2014. március 23., vasárnap

Életérzés

 Az esti, kellemesen hűvös szellő belekapott a hajamba, ahogy célba vettük a város legmagasabb pontján fekvő kilátót. Nem estem túlzásba, ahogy a két oldalamon sétáló fiú sem, így egy-egy pulcsit vettünk csak magunkra, hiszen eddig úgyis kimelegedtünk a táncolástól és az egy-két felestől. Sötétség lévén, szinte minden mélyedésbe elakartam esni, pedig tényleg semmi bajom sem volt. Szerencsére a helyszíntől csak öt perces laza sétára volt a célpont, így mikor megérkeztünk elsők között érhettem fel, és pillanthattam meg a város fénypöttyös képét. Elvigyorodtam, mintha a csillagok egy köpésnyi távolságra lettek volna tőlünk, és az égen csak a tükörképük húzódott volna. A srácok rágyújtottak, miközben a csapat másik fele felért.
 Storm mögém lépett, és átölelt.
- Meg van az a Kispál és a Borz szám? " Ha az életben nincs már több móka, meghalunk mintha nem volna több dolgunk a világba' s édes a halál, hát ilyen értelemben: Énekeljük el azt, hogy vége, nem járunk ki többet rétre.." - és folytatta, folytatta addig, amíg el nem érte az a részt, mikor a városra pöccintik a csikket. Ő is így tett, majd maga felé fordított. -Nekünk még van dolgunk.- finom csókot hintett az ajkamra. Egyetértettem vele. 
 Felnéztem az égre, fölöttünk a Göncölszekér alakja rajzolódott ki a csillagösvényen, szinte akaratlanul és megállíthatatlanul peregtek a sorok a lelki szemeim előtt.:

 Csillagtakarót von ránk az Éj,
mialatt két Szív életre kél,
s egymásért dobbanni már nem fél.

Felettünk vár a Göncölszekér,
a Holdig egy utazást ígér,
addig nincs megállás, hív a vég.

Apró boldogság szikra lobban
fel az elmében, egyre jobban
Akarlak.

Nem engedsz el, érzem mélyen bent,
Nem engedlek el, érezheted az érintésben.

 A boldogság valóban nem a heves, mindent elsöprő valójában tört rám, hanem egyfajta csendes, mindent ellepő varázsában, aminek nem tudtam ellenállni. Olyan volt, és voltál Te is Storm, hogy egyszerűen minden erőmmel ragaszkodnom kellett a talapzathoz, hogy tudjam nem álmodom. A nyakad köré fontam a karom, és nem adtalak volna senkinek, és még most is ezt érzem. 
 Mikor feleszméltünk, már senki nem volt körülöttünk, és lassan indulnom kellet, de nem akartam. Rád pillantottam, te  pedig mosolyogtál, úgy hogy én sem tudtam nem viszonozni.

  

