegy is.
 Tudjátok, nincs más célom, mint erőt adni. Adni valamit, és ezért igyekszem. Sok dolog zajlik körülöttünk, az emberekben, amikről fogalmunk sincs. Van mikor sejtjük, de van hogy még csak nem is gondolunk arra, hogy a másik éppen a lehető legrosszabb korszakát éli. Van-e kiút?-merül fel bennem a kérdés, amire magamban mindig igennel válaszolok. Nem tudok miben másban hinni, csak ebben a kis elcsökevényesedett igenbe. Csöpke emberként atomjainkra hullunk, ellep minket a magány, a félelem. Mit tudunk tenni? Semmit, mivel gyengék vagyunk. Azonban, tudom, hogy képesek vagyunk felállni, hegekkel tarkítottan is, és mindenen átverekedjük magunkat, ha kell biztonságot adó fészek nélkül is. 
" A gép forog, az alkotó pihen."
Madách

2014. január 19., vasárnap

3. Szembesítés, ami elmúlik

 Egy mezőn találtam magam, ezernyi mesés, szép virág nyílt és hervadt el körülöttem körülbelül egy per leforgása alatt, ami azt okozta, hogy a táj folyamatosan más képét mutatta nekem. Elámultam a gyönyörűségtől, hiába sejtettem, hogy csak a fantáziám játszik velem, vagy csak álmodom. Vagy talán meghaltam? Nem voltam benne biztos. Miközben a táj ütemesen változott, úgy peregtek le előttem az eltelt órák és perceknek az eseményei. Valami mélyebb titkot rejtett magába, vagy csak bediliztem. Eddig egyik variáció se kecsegtetett túl nagy megnyugvással. 
-Nyugalom, mindent kézben tartunk, ameddig csak lehet.-szólalt meg a hátam mögül valaki, mire lendület teljesen hátrafordultam. A felemás szempárral találtam szembe magam, azzal aki megmentett az autótól is, azzal akit a ismertem. Nem tudtam honnan, csak ismertem.
-Mit kell egyáltalán kézben tartani?-fontam össze a karom a mellkasom előtt. A furcsa szimpátia ellenére sem bíztam benne. Szerintem ez érthető volt.
-A saját szemeddel láttad Grace. 
-Ami az utóbbi két napban történt? Egybeesések sorozata, se több se kevesebb.
-Konokságból sosem kellett újból sorba állnod. Mindig tiszteltem benned, hogy a saját fejed után mész, de a lényegi összefüggéseket nem látod át, ami érthető, mivel a lényeget se érted tudáshiányból adódóan.- a férfi arcéle határozott volt, sötét barna haja kuszán állt összevissza, rendezetlenül az arca körül. Magas volt, és erős, hiába csak egy szerzetei reverenda volt rajta, ezt akkor láttam. Sőt mikor megmentett éreztem is. Ellenben a stílusa, amit ha más embertől hallok biztosan sértésnek és felvágásnak titulálnék, inkább csak kíváncsibbá tett, és arra, hogy én is megtegyek mindent, hogy átlássam azt, amit ő már tud. Persze, nem jöttem rá.
-Remek! Akkor kezdjük a lényegnél. Sosem találkoztunk mégis tudod a nevem. Sose tapasztaltam ilyen különös dolgokat, most mégis. Mi folyik itt?-közelebb lépett.
-Többek közt egy folyó.-majdnem felnevettem, hogy hiszen itt nincs semmi féle csermelyecske nem hogy egy folyó! Ám ekkor megláttam a háta mögött hömpölygő két méter széles folyót.
-Ez eddig nem volt itt!-döbbentem meg, amire elvigyorodott.
-Vagy csak nem láttad. Amúgy találkoztunk, csak te nem emlékszel, szóval nem lövöm le a poént, hogy most szépen elmeséljem. Kíváncsi leszek a reakciódra. Mellesleg az egész életedben voltak jelek. Gondolj arra, hogy hányszor voltál kórházban, vagy az édesapád korai halálára, vagy a többire! Mindig pályáztak rád, sőt volt, hogy már közel jártak, ahhoz is, hogy megkaparintsanak... Akkor jöttem képbe én, és Melody. Most már mondjuk többen vagyunk. A legjobb barátnőd is, csak az ő emlékeit is "hibernáltuk". Szerintem te is észrevetted, hogy mennyire mások vagytok, mégse bírod nem kikérni a véleményét és fordítva is.-konkrétan, ha nem uralkodtam volna a mimikámon, most leesett volna az állam. Koncentrálnom kellett, hogy ne áruljam el magam. Igaza volt, amit elmondott az pont úgy volt, ahogy mesélte. Mert ennyinél nem állt meg, fölsorolta az életem legfőbb eseményit, a kórházas eseteimet, a családtagjaim elvesztését, és mindent. A végére már könnyek ültek a szememben.
-Nyugalom Grace, ez nem a szembesítés ideje, csak túl nőtt rajtunk a feladat, és túl sok mindent veszíthetsz, hogyha minden a hátad mögött zajlik. Valljuk be, hogy nem lenne fair tovább titkolózni.-megsimogatta a vállam.- Vissza kell menned, Avery már vár.-elhúzta a kezét a szemem előtt, és elsötétül az utolsó hervadó pipacs is.

