2014. március 23., vasárnap

Életérzés

 Az esti, kellemesen hűvös szellő belekapott a hajamba, ahogy célba vettük a város legmagasabb pontján fekvő kilátót. Nem estem túlzásba, ahogy a két oldalamon sétáló fiú sem, így egy-egy pulcsit vettünk csak magunkra, hiszen eddig úgyis kimelegedtünk a táncolástól és az egy-két felestől. Sötétség lévén, szinte minden mélyedésbe elakartam esni, pedig tényleg semmi bajom sem volt. Szerencsére a helyszíntől csak öt perces laza sétára volt a célpont, így mikor megérkeztünk elsők között érhettem fel, és pillanthattam meg a város fénypöttyös képét. Elvigyorodtam, mintha a csillagok egy köpésnyi távolságra lettek volna tőlünk, és az égen csak a tükörképük húzódott volna. A srácok rágyújtottak, miközben a csapat másik fele felért.
 Storm mögém lépett, és átölelt.
- Meg van az a Kispál és a Borz szám? " Ha az életben nincs már több móka, meghalunk mintha nem volna több dolgunk a világba' s édes a halál, hát ilyen értelemben: Énekeljük el azt, hogy vége, nem járunk ki többet rétre.." - és folytatta, folytatta addig, amíg el nem érte az a részt, mikor a városra pöccintik a csikket. Ő is így tett, majd maga felé fordított. -Nekünk még van dolgunk.- finom csókot hintett az ajkamra. Egyetértettem vele. 
 Felnéztem az égre, fölöttünk a Göncölszekér alakja rajzolódott ki a csillagösvényen, szinte akaratlanul és megállíthatatlanul peregtek a sorok a lelki szemeim előtt.:

 Csillagtakarót von ránk az Éj,
mialatt két Szív életre kél,
s egymásért dobbanni már nem fél.

Felettünk vár a Göncölszekér,
a Holdig egy utazást ígér,
addig nincs megállás, hív a vég.

Apró boldogság szikra lobban
fel az elmében, egyre jobban
Akarlak.

Nem engedsz el, érzem mélyen bent,
Nem engedlek el, érezheted az érintésben.

 A boldogság valóban nem a heves, mindent elsöprő valójában tört rám, hanem egyfajta csendes, mindent ellepő varázsában, aminek nem tudtam ellenállni. Olyan volt, és voltál Te is Storm, hogy egyszerűen minden erőmmel ragaszkodnom kellett a talapzathoz, hogy tudjam nem álmodom. A nyakad köré fontam a karom, és nem adtalak volna senkinek, és még most is ezt érzem. 
 Mikor feleszméltünk, már senki nem volt körülöttünk, és lassan indulnom kellet, de nem akartam. Rád pillantottam, te  pedig mosolyogtál, úgy hogy én sem tudtam nem viszonozni.

  

