Amethys
Strife és én az asztal két szélén ültünk, farkasszemet nézve egymással, már csak a tücsök ciripelés hiányzott. A tegnapi kiborulásomat eléggé szégyelltem előtte, hiába kezelte jól, és meglepően emberségesen. Nem számítottam arra, hogy pont ő lesz az, aki tanúja lesz ennek, sőt az, aki mellkasán álomba sírom magam. Ironikus volt, ezek szerint nem csak nekem, hanem neki is. Enyhén feszültek voltunk, csak a falon lévő óra kattogását hallgattuk, azzal a címszóval, hogy várjuk Cassie-t és Luke-ot. Azonban már tizenegyre járt az idő, és még mindig nem jöttek.
Így felálltam, és elkezdtem körbenézni a házban. Láttam képeket Luke-ról és a bátyjától, mikor még kicsit voltak, aztán már csak Luke-ról, aztán a szüleiről, amelyekről az apja ki volt satírozva alkoholos filccel. A nappaliban, a kandalló felett, pedig ott fityegett az egyik festményem. Felsóhajtottam. Húsz éves voltam, ellenben szinte minden házban volt egy festményem. A művészetnek éltem, ebből táplálkoztam, emiatt éltem túl.
- Mióta alkotsz? - hirtelen összerezzentem, ahogy Strife megszólalt mögülem. Még haboztam egy pillanatig, majd nagy levegő kíséretében kinyögtem, hogy több mint tíz éve. Egy másodpercre átfutott az arcán a döbbenet, majd a falon lévő képre, utána pedig rám nézett. Végül elmosolyodott. Én pedig megláttam őt, a hegek, az áthatolhatatlan fal mögött, és nem tudtam nem viszonozni a fényt, amit sugárzott.
- Nem vagy pályakezdő, éppenséggel. Nagyon hirtelenek a vonalvezetéseid, és meglehetősen pontosak. Azonban ez elég nagy ösztönösségről árulkodik.
- Csak nem műértővel van dolgom? - vigyorogtam, majd leültem a kanapéra, ő pedig állt mellettem. Büszkén kihúzta magát.
- A szüleimmel sok kiállításra jártunk tizennégy éves koromig, ragadt rám valami a koszon kívül.
- Meglepő.-böktem meg a kézfejét.- Ki se nézné belőled az ember.- Rám nézett, kék szemei karcosan figyelték a mozdulataimat. Boncolgatott, ma már sokadjára, próbált rájönni arra, hogy mit gondolok. Felhúzta a szemöldökét, ami azt jelentette, hogy nem jutott semmire.. észrevettem, hogy rossz szokása ezt tenni, mikor nem ért semmit. Majd egy pillanatra elkomorodott, és leült mellém.
- Furcsa vagy.-mondtuk egyszerre. Felé fordultam, majd törökülésbe helyezkedtem. Strifenak erős arcélei voltak, kontrasztokat alkotottak a rajta játszó színek. Belül pedig egy katyvasz volt, bizalmatlan. Akaratlanul is emlékek sokasága támadott meg, egy másik kék szempárral, másik bizalmatlan mosollyal. Megráztam magam, majd felmentem a vázlat füzetemért. Alkotni támadt kedvem.
Ahogy leszökdeltem a lépcsőn, Strife már a fordulóban várt. Megfogtam a pulcsiját és az eredeti helyünkhöz húztam.
- Leülsz, leveszed a pólód, nem nincs ellenkezés, ez művészet lesz, csak engedj kibontakozni.-azzal a lendülettel löktem rajta egyet, mire a fenekén landolt.
- És..
- Mondtam, nincs ellenkezés!- rivalltam rá, mire teljesítette a tőle kért feladatot. Elmosolyodtam.- Látlak, és most lerajzollak. Elkezdtem skiccelni, de valahogy nem volt az igazi, így felálltam, és hozzá léptem.- Nem látom a szemed.
Azzal beleborzoltam a hajába, mire elkapta a csuklóm, így én elvesztve az egyensúlyom az ölébe huppantam, de ugrottam is fel, hogy menekülhessek a kellemetlen szituációból, de nem eresztette a csuklóm.
- Ne hogy azt hidd, hogy én nem látlak téged Amethyst.
