2014. január 19., vasárnap

3. Szembesítés, ami elmúlik

 Egy mezőn találtam magam, ezernyi mesés, szép virág nyílt és hervadt el körülöttem körülbelül egy per leforgása alatt, ami azt okozta, hogy a táj folyamatosan más képét mutatta nekem. Elámultam a gyönyörűségtől, hiába sejtettem, hogy csak a fantáziám játszik velem, vagy csak álmodom. Vagy talán meghaltam? Nem voltam benne biztos. Miközben a táj ütemesen változott, úgy peregtek le előttem az eltelt órák és perceknek az eseményei. Valami mélyebb titkot rejtett magába, vagy csak bediliztem. Eddig egyik variáció se kecsegtetett túl nagy megnyugvással. 
-Nyugalom, mindent kézben tartunk, ameddig csak lehet.-szólalt meg a hátam mögül valaki, mire lendület teljesen hátrafordultam. A felemás szempárral találtam szembe magam, azzal aki megmentett az autótól is, azzal akit a ismertem. Nem tudtam honnan, csak ismertem.
-Mit kell egyáltalán kézben tartani?-fontam össze a karom a mellkasom előtt. A furcsa szimpátia ellenére sem bíztam benne. Szerintem ez érthető volt.
-A saját szemeddel láttad Grace. 
-Ami az utóbbi két napban történt? Egybeesések sorozata, se több se kevesebb.
-Konokságból sosem kellett újból sorba állnod. Mindig tiszteltem benned, hogy a saját fejed után mész, de a lényegi összefüggéseket nem látod át, ami érthető, mivel a lényeget se érted tudáshiányból adódóan.- a férfi arcéle határozott volt, sötét barna haja kuszán állt összevissza, rendezetlenül az arca körül. Magas volt, és erős, hiába csak egy szerzetei reverenda volt rajta, ezt akkor láttam. Sőt mikor megmentett éreztem is. Ellenben a stílusa, amit ha más embertől hallok biztosan sértésnek és felvágásnak titulálnék, inkább csak kíváncsibbá tett, és arra, hogy én is megtegyek mindent, hogy átlássam azt, amit ő már tud. Persze, nem jöttem rá.
-Remek! Akkor kezdjük a lényegnél. Sosem találkoztunk mégis tudod a nevem. Sose tapasztaltam ilyen különös dolgokat, most mégis. Mi folyik itt?-közelebb lépett.
-Többek közt egy folyó.-majdnem felnevettem, hogy hiszen itt nincs semmi féle csermelyecske nem hogy egy folyó! Ám ekkor megláttam a háta mögött hömpölygő két méter széles folyót.
-Ez eddig nem volt itt!-döbbentem meg, amire elvigyorodott.
-Vagy csak nem láttad. Amúgy találkoztunk, csak te nem emlékszel, szóval nem lövöm le a poént, hogy most szépen elmeséljem. Kíváncsi leszek a reakciódra. Mellesleg az egész életedben voltak jelek. Gondolj arra, hogy hányszor voltál kórházban, vagy az édesapád korai halálára, vagy a többire! Mindig pályáztak rád, sőt volt, hogy már közel jártak, ahhoz is, hogy megkaparintsanak... Akkor jöttem képbe én, és Melody. Most már mondjuk többen vagyunk. A legjobb barátnőd is, csak az ő emlékeit is "hibernáltuk". Szerintem te is észrevetted, hogy mennyire mások vagytok, mégse bírod nem kikérni a véleményét és fordítva is.-konkrétan, ha nem uralkodtam volna a mimikámon, most leesett volna az állam. Koncentrálnom kellett, hogy ne áruljam el magam. Igaza volt, amit elmondott az pont úgy volt, ahogy mesélte. Mert ennyinél nem állt meg, fölsorolta az életem legfőbb eseményit, a kórházas eseteimet, a családtagjaim elvesztését, és mindent. A végére már könnyek ültek a szememben.
-Nyugalom Grace, ez nem a szembesítés ideje, csak túl nőtt rajtunk a feladat, és túl sok mindent veszíthetsz, hogyha minden a hátad mögött zajlik. Valljuk be, hogy nem lenne fair tovább titkolózni.-megsimogatta a vállam.- Vissza kell menned, Avery már vár.-elhúzta a kezét a szemem előtt, és elsötétül az utolsó hervadó pipacs is.