2014. március 16., vasárnap

4. Interjúra készen

 A hajnal, pontosabban a hét óra, tompa napfénnyel köszöntött rám, a felhők lassan kúsztak az égen, lassan szálltak alá a hópelyhek a városra, és annak polgáraira. Felültem, és kinéztem az ablakon. Rohanó alakok, pirosan és zölden villódzó lámpák váltották egymást. Hirtelen nem is értettem, hogy mire fel ez a nagy sietség, mikor észbe kaptam, hogy a hónapnak az utolsó napjait zárjuk, tehát mindenkinek rengeteg tenni valója akadhat. Nos, nekem csak egy interjúm lesz egy híres íróval, amit ma meg is kell szerkesztenem, és publikálhatóvá kell varázsolnom. 
 Az ablakpárkányra vetettem a tekintetem."9:00 Elfek tere". Ez volt az utasítás magamnak, amivel kirugdaltam az ágyból a testem, és csökevényes léptekkel a konyhába araszoltam volna, ha nem csöngetnek. így túl gyorsan, gyorsabban is, mint amire képes lehetettem volna, irányt kellett változtatnom. 
 Az elmúlt napok eseményei miatt, inkább kinéztem először a kukucskálón, bár logikai értelme nemigen volt, hiszen akinek feltett szándéka lett volna bejutni, egy egyszerű rúgással betörhette volna a műanyag ajtót. Egy fekete hajú nő állt várakozóan a bejáratban. Melody. Hangzott a fejemben a név. Nem haboztam tovább.
 Ahogy kinyitottam az ajtót, a nő megtalált a szemeivel, alaposan boncolgatni kezdett, de mindez egy másodpercig sem tartott, majd széles mosolyra húzta a száját, amit önkéntelenül viszonoztam.
-Örülök, hogy Gabriel időben érkezett, és elvitt.-beljebb lépett a lakásba, és levette a sapkáját, így a tincsei szabadon kóricáltak az arca körül.-Most azonban, ő éppen egy találkozóra készül, úgyhogy bemutatkoznék, végre rendesen is.-barna szeme rám villant a sűrű szempillatömeg alól.- Melody vagyok, boszorkány a Williams vérvonalból, bár gondolom perpillanat halvány fogalmad sincs erről, de sebaj, ugyanis slamasztikában vagyunk, bekerítettek.
 Sóhajtottam. 
-Két percet kérek.-azzal a lendülettel besiettem a szobámba, felkaptam pár szükséges holmit, felöltöztem, és kicaflattam Melodyhoz, aki értetlenkedve nézett rám.Megrántottam a vállam.- Kilenckor interjúm van, az első a kötelesség. 
-Vagy úgy, értelek.- azzal megfogta a kezem.-Kérlek koncentrálj borzasztóan erősen arra, hogy a tömbben lakó emberekre egy olyan másfél órás álom telepedjen, ugyanis ez a kis kikapcsolódás, amit az ellenfélnek szánok hangos lesz.-bólintottam. Elképzeltem, ahogy az emberekre ólomsúly nehezedik, bágyadtak lesznek, lomhák és fáradtak, szinte olyanok, amilyennek én éreztem magam jelen pillanatban is.-Remek Grace, mindig jó katalizátor voltál. Na nyomás.- azzal neki indultunk a lépcsőháznak, minden emeleten hagytunk azonban egy csöppnyi kis meglepetést, méghozzá mesés illúzió formájában. Ám ahogy elértük a földszintet, a lány megtorpant. Avery lépett be az ajtón, és amint megfordult egy hatalmas, kopaszt, tetovált fejű egyénbe botlott csak úgy, ahogyan mi is. Én láttam, amit a barátnőm nem, mégpedig azt, hogy a férfi kezében egy kard van, amin ősi minták sorakoztak. 
 -Avery vigyázz!- azzal a lendülettel neki rohantam az ellenfélnek, aki minimum kétszer akkora volt mint én, és feltehetőleg kétszázszor tapasztaltabb is.Eldobtam a holmim is, és reflexből valami fegyverszerűséghez nyúltam, ami jelen esetben az a szék volt, amit a portás használt. Tehát ezt vágtam a férfi térdhajlatába, hogy legalább összeessen, miközben Avery a kardcsapástól arrébb vetődött. Azonban minden vér kifutott az arcomból, mikor az akcióm teljes sikertelenségbe fulladt.
-Grace!-hallottam, ahogy Melody felém kiállt, de amit láttam az csak annyi volt, ahogy az alakja körül, mint kisebb rókák, ugrálnak a lángnyelvek, amik egy másodperccel később a támadót vették körbe. Melody felénk futott, belém, és Averybe karolt és a kijárat felé húzott mindkettőnket. 
 A szívem hevesen vert, és majd kiugrott mikor a férfi megragadta a csuklómat, majd magához rántott. A tűz perzselt, de nem hagytam, a szemem sarkából láttam, ahogy a kardja a földön hever, így a fürgeségemet kihasználva kicsúsztam, amennyire csak tudtam a szorításából, és érte nyúltam. Ahogy felemeltem rá kellett jönnöm, hogy sokkal nehezebb ez az eszköz, mint ahogy képzeltem, de minden erőmmel azon voltam, hogy leszúrjam az ellenséget. Csak hogy nem sikerült, ugyanis Avery már a nyakán volt, és kitörte a nyakát. A legjobb barátnőm szeme élénkzöldben csillogott, és tudtam, hogy ő már emlékezik.