Álltam. Döbbenten figyeltem őt, ahogy a mellkasa, amely minden centiméterén égési sérüléssel volt tarkítva, fel-le mozgott. Dobbant benne a szíve, erősen, ütemesen, ahogy az enyémbe is.
Az ajtó becsapódott, kitéptem a kezem az övéből, és a füzetem mellé kuporodtam, úgy téve, mintha rajzolnék. Megjöttek a barátaik.
Sziasztok kedves Olvasóim!
Láthatjátok, alkotói válságban, és időhiányban szenvedek. Ne haragudjatok, próbálom összeszedni magam.
Szeretlek titeket
2013. február 23., szombat
2013. január 31., csütörtök
Kárpótlás
Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
Ezer egy éve írtam nektek bármit is, amelyet meglehetősen röstellek. Igazából túlságosan sok időm megy el bizonyos dolgokra, amik leszívják azt az energiát, amit az alkotásra tudnék szánni. Ellenben, ha tehetem, igyekszem kárpótolni titeket egy számmal, ami szerintem fantasztikus. Ritka az ilyen igényes magyar zene, ami bármelyik külföldivel vetekedhet, és mivel ez a blog alapvetően az "írással" foglalkozik, muszáj megjegyeznem, hogy a szám szövege csodálatos."Az idő rég megállt, vagy el sem indult még!" Minden csak most kezdődik, mindennek csak most lesz értelme. Ha az idő megáll, akkor élni kell. Nagyon szeretlek titeket, és köszönöm, hogy mindennek ellenére olvastok. ♥
2013. január 11., péntek
23. Visszhang
Strife
Ahogy beléptünk a bejárati ajtón nem fogadott a megszokott étel illat, ami vacsora időben terjengett a házban. Luke anyja nem főzött, hanem csak ült a szobájában, alig-alig jött ki. Hangosan köszöntem, de semmi válasz nem hangzott el, de ezt nem is furcsálltam. Mögöttem Amethyst elmormolt egy halk "Jó estét", majd levette a bakancsát, és kabátját. Amíg öltözött, megfogtam a cuccát, felvittem az emeletre, és leraktam a vendégszobába, ahol én is aludtam.Ahogy megfordultam már mögöttem állt. Kislányosan lesütötte a szemét, és csöndesen körbenézett, végül tekintete megállapodott rajtam.
-Biztos nem lesz baj, ha itt alszom ma?
-Dehogy. Luke úgy se jön ma haza, ahogy ismerem el se fogja engedni Cassie-t. Sokat várt erre.- Amethyst lehuppant az ágyamra, de csak az járt a fejemben, hogy ő tudhat valamit, arról, hogy a szüleim meghaltak.Valamiért, azonban nem tudtam elképzelni ezt róla..
-A szüleid egy rólad, és rólam készült portrét kértek... Örökbe akartak fogadni.. vagyis el akartak venni az apámtól.- Amethys pillantása határozott volt, csillogó, tiszta.. nem hazudott, talán nem is tudott volna. Látszott rajta, hogy megviselt volt az utóbbi időkben, nem vibrált úgy, ahogy azt megszoktam tőle. Leültem mellé, kezeimet összekulcsolva, lehajtott fejjel. Vártam, hogy beszéljen, de nem szólt, ellenben óvatosan közelebb ült hozzám.-Utállak Strife, nagyon utállak.-azzal fejét a vállamra hajtotta, és sírni kezdett. Halk volt, én pedig átöleltem, mindeközben beszélt. Elmesélte a múltját, az anyját, az apját, az exét, Keith-t. Alig hallottam őt, az ujjai görcsösen markolászták a pólóm, és olyan picinek tűnt, hogy azt hittem, ha szorosabban szorítom, akkor eltörik. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, nem tudtam neki semmit sem mondani, ugyanis az, amit elmondott nekem a könnyein keresztül, megdöbbentett, és letaglózott. Hirtelen megértettem a szüleim, ugyanis ennek a lánynak hihetetlen megpróbáltatásokat kellett átélnie, és tapasztalnia. Az apja, olyat tett vele, amit senki sem tehetett volna, leginkább neki kellett volna megvédenie őt. Nem volt támasza, mindent önerőből tett...
