serceg a tűz, táncol
a fagyott láng,
a világ megáll..
míg végül el nem szenderül.
Csattan a förtelem,
lankadnak a végtagok,
darabjaira hullnak a nagyok.
Harcolni kell...
míg nem vágják el az ínszalagot.
Hullik szét a világ,
mi pedig állunk. Némán.
És várjuk, várva, amit kell
a véget..
és az éhínséget.
Fakulnak a színek,
tompulnak az érzékek
és sorra állnak meg a meseszép
szívek. Félek..
nincs már több fészek.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Mondjátok meg, miért van az, hogy felégetünk magunk körül mindent és sokszor észre se vesszük? Belelépünk más lelkébe, utána a képébe nevetünk? Evidens, magam nem mosom tisztára, volt akivel nem akaratosan de én is így tettem. Bánom. Ám van, aki nem is látja, és ezt nem értem. De mindegy is.
Tudjátok, nincs más célom, mint erőt adni. Adni valamit, és ezért igyekszem. Sok dolog zajlik körülöttünk, az emberekben, amikről fogalmunk sincs. Van mikor sejtjük, de van hogy még csak nem is gondolunk arra, hogy a másik éppen a lehető legrosszabb korszakát éli. Van-e kiút?-merül fel bennem a kérdés, amire magamban mindig igennel válaszolok. Nem tudok miben másban hinni, csak ebben a kis elcsökevényesedett igenbe. Csöpke emberként atomjainkra hullunk, ellep minket a magány, a félelem. Mit tudunk tenni? Semmit, mivel gyengék vagyunk. Azonban, tudom, hogy képesek vagyunk felállni, hegekkel tarkítottan is, és mindenen átverekedjük magunkat, ha kell biztonságot adó fészek nélkül is.
" A gép forog, az alkotó pihen."
Madách
Madách