2014. március 16., vasárnap

4. Interjúra készen

 A hajnal, pontosabban a hét óra, tompa napfénnyel köszöntött rám, a felhők lassan kúsztak az égen, lassan szálltak alá a hópelyhek a városra, és annak polgáraira. Felültem, és kinéztem az ablakon. Rohanó alakok, pirosan és zölden villódzó lámpák váltották egymást. Hirtelen nem is értettem, hogy mire fel ez a nagy sietség, mikor észbe kaptam, hogy a hónapnak az utolsó napjait zárjuk, tehát mindenkinek rengeteg tenni valója akadhat. Nos, nekem csak egy interjúm lesz egy híres íróval, amit ma meg is kell szerkesztenem, és publikálhatóvá kell varázsolnom. 
 Az ablakpárkányra vetettem a tekintetem."9:00 Elfek tere". Ez volt az utasítás magamnak, amivel kirugdaltam az ágyból a testem, és csökevényes léptekkel a konyhába araszoltam volna, ha nem csöngetnek. így túl gyorsan, gyorsabban is, mint amire képes lehetettem volna, irányt kellett változtatnom. 
 Az elmúlt napok eseményei miatt, inkább kinéztem először a kukucskálón, bár logikai értelme nemigen volt, hiszen akinek feltett szándéka lett volna bejutni, egy egyszerű rúgással betörhette volna a műanyag ajtót. Egy fekete hajú nő állt várakozóan a bejáratban. Melody. Hangzott a fejemben a név. Nem haboztam tovább.
 Ahogy kinyitottam az ajtót, a nő megtalált a szemeivel, alaposan boncolgatni kezdett, de mindez egy másodpercig sem tartott, majd széles mosolyra húzta a száját, amit önkéntelenül viszonoztam.
-Örülök, hogy Gabriel időben érkezett, és elvitt.-beljebb lépett a lakásba, és levette a sapkáját, így a tincsei szabadon kóricáltak az arca körül.-Most azonban, ő éppen egy találkozóra készül, úgyhogy bemutatkoznék, végre rendesen is.-barna szeme rám villant a sűrű szempillatömeg alól.- Melody vagyok, boszorkány a Williams vérvonalból, bár gondolom perpillanat halvány fogalmad sincs erről, de sebaj, ugyanis slamasztikában vagyunk, bekerítettek.
 Sóhajtottam. 
-Két percet kérek.-azzal a lendülettel besiettem a szobámba, felkaptam pár szükséges holmit, felöltöztem, és kicaflattam Melodyhoz, aki értetlenkedve nézett rám.Megrántottam a vállam.- Kilenckor interjúm van, az első a kötelesség. 
-Vagy úgy, értelek.- azzal megfogta a kezem.-Kérlek koncentrálj borzasztóan erősen arra, hogy a tömbben lakó emberekre egy olyan másfél órás álom telepedjen, ugyanis ez a kis kikapcsolódás, amit az ellenfélnek szánok hangos lesz.-bólintottam. Elképzeltem, ahogy az emberekre ólomsúly nehezedik, bágyadtak lesznek, lomhák és fáradtak, szinte olyanok, amilyennek én éreztem magam jelen pillanatban is.-Remek Grace, mindig jó katalizátor voltál. Na nyomás.- azzal neki indultunk a lépcsőháznak, minden emeleten hagytunk azonban egy csöppnyi kis meglepetést, méghozzá mesés illúzió formájában. Ám ahogy elértük a földszintet, a lány megtorpant. Avery lépett be az ajtón, és amint megfordult egy hatalmas, kopaszt, tetovált fejű egyénbe botlott csak úgy, ahogyan mi is. Én láttam, amit a barátnőm nem, mégpedig azt, hogy a férfi kezében egy kard van, amin ősi minták sorakoztak. 
 -Avery vigyázz!- azzal a lendülettel neki rohantam az ellenfélnek, aki minimum kétszer akkora volt mint én, és feltehetőleg kétszázszor tapasztaltabb is.Eldobtam a holmim is, és reflexből valami fegyverszerűséghez nyúltam, ami jelen esetben az a szék volt, amit a portás használt. Tehát ezt vágtam a férfi térdhajlatába, hogy legalább összeessen, miközben Avery a kardcsapástól arrébb vetődött. Azonban minden vér kifutott az arcomból, mikor az akcióm teljes sikertelenségbe fulladt.
-Grace!-hallottam, ahogy Melody felém kiállt, de amit láttam az csak annyi volt, ahogy az alakja körül, mint kisebb rókák, ugrálnak a lángnyelvek, amik egy másodperccel később a támadót vették körbe. Melody felénk futott, belém, és Averybe karolt és a kijárat felé húzott mindkettőnket. 
 A szívem hevesen vert, és majd kiugrott mikor a férfi megragadta a csuklómat, majd magához rántott. A tűz perzselt, de nem hagytam, a szemem sarkából láttam, ahogy a kardja a földön hever, így a fürgeségemet kihasználva kicsúsztam, amennyire csak tudtam a szorításából, és érte nyúltam. Ahogy felemeltem rá kellett jönnöm, hogy sokkal nehezebb ez az eszköz, mint ahogy képzeltem, de minden erőmmel azon voltam, hogy leszúrjam az ellenséget. Csak hogy nem sikerült, ugyanis Avery már a nyakán volt, és kitörte a nyakát. A legjobb barátnőm szeme élénkzöldben csillogott, és tudtam, hogy ő már emlékezik.