Én pedig elszégyelltem magam.
-Utállak..
-Amethyst..-megsimogattam az arcát. Jelentéktelen, ösztönös mozdulat volt, amit én is csodáltam: még képes vagyok ilyenre. Lassan hátradőltem az ágyon, a karjaimban fekvő lány, pedig felkuporodott, és gömbbé zsugorodott mellettem. Próbálta megvédeni magát, de én kibogoztam. Elemeltem a kezét az arca elől, amit csak nagy erőfeszítés árán tudtam megtenni. Tudtam mit látott, ahogy rám tekintett: egy fiút hegekkel, egyre hosszabb barna hajjal. A mellkasomra hajtotta a fejét, pár másodpercig még úgy maradt, majd ismét rám nézett. Könnyei még mindig potyogtak.
-Ugyan azt visszhangozza a szíved, mint az enyém.-suttogta, én pedig elmosolyodtam.
-Persze, jobb esetben mindenkinek ugyan úgy ver.-erre megrázta a fejét, és átölelte a derekam.
-Nem akartam, hogy így láss. Annyira nem akartam...-végigsimítottam a haján, ezzel jelezve, hogy nem baj az, hogy mellette állok. Talán még így sem érezte ezt igazán. Innentől kezdve nem szóltunk, de mikor engedett a szorítása, és tudtam, hogy félálomban van, a füléhez hajoltam, és azt mondtam: "Én itt vagyok."
Reggel az ablakon bevilágító tompa, téli napfényre keltem. Pislogtam párat, majd Amethysre pillantottam, aki szintén ébredezett. Ahogy világossá vált számára a szituáció: felugrott, és hátrálni kezdett. Haja kócos volt, ruhái gyűröttek, de ismételten vibrált, bár zavart volt.
- Sajnálom, nem akartam.. én ah. Ne haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak.-a cuccaiért nyúlt, és ment is volna kifelé, de elkaptam a kezét, mire visszafordult.
-Ugyan azt visszahangozzuk.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Itt a történet folytatása, hiszen már jó régen le vagyok maradva vele. Remélem továbbra is sikerült majd abban a mederben folydogálnia, amiben eddig.
Tudjátok.. mindennél rosszabb olyan embert bántani, akit az ég világon soha sem akarnál. Mindennél rosszabb, hogyha egy számodra fontos ember nem bízik benned. Rossz, hogy bármit teszel, elszúrod, és továbbra is bántod. Nincs jó döntés, csak hasznos, de ha van még menthető dolog, akkor meg kell hozni azt a döntést. Gyűlölöm a patt-helyzeteket. Hiába van egy fiú, és lány között barátság.. egy harmadik félnek mindig fájni fog, hiába tudja a tényt, hogy ez a kapcsolat maximum testvériség. A barátságot meg lehet szakítani, a szerelmet nem.
Sajnálom Harcos.. ♥
Ahogy beléptünk a bejárati ajtón nem fogadott a megszokott étel illat, ami vacsora időben terjengett a házban. Luke anyja nem főzött, hanem csak ült a szobájában, alig-alig jött ki. Hangosan köszöntem, de semmi válasz nem hangzott el, de ezt nem is furcsálltam. Mögöttem Amethyst elmormolt egy halk "Jó estét", majd levette a bakancsát, és kabátját. Amíg öltözött, megfogtam a cuccát, felvittem az emeletre, és leraktam a vendégszobába, ahol én is aludtam.Ahogy megfordultam már mögöttem állt. Kislányosan lesütötte a szemét, és csöndesen körbenézett, végül tekintete megállapodott rajtam.
-Biztos nem lesz baj, ha itt alszom ma?
-Dehogy. Luke úgy se jön ma haza, ahogy ismerem el se fogja engedni Cassie-t. Sokat várt erre.- Amethyst lehuppant az ágyamra, de csak az járt a fejemben, hogy ő tudhat valamit, arról, hogy a szüleim meghaltak.Valamiért, azonban nem tudtam elképzelni ezt róla..