Avery mellett ébredtem. Csendben, mélyen szuszogott a tipikus alvós pózában. Megnyugodtam, és lehunytam a szemem.
-Minden rendben Grace?-felpillantottam, és elmosolyodtam.
-Persze, csak egy furcsa kis érzés van a mellkasomban, de nincs baj. Jó napod volt?
-Hát, ameddig meg nem tudtam, hogy baj volt veled még egész jól telt...-azzal mesélni kezdtünk, és hajnali háromig nem is aludtunk el.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Itt egy újabb bejegyzés, egy remek hetet záróan. Félévben hamarosan finishelünk, és mindenki újult erővel vethetjük bele magunkat mindenbe! Kitartást a továbbiakban is. :) Ja, és bocsi, hogy csak ennyit írok, több feladatom is van, és örültem, hogy ezt a kis caffanatot megkaptátok. :D

2014. január 13., hétfő

Ady, az örök

SORSUNK

Van az életben egy-egy pillanat,
Erõsnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendõ,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött -- sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

*

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erõ küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Sziasztok kedves Olvasóim! 
Ma egy rendhagyó bejegyzéssel készültem, mivel már három órája készültem folytatni a történetem, de folyton közbe jött valami. Sok sok trutyi a nyakamba, sok sok stressz, és aaajh hosszú mese. 
 Kedves Olvasóm, mondd, ha még olvasol érezted már azt, hogy hiába minden erőfeszítés, minden szárnypróbálgatás semmit sem érsz el? Feleslegesen állsz kereszttűz közé, hisz senkit nem védesz meg. Egyszerűen inkább végeznél már egy gyors harakirit, mintsem h tovább űzd ezt a kegyetlen játszmát ahol nem is Te, hanem más a tét. Velem mindig ez van, hogy látom hogy valaki a veszte felé rohan, meg is állítanám, szólok is neki, de 1, le vagyok kakilva 2, én leszek a szemét. Valamiért azonban sose tudom elengedni az adott személyek kezét.
 Miért Ady-t választottam? Mert ő a kedvencem, a sok sok best of közül. Nem a tipikus rímelős költő, hanem a "megmondomafrankótésezvanbennem" személyiség, amitől a versei élnek, és elénk festik magát az embert. Én a saját költészetem valamilyen szinten az Ő és Juhász keveredésének tartom egy cseppnyi egyéniséggel. Ettől olyan, amilyen, és ezért szeretem csinálni. Mert ha minden ház rám is dől, az írás nálam, és velem marad.
 Szeretlek titeket :)♥