Két óra múlva, miután biztonságot helyet kerítettünk magunknak, az Elfek terének egyik kis kávéházában ültem, és vártam a delikvensem. Az asztalon könyököltem, a fejemet támasztva, azon töprengve, hogy miért történik az, ami, és hogy miért körülöttem kell ennek az egész katyvasznak folynia? Mélyet lélegeztem, majd a hajamba túrtam. A pincér kihozta a kedvenc karamellás kávémat, és igyekeztem a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat az interjúra. Túl összetett a világ.-fogalmaztam meg magamban. Majd a munka után, hazafelé, sőt a lányokkal is tudok erről filozofálni. Válaszokat, csak azokat akarok Melodytól, és a Gabrielnek nevezett férfitól. Az összetettség nem probléma, megértem. Az életveszély annál nagyobb akadályt jelent számomra, hogy azonosulni tudjak azzal, hogy titok leplébe burkolózva csendes megfigyelőnek tartanak.
- Jó napot, kisasszony. Önt küldte a szerkesztőség ha jól látom.-felpillantottam a hang tulajdonosára, és azonnal megrohamoztak a kérdések a felemás szempárba nézve.-Leülhetek?
-Természetesen, Sage Williams.-azzal intettem a még szabad hely felé. Gabriel elmosolyodott.
-Remek írói álnevet alkottunk Melodyval, nemde?-bekapcsoltam a diktafont, és beszélni kezdtem.
-Hogy telik egy napja egy neves írónak?-hátradőlt. Láttam rajta, hogy élvezi, ahogy az idegeimmel játszik.
-Mozgalmasan. Folyamatosan figyelni kell, hátha megfogja az embert valami. Egy jelenség, egy történés, egy személyiség, egy ember... mondjuk ki egyszerűen, egy csoda ami tovább lendít az írásban. Ön hisz a csodákban?
- Személy szerint, a véletlenekben nem hiszek. Mi ihlette a könyvet? Hatalmas példányszámba adták el, ami nem éppen jellemző a mai társadalomra.
-Az emberek ösztönösen tudják mi a jó, csak sokaknak nehezebb az választani. Azt hiszem ezt hívják kísértésnek, ami valljuk be senkit sem került el. Sem önt, sem engem.-az egyik szeme szinte egy mezővé változott, amelynek fűszálait lengedezteti a szellő, a másik pedig robajló kék tengerré, ami elnyeli a végtelenséget is. Mesélj még!- Hogy mi ihletett? Megéltem egyet s, mást. Jártam pár háborúban, láttam, amit látni akartam, és megtaláltam a módját, hogy hogyan közöljem az emberiséggel, azt, hogy minden ami az entrópiába taszíthat minket az csak egy karnyújtásnyira fekszik a föld alatt.-közelebb hajolt. Észre se vettem, hogy mindeközben megigézve figyeltem Őt, így én is közelebb dőltem. Alig pár centi választott el minket.- Azonban, ami győzhet, az talán még közelebb van, mint hittük.

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
 Igen, igen, egy, pontosabban másfél hónapja egy kanyi sort sem írtam nektek, amit sajnálok, de sem a számítógép, sem én nem voltunk engedékeny és termékeny fázisunkban. Bocsánat.
 Most, hogy elmúlt március tizenötödike, kijelentem, hogy a sok próbával telt délután meghozta gyümölcsét, és hiába volt kicsit érthetetlen vagy akár követhetetlen, mindent beleadtunk és nyertünk! 
 Ellenben most ennyivel akartalak megörvendeztetni titeket, reményeim szerint jövőhéten egy kis verses posztot is kaptok. Ám szeretnék szólni, hogy feltett szándékom a blogot kicsit irodalmibb irányba tolni, tehát előre is szólok, hogy öveket bekapcsolni!
 Végszóként meg annyit a következő számról, hogy én imádom. Megannyi indulat, elfojtottság és aaahw energia van benne, hogy elragad. Az emberek sokszínűségére, és talán mocskosságára is felhívja a figyelmet, amivel csak részben értek egyet. Hiszem, hogy mi emberek jók vagyunk, tudunk a legjobbak lenni. Ámbár nem vagyok naiv, és mint mindennek, az éremnek is két oldala van. Hallgassátok kitörő elismeréssel!