-A szüleid egy rólad, és rólam készült portrét kértek... Örökbe akartak fogadni.. vagyis el akartak venni az apámtól.- Amethys pillantása határozott volt, csillogó, tiszta.. nem hazudott, talán nem is tudott volna. Látszott rajta, hogy megviselt volt az utóbbi időkben, nem vibrált úgy, ahogy azt megszoktam tőle. Leültem mellé, kezeimet összekulcsolva, lehajtott fejjel. Vártam, hogy beszéljen, de nem szólt, ellenben óvatosan közelebb ült hozzám.-Utállak Strife, nagyon utállak.-azzal fejét a vállamra hajtotta, és sírni kezdett. Halk volt, én pedig átöleltem, mindeközben beszélt. Elmesélte a múltját, az anyját, az apját, az exét, Keith-t. Alig hallottam őt, az ujjai görcsösen markolászták a pólóm, és olyan picinek tűnt, hogy azt hittem, ha szorosabban szorítom, akkor eltörik. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, nem tudtam neki semmit sem mondani, ugyanis az, amit elmondott nekem a könnyein keresztül, megdöbbentett, és letaglózott. Hirtelen megértettem a szüleim, ugyanis ennek a lánynak hihetetlen megpróbáltatásokat kellett átélnie, és tapasztalnia. Az apja, olyat tett vele, amit senki sem tehetett volna, leginkább neki kellett volna megvédenie őt. Nem volt támasza, mindent önerőből tett...
Én pedig elszégyelltem magam.
-Utállak..
-Amethyst..-megsimogattam az arcát. Jelentéktelen, ösztönös mozdulat volt, amit én is csodáltam: még képes vagyok ilyenre. Lassan hátradőltem az ágyon, a karjaimban fekvő lány, pedig felkuporodott, és gömbbé zsugorodott mellettem. Próbálta megvédeni magát, de én kibogoztam. Elemeltem a kezét az arca elől, amit csak nagy erőfeszítés árán tudtam megtenni. Tudtam mit látott, ahogy rám tekintett: egy fiút hegekkel, egyre hosszabb barna hajjal. A mellkasomra hajtotta a fejét, pár másodpercig még úgy maradt, majd ismét rám nézett. Könnyei még mindig potyogtak.
-Ugyan azt visszhangozza a szíved, mint az enyém.-suttogta, én pedig elmosolyodtam.
-Persze, jobb esetben mindenkinek ugyan úgy ver.-erre megrázta a fejét, és átölelte a derekam.
-Nem akartam, hogy így láss. Annyira nem akartam...-végigsimítottam a haján, ezzel jelezve, hogy nem baj az, hogy mellette állok. Talán még így sem érezte ezt igazán. Innentől kezdve nem szóltunk, de mikor engedett a szorítása, és tudtam, hogy félálomban van, a füléhez hajoltam, és azt mondtam: "Én itt vagyok."
Reggel az ablakon bevilágító tompa, téli napfényre keltem. Pislogtam párat, majd Amethysre pillantottam, aki szintén ébredezett. Ahogy világossá vált számára a szituáció: felugrott, és hátrálni kezdett. Haja kócos volt, ruhái gyűröttek, de ismételten vibrált, bár zavart volt.
- Sajnálom, nem akartam.. én ah. Ne haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak.-a cuccaiért nyúlt, és ment is volna kifelé, de elkaptam a kezét, mire visszafordult.
-Ugyan azt visszahangozzuk.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Itt a történet folytatása, hiszen már jó régen le vagyok maradva vele. Remélem továbbra is sikerült majd abban a mederben folydogálnia, amiben eddig.
Tudjátok.. mindennél rosszabb olyan embert bántani, akit az ég világon soha sem akarnál. Mindennél rosszabb, hogyha egy számodra fontos ember nem bízik benned. Rossz, hogy bármit teszel, elszúrod, és továbbra is bántod. Nincs jó döntés, csak hasznos, de ha van még menthető dolog, akkor meg kell hozni azt a döntést. Gyűlölöm a patt-helyzeteket. Hiába van egy fiú, és lány között barátság.. egy harmadik félnek mindig fájni fog, hiába tudja a tényt, hogy ez a kapcsolat maximum testvériség. A barátságot meg lehet szakítani, a szerelmet nem.