2014. január 8., szerda

2. Egybeesések

 Egy ágyban találtam magam, nem véletlenül ugyanis tisztán emlékeztem az autóra és az ájulásra. Lassan nyitottam ki a szemem, és először a fehér plafont pillantottam meg. Felültem, és hitetlenkedve néztem végig a testemen. Elhúztam a takarót a lábamról, és csodálkozva konstatáltam, hogy egy karcolás sem húzódott a bőrömön. Mi a franc folyik itt? Szinte erővel kellett visszagondolnom az eseménysorozatra, amely így is homályos képekben jelent csak meg előttem, majd éles fájdalom nyílalt a koponyámba. Hátradőltem. Ez fergeteges, ujjongtam magamban. Még a szerkesztőségből is elkéstem. Egyáltalán azt se tudtam mióta vagyok itt, mi több, a cuccaimat se találtam. Egyre morcosabbá váltam. Csodás. Miközben duzzogva keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, egy orvos jött be. Elképedtem.
 A férfinak copfba kötött gesztenye barna haja volt, éppen hogy csak sikerült összegumiznia, hiszen attól még nem volt olyan hosszú. Szemei vörösesbarnán csillogtam, arcán kaján vigyor terült el, mikor közelebb lépett. Idegesen elmosolyodtam, de észrevétlenül arrébb csúsztam a fekhelyemen.
-Jó napot Grace, már ha szabad így hívnom. Hogy van?- negédes volt, ahogy az ágyam szélére ült. Átvettem a stílusát.
- Szebb napot! Enyhén hasogat a fejem. Mondjuk az is lehet, hogy attól, mert hirtelen kevesebb lett itt benn az oxigén. Nem gondolja?- pimasz vigyor. Profi leszek!
- Szerintem tökéletes az oxigén szint, bár ön tudja.- elővett egy kis lámpát, elém hajolt a pupilláimat vizsgálta, én pedig azt hittem megvakulok. Közben kérdésekkel sorozott.-Hányinger? Emlékezet kiesés? Légszomj? Vagy egyéb?
-Nem sokára lesz. Nincs, és nincs. Egyéb meg annyi, hogy szeretnék minél hamarabb távozni..- a doktor, akit mellesleg Luce Gargamelnek hívtak (meglehetősen furcsa névvel illették, hogy őszinte legyek), nem szólt semmit, hanem a zsebében kezdett turkálni. 
-Nem értem.-lassan rázta a fejét. A gumi kiesett a hajából, körülötte elektromossággal töltődött meg a tér, szinte megfulladtam.
-Mit? Mit nem ért?-erősen kellett koncentrálnom, hogy ne dadogjak.
-Azt, Csöpségem, hogy mit esznek rajtad. Éles a nyelved, mintha fel lenne vágva. - azzal előhúzott egy kisebb tőrt, amelyben skarlátvörös kő csücsült. Felugrottam, és a szoba legtávolabbi sarkába húzódtam, kezemmel valami éles vagy nehéz után kutatva. Kár volt, hogy ez csak egy kórterem.
 Gargamel ledobta a fehér köpenyét és pólóját mellkasán hatalmas tetoválások húzódtak, melyek ismerősen voltak szinte ismeretlenek. Mélyen legbelül tudtam, hogy mit jelentenek. Balra tőlem volt egy tükör, amely az én ijedt, már-már bárgyú arcomat tükrözte vissza, majd hirtelen egy fekete hajú, csintalan barna szemű kedves női arcot pillantottam meg, aki ujját a szája elé tette, arra kérlelve némán, hogy maradjak csöndben. 
 Eközben a férfi valami borzalommá alakult, bőrét a végtagjai kezdeténél, tehát láb- és kézfején pikkelyek fedték, olyan színben, mintha lángokon járna. Felém fordult.
-Én vagyok a Gonosz. Sose kellett bemocskolnom a kezem, mindig volt, aki cselekedett helyettem, de ahhoz, hogy elkapjalak nekem kellett eljönnöm. Miért? Mert védenek!-az utolsó mondatot üvöltötte. 
-Szép monológ, ötös kérem a következő fő gonoszt a meghallgatásra.-erre felém ugrott, úgy kellett elvetődnöm előle, egyenest a tükör alá. Állatiasan átnézett a válla fölött.
-Csöpségem, véged lesz.-ha még tudná mennyire de végem lesz!
Ismét rám támadt, ám akkor a tükörből kilépett valaki, és  pajzsot, burkot vagy tudom is én, hogy mit vont körénk. Rám pillantott, és az a nő volt, akit láttam az előbb is. Lökött egyet a férfin, úgy hogy hozzá sem ért. 
-Nem gondolod Luce, hogy nem a megfelelő a helyszín? Ez egy kórház.- az ellenfél nevét megvetéssel ejtette ki, szinte ironikusan.
-Melody, tűnj az útból... nem vagy te őrangyal kis boszorkány!-a lány eldöntötte oldalra a fejét.
-Kár.-egy kéz elkapott, és az utolsó, amit láttam, hogy a nőből még három lett.

Sziasztok kedves Olvasóim!
 Először is: Boldog Születésnapot az én egyetlen és kedvenc blogomnak, ami immáron már 2 éves! Jejejeje. Igazából, negyedikén töltötte eme csodás páros számot, de hát istenem, legalább eszembe jutott. :D
Utólag pedig hatalmasan csodálatosan boldogságos újévet! Ez is megéltük. Vártunk 2014!