2014. február 3., hétfő

Adni valami jót

Elhalkulnak a zajok,
serceg a tűz, táncol
a fagyott láng,
a világ megáll..

míg végül el nem szenderül.

Csattan a förtelem,
lankadnak a végtagok,
darabjaira hullnak a nagyok.
Harcolni kell...

míg nem vágják el az ínszalagot.

Hullik szét a világ,
mi pedig állunk. Némán.
És várjuk, várva, amit kell
a véget..

és az éhínséget.

Fakulnak a színek,
tompulnak az érzékek
és sorra állnak meg a meseszép
szívek. Félek..

nincs már több fészek.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Mondjátok meg, miért van az, hogy felégetünk magunk körül mindent és sokszor észre se vesszük? Belelépünk más lelkébe, utána a képébe nevetünk? Evidens, magam nem mosom tisztára, volt akivel nem akaratosan de én is így tettem. Bánom. Ám van, aki nem is látja, és ezt nem értem. De mindegy is.
 Tudjátok, nincs más célom, mint erőt adni. Adni valamit, és ezért igyekszem. Sok dolog zajlik körülöttünk, az emberekben, amikről fogalmunk sincs. Van mikor sejtjük, de van hogy még csak nem is gondolunk arra, hogy a másik éppen a lehető legrosszabb korszakát éli. Van-e kiút?-merül fel bennem a kérdés, amire magamban mindig igennel válaszolok. Nem tudok miben másban hinni, csak ebben a kis elcsökevényesedett igenbe. Csöpke emberként atomjainkra hullunk, ellep minket a magány, a félelem. Mit tudunk tenni? Semmit, mivel gyengék vagyunk. Azonban, tudom, hogy képesek vagyunk felállni, hegekkel tarkítottan is, és mindenen átverekedjük magunkat, ha kell biztonságot adó fészek nélkül is. 
" A gép forog, az alkotó pihen."
Madách

2014. január 19., vasárnap

3. Szembesítés, ami elmúlik

 Egy mezőn találtam magam, ezernyi mesés, szép virág nyílt és hervadt el körülöttem körülbelül egy per leforgása alatt, ami azt okozta, hogy a táj folyamatosan más képét mutatta nekem. Elámultam a gyönyörűségtől, hiába sejtettem, hogy csak a fantáziám játszik velem, vagy csak álmodom. Vagy talán meghaltam? Nem voltam benne biztos. Miközben a táj ütemesen változott, úgy peregtek le előttem az eltelt órák és perceknek az eseményei. Valami mélyebb titkot rejtett magába, vagy csak bediliztem. Eddig egyik variáció se kecsegtetett túl nagy megnyugvással. 
-Nyugalom, mindent kézben tartunk, ameddig csak lehet.-szólalt meg a hátam mögül valaki, mire lendület teljesen hátrafordultam. A felemás szempárral találtam szembe magam, azzal aki megmentett az autótól is, azzal akit a ismertem. Nem tudtam honnan, csak ismertem.
-Mit kell egyáltalán kézben tartani?-fontam össze a karom a mellkasom előtt. A furcsa szimpátia ellenére sem bíztam benne. Szerintem ez érthető volt.
-A saját szemeddel láttad Grace. 
-Ami az utóbbi két napban történt? Egybeesések sorozata, se több se kevesebb.
-Konokságból sosem kellett újból sorba állnod. Mindig tiszteltem benned, hogy a saját fejed után mész, de a lényegi összefüggéseket nem látod át, ami érthető, mivel a lényeget se érted tudáshiányból adódóan.- a férfi arcéle határozott volt, sötét barna haja kuszán állt összevissza, rendezetlenül az arca körül. Magas volt, és erős, hiába csak egy szerzetei reverenda volt rajta, ezt akkor láttam. Sőt mikor megmentett éreztem is. Ellenben a stílusa, amit ha más embertől hallok biztosan sértésnek és felvágásnak titulálnék, inkább csak kíváncsibbá tett, és arra, hogy én is megtegyek mindent, hogy átlássam azt, amit ő már tud. Persze, nem jöttem rá.
-Remek! Akkor kezdjük a lényegnél. Sosem találkoztunk mégis tudod a nevem. Sose tapasztaltam ilyen különös dolgokat, most mégis. Mi folyik itt?-közelebb lépett.
-Többek közt egy folyó.-majdnem felnevettem, hogy hiszen itt nincs semmi féle csermelyecske nem hogy egy folyó! Ám ekkor megláttam a háta mögött hömpölygő két méter széles folyót.
-Ez eddig nem volt itt!-döbbentem meg, amire elvigyorodott.
-Vagy csak nem láttad. Amúgy találkoztunk, csak te nem emlékszel, szóval nem lövöm le a poént, hogy most szépen elmeséljem. Kíváncsi leszek a reakciódra. Mellesleg az egész életedben voltak jelek. Gondolj arra, hogy hányszor voltál kórházban, vagy az édesapád korai halálára, vagy a többire! Mindig pályáztak rád, sőt volt, hogy már közel jártak, ahhoz is, hogy megkaparintsanak... Akkor jöttem képbe én, és Melody. Most már mondjuk többen vagyunk. A legjobb barátnőd is, csak az ő emlékeit is "hibernáltuk". Szerintem te is észrevetted, hogy mennyire mások vagytok, mégse bírod nem kikérni a véleményét és fordítva is.-konkrétan, ha nem uralkodtam volna a mimikámon, most leesett volna az állam. Koncentrálnom kellett, hogy ne áruljam el magam. Igaza volt, amit elmondott az pont úgy volt, ahogy mesélte. Mert ennyinél nem állt meg, fölsorolta az életem legfőbb eseményit, a kórházas eseteimet, a családtagjaim elvesztését, és mindent. A végére már könnyek ültek a szememben.
-Nyugalom Grace, ez nem a szembesítés ideje, csak túl nőtt rajtunk a feladat, és túl sok mindent veszíthetsz, hogyha minden a hátad mögött zajlik. Valljuk be, hogy nem lenne fair tovább titkolózni.-megsimogatta a vállam.- Vissza kell menned, Avery már vár.-elhúzta a kezét a szemem előtt, és elsötétül az utolsó hervadó pipacs is.