Sajnálom Harcos.. ♥
2013. január 4., péntek
Sújtott
Szeretnék bölcs lenni, ki tanul az élettől,
Aki nem fél nevetni, nem féli a jövőt.Szeretnék nyitni, bízni,
Megismerni mindenkit, s igazán szeretni.
Mégis menekülök, nem lelem helyem..
Elvesztem, elvesztettem mindent,
Ami lehettem,
Nem lettem semmi sem.
Hova jutok? Mi a cél? Félek, remegek...
Hol vagyok én? valahol a rengetegben
A világközepén, egyedül merengve
A tetteimen.
Lábam megremeg, nem bírja a súlyt
Amely hatalmas erővel vállamra sújt..
S, majd ha egy madár a szívem ágára ül
Talán lelkem is megkönnyebbül..
Csak halljam a zenét, mit zenél,
mely testemben lángra kél, s felemészt,
De, mint haldokló aki újra él,
feltámad fényes Főnixmadárként.
Bumm, Bumm. Megakadt a gépezet, leáll, magába szállva integet. Köszönöm.
Ez a nap más, mint a többi
Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Az a nagy helyzet, hogy a blogom megélte az első születésnapját, és a századig bejegyzését. Ezt nekem, mint a blogvezetőjének, még egy kicsit fel kell dolgoznom. Az elmúlt évben rengetegszer akartam abbahagyni, mert nem éreztem magamban elég szuflát, erőt, kitartást, és tehetséget. Aztán mégis itt vagyok, és itt van ez a kis csoda, ami életben tart engem. Ez a blog az életem, és ti olvasóim, ti vagytok a gyógyszerem. Köszönöm, hogy mindig itt voltatok, olvastatok, és talán meg is szeretettek. Örök hálám Nektek!
Emellett 2013-at írunk, új évet, új lehetőségekkel, új kalandokkal, fájdalmakkal, nevetésekkel. Kívánom nektek, hogy mindent a legjobb tudásotok szerint tudjatok tenni, éljetek, és tanuljatok a hibáitokból. Építkezzetek a tapasztalataitokból. Szabaduljatok fel!
Now, I think you are fantastic, Readers. I have been writing this blog for a year, and it was my best decision in all my life. Of course, my English is still terrible, so sorry, but I try to write my feelings because of you. I write when I am afraid, when I am happy, and when I disappointed. Words always were here for me, and you read these. Thank you. Oh, and I wish you for the next year some new experiences, some new contacts, and lots of laugh.
Az a nagy helyzet, hogy a blogom megélte az első születésnapját, és a századig bejegyzését. Ezt nekem, mint a blogvezetőjének, még egy kicsit fel kell dolgoznom. Az elmúlt évben rengetegszer akartam abbahagyni, mert nem éreztem magamban elég szuflát, erőt, kitartást, és tehetséget. Aztán mégis itt vagyok, és itt van ez a kis csoda, ami életben tart engem. Ez a blog az életem, és ti olvasóim, ti vagytok a gyógyszerem. Köszönöm, hogy mindig itt voltatok, olvastatok, és talán meg is szeretettek. Örök hálám Nektek!
Emellett 2013-at írunk, új évet, új lehetőségekkel, új kalandokkal, fájdalmakkal, nevetésekkel. Kívánom nektek, hogy mindent a legjobb tudásotok szerint tudjatok tenni, éljetek, és tanuljatok a hibáitokból. Építkezzetek a tapasztalataitokból. Szabaduljatok fel!
Now, I think you are fantastic, Readers. I have been writing this blog for a year, and it was my best decision in all my life. Of course, my English is still terrible, so sorry, but I try to write my feelings because of you. I write when I am afraid, when I am happy, and when I disappointed. Words always were here for me, and you read these. Thank you. Oh, and I wish you for the next year some new experiences, some new contacts, and lots of laugh.
2012. december 21., péntek
Békül és vadul
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Eltelt ezeregy év, és még mindig itt vagyunk, és oly sok idő múlt el ilyen típusú bejegyzés nélkül. Szóval pótolom, mert pótolni kell! Azt hiszem most érett meg bennem az a rengeteg gondolat, hogy meg is bírjam fogalmazni őket.