Avery mellett ébredtem. Csendben, mélyen szuszogott a tipikus alvós pózában. Megnyugodtam, és lehunytam a szemem.
-Minden rendben Grace?-felpillantottam, és elmosolyodtam.
-Persze, csak egy furcsa kis érzés van a mellkasomban, de nincs baj. Jó napod volt?
-Hát, ameddig meg nem tudtam, hogy baj volt veled még egész jól telt...-azzal mesélni kezdtünk, és hajnali háromig nem is aludtunk el.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Itt egy újabb bejegyzés, egy remek hetet záróan. Félévben hamarosan finishelünk, és mindenki újult erővel vethetjük bele magunkat mindenbe! Kitartást a továbbiakban is. :) Ja, és bocsi, hogy csak ennyit írok, több feladatom is van, és örültem, hogy ezt a kis caffanatot megkaptátok. :D

2014. január 13., hétfő

Ady, az örök

SORSUNK

Van az életben egy-egy pillanat,
Erõsnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendõ,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött -- sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

*

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erõ küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Sziasztok kedves Olvasóim! 
Ma egy rendhagyó bejegyzéssel készültem, mivel már három órája készültem folytatni a történetem, de folyton közbe jött valami. Sok sok trutyi a nyakamba, sok sok stressz, és aaajh hosszú mese. 
 Kedves Olvasóm, mondd, ha még olvasol érezted már azt, hogy hiába minden erőfeszítés, minden szárnypróbálgatás semmit sem érsz el? Feleslegesen állsz kereszttűz közé, hisz senkit nem védesz meg. Egyszerűen inkább végeznél már egy gyors harakirit, mintsem h tovább űzd ezt a kegyetlen játszmát ahol nem is Te, hanem más a tét. Velem mindig ez van, hogy látom hogy valaki a veszte felé rohan, meg is állítanám, szólok is neki, de 1, le vagyok kakilva 2, én leszek a szemét. Valamiért azonban sose tudom elengedni az adott személyek kezét.
 Miért Ady-t választottam? Mert ő a kedvencem, a sok sok best of közül. Nem a tipikus rímelős költő, hanem a "megmondomafrankótésezvanbennem" személyiség, amitől a versei élnek, és elénk festik magát az embert. Én a saját költészetem valamilyen szinten az Ő és Juhász keveredésének tartom egy cseppnyi egyéniséggel. Ettől olyan, amilyen, és ezért szeretem csinálni. Mert ha minden ház rám is dől, az írás nálam, és velem marad.
 Szeretlek titeket :)♥

