Sakk-figurák vagyunk: ez nem a vég!
Álarcot felhúzva
Játsszuk a Call of Duty-t,
Így leszünk paca,
Mint pont az i-n.
Remegünk a sikerért,
Újabb álcát húzva:
Hol a valódi "én",
ki "megálljt" mondd a sokkra?
Szemem lehunyom, csillagos eget ölelek.
Nyúlnak soraim, de néha magam sem lelem.
Paca lettem a mondat végén
S, talán ez volt a lét:
Én elértem a célt,
De golyó hagyta el a fegyver csövét.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Rengetegszer lehetett a versben taglalt témáról olvasni a blogomon. A megjátszásról, a címkékről, az "ússzunk az árral" életstílusról. Én magam is voltam ezeknek áldozata, és elkövetője is, de szerintem fontos, hogy meg tudjuk tartani azt az egyediséget, amivel rendelkezünk. Mások elmennek bulizni húsz emberrel kavarnak, nekik jó? (Amúgy szerintem nem) Ha igen, akkor ez van csinálják, de csak azért, hogy elismertebb, vagy csak simán ismertebb legyél, hogy önbizalmat szerezz felesleges magadra akasztanod egy obszcén jelzőt, ami megpecsétel. Vagy vehetjük azt, hogy az iskolás gyerekek, sőt sokszor korombeliek bántják egymást: tettel vagy szóval. Minek? Nem mondom, hogyha valaki duci ne fogyjon le, mert ha tehet ellene tegyen is, de az esetek többségében az emberek nem mindig gondolnak bele abba, hogy elképzelhető, hogy valami komolyabb probléma áll ennek hátterébe, akár testi akár lelki okról beszélünk.
Minden ember, önmagába is eléggé értékes, ha megtanulja mivel csalja ki magából a lehető legjobb oldalát, hiába van annak a részének is "rossz tulajdonsága". A fontos, hogy mindig gondolkodjunk, és ahogy a mamám mondta: "Nem kell mindenkit szeretni, de el kell fogadni!"