Gondolkoztatok azon, kedves Olvasóim, hogy az élet mennyire rövid, és hogy hány ember éli le ezt a rövid életet, úgy, hogy szürke? Olyan hamar eltelik tíz, vagy akár hetven év, szinte észre se vesszük, és itt hagyjuk mindazokat akiket szeretünk. Egy életünk van, ezzel kell gazdálkodni. Legalábbis azt hiszem, hogy ha így élünk, akkor amikor meghalunk, az itt hagyottaknak nem kell félniük, teljes életet élt az elbúcsúztatott. Persze az elmúlás attól függetlenül fáj, de az emlékek örökké élnek. Ez az igazi örök lét, semmi más. Én ebben hiszek, eszerint élek.
Emiatt próbálok úgymond, teljes életet élni. Ösztönösen, és mégis úgy, hogy ne bánjak meg semmit. Ez a két dolog néha tökéletesen ellentmond egymásnak, de ez van. Sokszor, azonban inkább az utóbbira hagyatkozok, aminek általában meg van a böjtje. Úgy gondolom, hogy az eposzi pillanatok csak ösztön által keletkezhetnek: egy ösztönös vicc, szófordulat, csók, vagy bármi. Ha akarunk valamit, vigyük véghez, törjünk utat az akaratunknak, akár ösztönösen, akár tudatosan. Sokan mondják, inkább bánd meg, hogy megtetted, mint azt hogy nem. Talán ez így is van, egy bizonyos pontig. Utána már inkább átesünk a ló túloldalára, ami szintén nem jó. Kedves Olvasóim, ti mit gondoltok? Ki akartok törni, vagy már kitörtetek?
Szerintem, küzdeni kell. Ha indul a harc, hát induljon! Perzse, van mikor összezavarodunk, meghanyatlunk, de fel kell állni. Nem csüggedhetünk, mindig tudnunk kell, hogy mennyi lakozik bennünk, és erőt kell merítenünk ebből.
Emellett, minden elmondásom egy Depresszió számmal szeretném alátámasztani, hallgassátok mostani kedvencemet! Ja, és mindenkinek nagyon jó szórakozást a téli szünetben, lazuljatok, bulizzatok, olvassatok, éljetek! szeretlek titeket
Eltelt ezeregy év, és még mindig itt vagyunk, és oly sok idő múlt el ilyen típusú bejegyzés nélkül. Szóval pótolom, mert pótolni kell! Azt hiszem most érett meg bennem az a rengeteg gondolat, hogy meg is bírjam fogalmazni őket.
Gondolkoztatok azon, kedves Olvasóim, hogy az élet mennyire rövid, és hogy hány ember éli le ezt a rövid életet, úgy, hogy szürke? Olyan hamar eltelik tíz, vagy akár hetven év, szinte észre se vesszük, és itt hagyjuk mindazokat akiket szeretünk. Egy életünk van, ezzel kell gazdálkodni. Legalábbis azt hiszem, hogy ha így élünk, akkor amikor meghalunk, az itt hagyottaknak nem kell félniük, teljes életet élt az elbúcsúztatott. Persze az elmúlás attól függetlenül fáj, de az emlékek örökké élnek. Ez az igazi örök lét, semmi más. Én ebben hiszek, eszerint élek.
Emiatt próbálok úgymond, teljes életet élni. Ösztönösen, és mégis úgy, hogy ne bánjak meg semmit. Ez a két dolog néha tökéletesen ellentmond egymásnak, de ez van. Sokszor, azonban inkább az utóbbira hagyatkozok, aminek általában meg van a böjtje. Úgy gondolom, hogy az eposzi pillanatok csak ösztön által keletkezhetnek: egy ösztönös vicc, szófordulat, csók, vagy bármi. Ha akarunk valamit, vigyük véghez, törjünk utat az akaratunknak, akár ösztönösen, akár tudatosan. Sokan mondják, inkább bánd meg, hogy megtetted, mint azt hogy nem. Talán ez így is van, egy bizonyos pontig. Utána már inkább átesünk a ló túloldalára, ami szintén nem jó. Kedves Olvasóim, ti mit gondoltok? Ki akartok törni, vagy már kitörtetek?
Szerintem, küzdeni kell. Ha indul a harc, hát induljon! Perzse, van mikor összezavarodunk, meghanyatlunk, de fel kell állni. Nem csüggedhetünk, mindig tudnunk kell, hogy mennyi lakozik bennünk, és erőt kell merítenünk ebből.