2014. január 8., szerda

2. Egybeesések

 Egy ágyban találtam magam, nem véletlenül ugyanis tisztán emlékeztem az autóra és az ájulásra. Lassan nyitottam ki a szemem, és először a fehér plafont pillantottam meg. Felültem, és hitetlenkedve néztem végig a testemen. Elhúztam a takarót a lábamról, és csodálkozva konstatáltam, hogy egy karcolás sem húzódott a bőrömön. Mi a franc folyik itt? Szinte erővel kellett visszagondolnom az eseménysorozatra, amely így is homályos képekben jelent csak meg előttem, majd éles fájdalom nyílalt a koponyámba. Hátradőltem. Ez fergeteges, ujjongtam magamban. Még a szerkesztőségből is elkéstem. Egyáltalán azt se tudtam mióta vagyok itt, mi több, a cuccaimat se találtam. Egyre morcosabbá váltam. Csodás. Miközben duzzogva keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, egy orvos jött be. Elképedtem.
 A férfinak copfba kötött gesztenye barna haja volt, éppen hogy csak sikerült összegumiznia, hiszen attól még nem volt olyan hosszú. Szemei vörösesbarnán csillogtam, arcán kaján vigyor terült el, mikor közelebb lépett. Idegesen elmosolyodtam, de észrevétlenül arrébb csúsztam a fekhelyemen.
-Jó napot Grace, már ha szabad így hívnom. Hogy van?- negédes volt, ahogy az ágyam szélére ült. Átvettem a stílusát.
- Szebb napot! Enyhén hasogat a fejem. Mondjuk az is lehet, hogy attól, mert hirtelen kevesebb lett itt benn az oxigén. Nem gondolja?- pimasz vigyor. Profi leszek!
- Szerintem tökéletes az oxigén szint, bár ön tudja.- elővett egy kis lámpát, elém hajolt a pupilláimat vizsgálta, én pedig azt hittem megvakulok. Közben kérdésekkel sorozott.-Hányinger? Emlékezet kiesés? Légszomj? Vagy egyéb?
-Nem sokára lesz. Nincs, és nincs. Egyéb meg annyi, hogy szeretnék minél hamarabb távozni..- a doktor, akit mellesleg Luce Gargamelnek hívtak (meglehetősen furcsa névvel illették, hogy őszinte legyek), nem szólt semmit, hanem a zsebében kezdett turkálni. 
-Nem értem.-lassan rázta a fejét. A gumi kiesett a hajából, körülötte elektromossággal töltődött meg a tér, szinte megfulladtam.
-Mit? Mit nem ért?-erősen kellett koncentrálnom, hogy ne dadogjak.
-Azt, Csöpségem, hogy mit esznek rajtad. Éles a nyelved, mintha fel lenne vágva. - azzal előhúzott egy kisebb tőrt, amelyben skarlátvörös kő csücsült. Felugrottam, és a szoba legtávolabbi sarkába húzódtam, kezemmel valami éles vagy nehéz után kutatva. Kár volt, hogy ez csak egy kórterem.
 Gargamel ledobta a fehér köpenyét és pólóját mellkasán hatalmas tetoválások húzódtak, melyek ismerősen voltak szinte ismeretlenek. Mélyen legbelül tudtam, hogy mit jelentenek. Balra tőlem volt egy tükör, amely az én ijedt, már-már bárgyú arcomat tükrözte vissza, majd hirtelen egy fekete hajú, csintalan barna szemű kedves női arcot pillantottam meg, aki ujját a szája elé tette, arra kérlelve némán, hogy maradjak csöndben. 
 Eközben a férfi valami borzalommá alakult, bőrét a végtagjai kezdeténél, tehát láb- és kézfején pikkelyek fedték, olyan színben, mintha lángokon járna. Felém fordult.
-Én vagyok a Gonosz. Sose kellett bemocskolnom a kezem, mindig volt, aki cselekedett helyettem, de ahhoz, hogy elkapjalak nekem kellett eljönnöm. Miért? Mert védenek!-az utolsó mondatot üvöltötte. 
-Szép monológ, ötös kérem a következő fő gonoszt a meghallgatásra.-erre felém ugrott, úgy kellett elvetődnöm előle, egyenest a tükör alá. Állatiasan átnézett a válla fölött.
-Csöpségem, véged lesz.-ha még tudná mennyire de végem lesz!
Ismét rám támadt, ám akkor a tükörből kilépett valaki, és  pajzsot, burkot vagy tudom is én, hogy mit vont körénk. Rám pillantott, és az a nő volt, akit láttam az előbb is. Lökött egyet a férfin, úgy hogy hozzá sem ért. 
-Nem gondolod Luce, hogy nem a megfelelő a helyszín? Ez egy kórház.- az ellenfél nevét megvetéssel ejtette ki, szinte ironikusan.
-Melody, tűnj az útból... nem vagy te őrangyal kis boszorkány!-a lány eldöntötte oldalra a fejét.
-Kár.-egy kéz elkapott, és az utolsó, amit láttam, hogy a nőből még három lett.

Sziasztok kedves Olvasóim!
 Először is: Boldog Születésnapot az én egyetlen és kedvenc blogomnak, ami immáron már 2 éves! Jejejeje. Igazából, negyedikén töltötte eme csodás páros számot, de hát istenem, legalább eszembe jutott. :D
Utólag pedig hatalmasan csodálatosan boldogságos újévet! Ez is megéltük. Vártunk 2014!