Zuhantam. Körülöttem mindenfelől ébenfekete tollak törtek a magasba, aprócskán belevágva a húsomba. Pengeélesek voltak. A kezeimmel próbáltam eltakarni az arcom, hogy legalább az sérüljön a legkevésbé. Inkább kevesebb sikerrel jártam el. Hirtelen valami visszatartott, a karjaimon hatalmasat rántott egy láthatatlan erő, amitől majdhogynem üvöltenem kellett. Damil fonódott rám, mint valami bábun, amelyet gyerekoromban adott nekem az anyám, azért, hogy kompenzálja azt, hogy keveset tud velem lenni. Pocsék érzés volt.
Felemeltem a fejem, hogy lássam, ki az aki drót másik felén van. Erős, eres kezet láttam amelyhez sötétségbe bújtatott arc párosult, egyedül a zafírosan csillogó szemek tűntek fel, és csillogtak kegyetlenül. Szólni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Nem tudtam mihez kezdeni, mikor a lábam földet ért. Körbe pillantottam, és mindenhol tetemek tömkelege állt kupacokban. Ám nem egyszerű emberi hullák, különös, egyben hatalmas valami állt ki a hátukból. Közelebb akartam menni, ekkor azonban nevetés zengette meg a tájat. A kupac tetején egy trón állt, ült benne valaki. A drót megfeszült, ahogy az idegen fel akart húzni, de a gyilkos (ugyanis erre következtettem a kaján vigyorból, amely az arcát díszítette) mormolt valamit, amitől megnyílt a föld, és kezek, sőt csontok rángattak le a mélybe. Eleredt az eső.
Ahogy a vonat lefékezett felpattant a szemem, és abban a másodpercben elkaptam a cuccaimat, és az utolsó utáni pillanatban leugrottam a járműről. Kint éppen nagy pelyhekben hullott a hó, fehérre festve a tájat, szóval gyorsan magamra kaptam a kellemes, meleg kabátom. Nem szerettem a hideget. Miközben öltöztem, fejben leltárt készítettem arról, hogy mindent magammal tudtam-e rántani a nagy sietségben, ijedtségben. Szerencsére sikerült megmentenem a holmijaimat. A hátizsákom, a füzetem és a tollam is mind megvoltak.
Elvigyorodtam, tíz pontos mentés!
Ahogy lehajoltam a cuccaimért furcsa, borzongató érzés járt át, pont úgy, mintha figyelnének. Körbenéztem, több ember is állt az állomáson, amin összességében nem kellett volna meglepődnöm, ám az alakok közül egyetlen egy engem figyelt. Sál volt az orra előtt, és sapka volt szinte a szemére húzva, de tisztán láttam, hogy bámul. A cókmókom felé kaptam a tekintetem, és megráztam a fejem, annak érdekében, hogy elzavarjam a baljós gondolataimat. "Csak az álmaid miatt vagy paranoiás. Csak az álmaid miatt.!" -figyelmeztettem magam, és elindultam a cél felé, ami történetesen az új lakásom volt.
Nem kellett sokat sétálnom, közel volt a hely az állomáshoz, ami fontos szempont volt számomra és a társbérlőm számára is. Mikor odaértem már örömmel láttam, hogy a legjobb barátnőm már birtokába vette a közös albérletet.
- Khm, arról nem volt szó, hogy azonnal szuper rendetlenség fog fogadni Avery! - mosolyogva ledobtam magamról a hátizsákom, és megöleltem a barátnőm. Az illatát mélyen beszippantottam, gyerekkorunk ismerős varázsát hordta magán, bájos virágillatot árasztott.
- Grace késtél, és már vártalak! Hallod ez a lakás mesés, hihetetlen vagy, hogy megtaláltad. Gyere, gyere... meg akarom mutatni a kilátást!- Avery magával húzott, mint mindig. Semmit sem változott. Vörös, lapockáig érő haja mutatta a temperamentumát, zöld szeme élénken csillogott.-Látod!
Azzal elhúzta a függönyt. A távolban látszott a főváros, előtte pedig ennek a kisvárosnak a fő tere, mely már díszekben pompázott. Minden itt volt, amire vágytunk.
- Fantasztikus.- a vigyort nem tudtuk levakarni az arcunkról.- Azt hiszem, innentől kezdve nem lesz ihlettelen éjszakám.
Avery bólintott, hevesen gesztikulálva belevetette magát a mesélésbe, én pedig bementem a szobámba leültem az ágyba, a lány pedig az ölembe hajtotta a fejét és mesélt. Ennél tökéletesebb első esténk nem is lehetett volna.
Reggel a barátnőm hamar indult munkába, csak egy kis cetlit hagyott, amit bőszen el is olvastam kávézás közben, mielőtt a szerkesztőségbe indultam volna.
Elégedett voltam, összejött az amire mindig is vágytam, vágytunk. Ez számomra több volt, mint bármi, amit az élettől kaphattam. Ez járt a fejemben az állomáshoz vezető nagyjából tíz perces úton. Szerencsére vonatoznom se kellett sokat, mivel öt megálló volt a nagyvárosig, tehát mesés kertvárosban élhettem, közel a munkámhoz. Ilyenkor már az sem zavart, hogy a hó szinte záporozva hullik az arcomba. Nem tántoríthatott el semmi. Ekkor azonban egy kéz szorította meg a karom, amely visszaidézte a tegnapi, vonaton megjelenő álmom. Megpördültem a tengelyem körül és szinte kővé váltam, ahogy megláttam, hogy az illető a tegnapi bámulós fickó.
- Mit szeretne?- pacsit tudtam volna adni magamnak a hidegvéremért, a hevesen verdeső szívem ellenére is.
- Ne szálljon fel a vonatra.-azzal elment. Csodálkozva pillantottam utána, de inkább úgy határoztam, nem veszek tudomást róla. Helyette előhúztam a telefonom, és láttam, hogy késésben vagyok. Sietve indultam a peron felé, nem figyelve akkor mikor átfutottam az úttesten. Hatalmas csikorgás, erős nyomás nehezedett rám, ahogy valaki elkapott és eltaszított az autó elől. Halk szuszogást hallatszott a fülem mellett. Nagyot nyeltem.
- Minden rendben? Grace, sose voltál éppen szófogadó.
-Hát ha nem mondanak nyomós indokot, szerintem érthető.-nevetés. A férfi a hóba dőlt, körülöttünk már javában emberek gyűltek. Térdre álltam, és szemügyre vettem a megmentőmet. Engem nézett kék és zöld szemeivel. Ismertem!
-Felejts!-suttogta, én pedig elájultam.
Utólag is boldog karácsonyt és előre is boldog újévet Kedves Olvasóim! :)
Reményeim szerint ez, amivel megörvendeztettelek titeket, nem egy meghalt project előfutára lesz, hanem be is fejezem.
Kezdetben az ünnepekről pár szót: minden a legjobb volt. Sok könyvet kaptam, meg parfümöt, meg annyi minden kis apróságot, hogy nem is tudom mindet felsorolni. Kedvenc húgom pedig nagyon örült annak, amit tőlem kapott, szóval igazán büszke voltam az idei termésre!
Másodszor, hangsúlyosan addig, amíg meg nem értik/értitek: Nem minden az, aminek látszik.