Emellett, minden elmondásom egy Depresszió számmal szeretném alátámasztani, hallgassátok mostani kedvencemet! Ja, és mindenkinek nagyon jó szórakozást a téli szünetben, lazuljatok, bulizzatok, olvassatok, éljetek! szeretlek titeket
"Ismét rendbe teszem, a lelkem és az eszem, de ha nem megy indul a harc, amíg jobb nem lesz az az arc."
2012. december 19., szerda
Csodás zavarodottság
Lehullott az első hó, elveszett a fény,
amely szilárd várként bennem élt.
Pedig lelkem félt, hogy bástyaként
megbukik, s nem óvhat eléggé.
De! Én kitörtem a falak közül,
pedig testem aggodalomtól feszült.
Feszült, függött s talán haldoklott
a karok között, melyektől szívem dobogott
Eleresztett a szerelem, utamra engedett:
zavarodottan kerestem, keseregtem
és nem értettem: Mi történt velem,
hisz ő volt a Minden, Lét elem.
S szabad madárként csupasz hegyek
felett, viharfelleg gyülekezett: S Hazaértem.
Villámok villództak, csapkodtak.
A levegő felhevült, s én vak voltam
a sötétben, vagy csak menedéket akartam.
Nem látni, bízni: azt hinni ez mind igaz.
Megdobbant e csalódott szív,
s a hullamerevséget enyhít
a tény, hogy elmúlt, hogy lelkem ír,
majd szipogott, sírt és sírt.
Végül elöntöttek az érzelmek,
vad hullámot vertek, itt bent a fejben,
aztán csendben, elleptek, betemettek.
A menedékem már nem rejtek.
Szerelmi szikra volt, csupán az,
de okosan: inkább hóba temettem magam.
Jegelve az ént, mely önző akarat,
s a bizalomtól való félelem Maga.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Sajnálom, nincsenek gondolataimban, nincsenek szavaim, csak csökevényes darabok. Ezt is nagy nehezen írtam, és olyan is lett, amilyen. Annyi dolog történt, annyi érzelmi hullámmal, hogy nem vagyok magam. Kész, nem vagyok képes semmire sem. Viszont szeretnék egy sort a legeslegjobb mamának szentelni, örökké szeretlek, és lesz erőm ahhoz, hogy mindig tovább vigyem az emléked ♥
amely szilárd várként bennem élt.
Pedig lelkem félt, hogy bástyaként
megbukik, s nem óvhat eléggé.
De! Én kitörtem a falak közül,
pedig testem aggodalomtól feszült.
Feszült, függött s talán haldoklott
a karok között, melyektől szívem dobogott
Eleresztett a szerelem, utamra engedett:
zavarodottan kerestem, keseregtem
és nem értettem: Mi történt velem,
hisz ő volt a Minden, Lét elem.
S szabad madárként csupasz hegyek
felett, viharfelleg gyülekezett: S Hazaértem.
Villámok villództak, csapkodtak.
A levegő felhevült, s én vak voltam
a sötétben, vagy csak menedéket akartam.
Nem látni, bízni: azt hinni ez mind igaz.
Megdobbant e csalódott szív,
s a hullamerevséget enyhít
a tény, hogy elmúlt, hogy lelkem ír,
majd szipogott, sírt és sírt.
Végül elöntöttek az érzelmek,
vad hullámot vertek, itt bent a fejben,
aztán csendben, elleptek, betemettek.
A menedékem már nem rejtek.
Szerelmi szikra volt, csupán az,
de okosan: inkább hóba temettem magam.
Jegelve az ént, mely önző akarat,
s a bizalomtól való félelem Maga.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Sajnálom, nincsenek gondolataimban, nincsenek szavaim, csak csökevényes darabok. Ezt is nagy nehezen írtam, és olyan is lett, amilyen. Annyi dolog történt, annyi érzelmi hullámmal, hogy nem vagyok magam. Kész, nem vagyok képes semmire sem. Viszont szeretnék egy sort a legeslegjobb mamának szentelni, örökké szeretlek, és lesz erőm ahhoz, hogy mindig tovább vigyem az emléked ♥
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)