-Nézzük kisasszony, ha már végeztünk az interjúval, nem lenne kedve egy kis kiránduláshoz?-hetykén pillantott rám a felemás szempár, amire csak egy hatalmas sóhajt tudtam hallatni. Tudtam, hogy bármit is válaszolok, úgyis az lesz a vége, amit ő akar, se több és se kevesebb. Valahol a lelkem mélyén nem is bántam, addig is biztonságba éreztem magam. Biztonságba?! Grace, te megőrültél. Ez az ember, egyáltalán ha ember, eddig nem volt befolyásoló tényezője az életednek, csak pár napja bukkant fel! A vészjelzőm villogott, de kivételesen a tudatosabb énem olyan gyorsan elcsitította, hogy csak pár obszcén kifejezés jutott eszembe több száz helyett. Nem csak hogy erős bizonyossággal tudtam, hogy mellette, és a két lány mellett vagyok a legnagyobb biztonságban, hanem éreztem is. Ettől a gondolattól azonban elszomorodtam. Itt én voltam az egyetlen tényező, akire vigyázni kellett, és ezt szívem mélyéből utáltam.
-Mi lenne az úti cél?- tettem fel a kérdés végül, ahogy kiléptünk a kávéházból. Gabriel megállt előttem, sokkal magasabb volt nálam, és ez mindig elképesztett. A szeméből szinte olvashatóvá vált a kérdésemre szóló válasz, így szinte biztos voltam benne, hogy halálfélelem ült ki az arcomra, mikor a férfi óvatosan megfogta a karom, és a fülembe súgta azokat a szavakat.
-Azt hiszem nem fog neked tetszeni, de lényegében a poklod.
Egy szökőkút állt a tér közepén, körülötte vízköpők sorakoztak, és valamilyen technika segítségével körbe-körbe járták a három méter magasra törő, aranyosan csillogó vízsugarat. Mindenhol szépen kiépített házak voltak, de egyformák. Semmi különbség nem volt közöttük, és nem is mondanám, hogy sok volt belőlük, inkább csak egy ötvenre tippelnék. Ellenben a levegő kéngőzös volt, enyhén marta a légutaimat. Felettem a kék égen pedig vörös felhők úsztak, amikből pár másodperc múlva hullni kezdett valami. A kezemre néztem, amit vörös cseppek borítottak. A szag alapján vér volt.
Túl gyanús volt minden.
Egyszer csak hangokat hallottam a hátam mögül, így megfordultam. Két emberformájú alak közeledett felém. Egy nő és egy férfi. Mindketten fehér öltözetben voltak, de nem mondhatnám egyikőjükét sem egyszerűnek. Mindkettőn ezüst színű, indához hasonló motívumok voltak. A nő, akár egy amazon, a férfi pedig majdhogynem lovag hatását is kelthették.
Ahogy közeledtek egyre inkább ismerősnek tűntek, és elámultam, mikor a felismerés villámként az elmémbe hasított. Én voltam, és Gabriel. Már hallottam a hangjukat is, a Mi hangunkat.
-Gabriel muszáj, felszabadítanunk őket, Gargamel mozgolódásait vissza kell vernünk, más megoldás nincs. Nem adhatunk táptalajt ahhoz, hogy megdöntse az Uralmat, amit az élet és a halál körforgása jelent.
-Grace, kérlek, ezek a lelkek, mind a legalantasabb bűnöket követték el..
-Tudom! Nem kell bemutatnod. Vér hullik alá az égből, és nekünk nyugodnak kell lenni?-a hajam véres csimbókba tapadt az arcomra, ami szintén vörösen csillogott. Gabriel, ekkor mind két szeme kéken és bánatosan csillogott. Elhaladtak mellettem. A másik én megállt a tér közepén, a férfire nézett.
-Gabriel, mi magunk angyalok vagyunk, pontosabban egyfajta hibridek. Értünk mindent, de mégis gúzsba kötik a kezünket. Képese vagyunk varázsolni, és szárnyakkal rendelkezünk. Hatalmunk van, és ezzel nem vissza élni akarunk. Lépni kell a gonosz ellen, nem gondolod?-Gabriel bólintott.
-Konok vagy Grace! Igazat kell adnom neked, én magam, létem ellenére is, de bűnbe estem, mégsem vagyok itt.- Elmosolyodtam. Majd kitártam a szárnyaim, és beszélni kezdtem.
-Pokolmélységében lakozók, itt az idő, itt a pillanat, amikor képesek lehettek megváltoztatni azt, amit érdemül mértek rátok. A vezeklésnek nincsen vége mégsem teljességében.-a házakból elkorcsosult alakok jöttek elő. Régen láttam egy dokumentumfilmet egy atomkatasztrófa után, annak sérültjei néztek ki így. A gyomrom forgott, a vérszag borzasztóan töménnyé vált, és most már minden érzékemre hatással voltak a Pokolban történő események. A szívem fájdalmasan megdobbant, szinte akkorát, hogy a földre kényszerített. A következő pillanatban már a másik énem helyén álltam, és a számból már egyszer elhangzott, ismerős szavak törtek elő. A képek sorozatosan villantak előttem, ahogy már milliónyi helyen járva szenvedést tapasztaltam, a dimenziók között, a földön és már a Mennyben is. Az igazságérzetem juttatott ide, hiszen senki nem tett ezek ellen semmit.
-Tudom, hogy Gargamel keresett már titeket, és becsületre méltó, hogy a többségetek itt maradt. Jutalmatok az igazság. Álljatok mellénk, a Gonoszság már az életetekben bizonyított, nem vezet máshova, csak a nyomorba! -megzendült alattam a talaj. Hátrafordultam. Gabriel elkapta a karom és magához húzva fénynyalábot lőtt Gargamel és a hatalmas serege fele. Hiába. Azállapotok kaotikussá váltak. Küzdöttünk, keményebben mint amire talán képesek lehettünk volna, és vesztettünk. Gabriel egyik szemét kilőtték, én pedig félholtan feküdtem.
-Grace!-a férfi mellém kúszott, alig vert már a szívem. Alig vettem már levegőt. Gabriel a homlokomra tette a homlokát.-Élned kell. Újjá fogsz születni, nem fogsz emlékezni. Te vagy a reménysége a seregnek. Elhúzzuk amíg lehet, meg fogunk védeni, de még tapasztalnod kell.
-Ga..Gabriel, ne hagyj el.-suttogtam, de akkora már megrajzolta a mellkasomra a jelet. Majd mondott még pár szót, de már nem értettem.
Avery arca volt az első, amit megláttam, majd Melody-é, végül Gabriel-é. Könnyek ültek a szemembe, és értettem már az egészet, értettem mire megy ki az életem. A harcra, és arra, hogy közöttük legyek.