Két óra múlva, miután biztonságot helyet kerítettünk magunknak, az Elfek terének egyik kis kávéházában ültem, és vártam a delikvensem. Az asztalon könyököltem, a fejemet támasztva, azon töprengve, hogy miért történik az, ami, és hogy miért körülöttem kell ennek az egész katyvasznak folynia? Mélyet lélegeztem, majd a hajamba túrtam. A pincér kihozta a kedvenc karamellás kávémat, és igyekeztem a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat az interjúra. Túl összetett a világ.-fogalmaztam meg magamban. Majd a munka után, hazafelé, sőt a lányokkal is tudok erről filozofálni. Válaszokat, csak azokat akarok Melodytól, és a Gabrielnek nevezett férfitól. Az összetettség nem probléma, megértem. Az életveszély annál nagyobb akadályt jelent számomra, hogy azonosulni tudjak azzal, hogy titok leplébe burkolózva csendes megfigyelőnek tartanak.
- Jó napot, kisasszony. Önt küldte a szerkesztőség ha jól látom.-felpillantottam a hang tulajdonosára, és azonnal megrohamoztak a kérdések a felemás szempárba nézve.-Leülhetek?
-Természetesen, Sage Williams.-azzal intettem a még szabad hely felé. Gabriel elmosolyodott.
-Remek írói álnevet alkottunk Melodyval, nemde?-bekapcsoltam a diktafont, és beszélni kezdtem.
-Hogy telik egy napja egy neves írónak?-hátradőlt. Láttam rajta, hogy élvezi, ahogy az idegeimmel játszik.
-Mozgalmasan. Folyamatosan figyelni kell, hátha megfogja az embert valami. Egy jelenség, egy történés, egy személyiség, egy ember... mondjuk ki egyszerűen, egy csoda ami tovább lendít az írásban. Ön hisz a csodákban?
- Személy szerint, a véletlenekben nem hiszek. Mi ihlette a könyvet? Hatalmas példányszámba adták el, ami nem éppen jellemző a mai társadalomra.
-Az emberek ösztönösen tudják mi a jó, csak sokaknak nehezebb az választani. Azt hiszem ezt hívják kísértésnek, ami valljuk be senkit sem került el. Sem önt, sem engem.-az egyik szeme szinte egy mezővé változott, amelynek fűszálait lengedezteti a szellő, a másik pedig robajló kék tengerré, ami elnyeli a végtelenséget is. Mesélj még!- Hogy mi ihletett? Megéltem egyet s, mást. Jártam pár háborúban, láttam, amit látni akartam, és megtaláltam a módját, hogy hogyan közöljem az emberiséggel, azt, hogy minden ami az entrópiába taszíthat minket az csak egy karnyújtásnyira fekszik a föld alatt.-közelebb hajolt. Észre se vettem, hogy mindeközben megigézve figyeltem Őt, így én is közelebb dőltem. Alig pár centi választott el minket.- Azonban, ami győzhet, az talán még közelebb van, mint hittük.

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
 Igen, igen, egy, pontosabban másfél hónapja egy kanyi sort sem írtam nektek, amit sajnálok, de sem a számítógép, sem én nem voltunk engedékeny és termékeny fázisunkban. Bocsánat.
 Most, hogy elmúlt március tizenötödike, kijelentem, hogy a sok próbával telt délután meghozta gyümölcsét, és hiába volt kicsit érthetetlen vagy akár követhetetlen, mindent beleadtunk és nyertünk! 
 Ellenben most ennyivel akartalak megörvendeztetni titeket, reményeim szerint jövőhéten egy kis verses posztot is kaptok. Ám szeretnék szólni, hogy feltett szándékom a blogot kicsit irodalmibb irányba tolni, tehát előre is szólok, hogy öveket bekapcsolni!
 Végszóként meg annyit a következő számról, hogy én imádom. Megannyi indulat, elfojtottság és aaahw energia van benne, hogy elragad. Az emberek sokszínűségére, és talán mocskosságára is felhívja a figyelmet, amivel csak részben értek egyet. Hiszem, hogy mi emberek jók vagyunk, tudunk a legjobbak lenni. Ámbár nem vagyok naiv, és mint mindennek, az éremnek is két oldala van. Hallgassátok kitörő elismeréssel!