Avery mellett ébredtem. Csendben, mélyen szuszogott a tipikus alvós pózában. Megnyugodtam, és lehunytam a szemem.
-Minden rendben Grace?-felpillantottam, és elmosolyodtam.
-Persze, csak egy furcsa kis érzés van a mellkasomban, de nincs baj. Jó napod volt?
-Hát, ameddig meg nem tudtam, hogy baj volt veled még egész jól telt...-azzal mesélni kezdtünk, és hajnali háromig nem is aludtunk el.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Itt egy újabb bejegyzés, egy remek hetet záróan. Félévben hamarosan finishelünk, és mindenki újult erővel vethetjük bele magunkat mindenbe! Kitartást a továbbiakban is. :) Ja, és bocsi, hogy csak ennyit írok, több feladatom is van, és örültem, hogy ezt a kis caffanatot megkaptátok. :D

2014. január 13., hétfő

Ady, az örök

SORSUNK

Van az életben egy-egy pillanat,
Erõsnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendõ,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött -- sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

*

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erõ küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Sziasztok kedves Olvasóim! 
Ma egy rendhagyó bejegyzéssel készültem, mivel már három órája készültem folytatni a történetem, de folyton közbe jött valami. Sok sok trutyi a nyakamba, sok sok stressz, és aaajh hosszú mese. 
 Kedves Olvasóm, mondd, ha még olvasol érezted már azt, hogy hiába minden erőfeszítés, minden szárnypróbálgatás semmit sem érsz el? Feleslegesen állsz kereszttűz közé, hisz senkit nem védesz meg. Egyszerűen inkább végeznél már egy gyors harakirit, mintsem h tovább űzd ezt a kegyetlen játszmát ahol nem is Te, hanem más a tét. Velem mindig ez van, hogy látom hogy valaki a veszte felé rohan, meg is állítanám, szólok is neki, de 1, le vagyok kakilva 2, én leszek a szemét. Valamiért azonban sose tudom elengedni az adott személyek kezét.
 Miért Ady-t választottam? Mert ő a kedvencem, a sok sok best of közül. Nem a tipikus rímelős költő, hanem a "megmondomafrankótésezvanbennem" személyiség, amitől a versei élnek, és elénk festik magát az embert. Én a saját költészetem valamilyen szinten az Ő és Juhász keveredésének tartom egy cseppnyi egyéniséggel. Ettől olyan, amilyen, és ezért szeretem csinálni. Mert ha minden ház rám is dől, az írás nálam, és velem marad.
 Szeretlek titeket :)♥

2014. január 8., szerda

2. Egybeesések

 Egy ágyban találtam magam, nem véletlenül ugyanis tisztán emlékeztem az autóra és az ájulásra. Lassan nyitottam ki a szemem, és először a fehér plafont pillantottam meg. Felültem, és hitetlenkedve néztem végig a testemen. Elhúztam a takarót a lábamról, és csodálkozva konstatáltam, hogy egy karcolás sem húzódott a bőrömön. Mi a franc folyik itt? Szinte erővel kellett visszagondolnom az eseménysorozatra, amely így is homályos képekben jelent csak meg előttem, majd éles fájdalom nyílalt a koponyámba. Hátradőltem. Ez fergeteges, ujjongtam magamban. Még a szerkesztőségből is elkéstem. Egyáltalán azt se tudtam mióta vagyok itt, mi több, a cuccaimat se találtam. Egyre morcosabbá váltam. Csodás. Miközben duzzogva keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, egy orvos jött be. Elképedtem.
 A férfinak copfba kötött gesztenye barna haja volt, éppen hogy csak sikerült összegumiznia, hiszen attól még nem volt olyan hosszú. Szemei vörösesbarnán csillogtam, arcán kaján vigyor terült el, mikor közelebb lépett. Idegesen elmosolyodtam, de észrevétlenül arrébb csúsztam a fekhelyemen.
-Jó napot Grace, már ha szabad így hívnom. Hogy van?- negédes volt, ahogy az ágyam szélére ült. Átvettem a stílusát.
- Szebb napot! Enyhén hasogat a fejem. Mondjuk az is lehet, hogy attól, mert hirtelen kevesebb lett itt benn az oxigén. Nem gondolja?- pimasz vigyor. Profi leszek!
- Szerintem tökéletes az oxigén szint, bár ön tudja.- elővett egy kis lámpát, elém hajolt a pupilláimat vizsgálta, én pedig azt hittem megvakulok. Közben kérdésekkel sorozott.-Hányinger? Emlékezet kiesés? Légszomj? Vagy egyéb?
-Nem sokára lesz. Nincs, és nincs. Egyéb meg annyi, hogy szeretnék minél hamarabb távozni..- a doktor, akit mellesleg Luce Gargamelnek hívtak (meglehetősen furcsa névvel illették, hogy őszinte legyek), nem szólt semmit, hanem a zsebében kezdett turkálni. 
-Nem értem.-lassan rázta a fejét. A gumi kiesett a hajából, körülötte elektromossággal töltődött meg a tér, szinte megfulladtam.
-Mit? Mit nem ért?-erősen kellett koncentrálnom, hogy ne dadogjak.
-Azt, Csöpségem, hogy mit esznek rajtad. Éles a nyelved, mintha fel lenne vágva. - azzal előhúzott egy kisebb tőrt, amelyben skarlátvörös kő csücsült. Felugrottam, és a szoba legtávolabbi sarkába húzódtam, kezemmel valami éles vagy nehéz után kutatva. Kár volt, hogy ez csak egy kórterem.
 Gargamel ledobta a fehér köpenyét és pólóját mellkasán hatalmas tetoválások húzódtak, melyek ismerősen voltak szinte ismeretlenek. Mélyen legbelül tudtam, hogy mit jelentenek. Balra tőlem volt egy tükör, amely az én ijedt, már-már bárgyú arcomat tükrözte vissza, majd hirtelen egy fekete hajú, csintalan barna szemű kedves női arcot pillantottam meg, aki ujját a szája elé tette, arra kérlelve némán, hogy maradjak csöndben. 
 Eközben a férfi valami borzalommá alakult, bőrét a végtagjai kezdeténél, tehát láb- és kézfején pikkelyek fedték, olyan színben, mintha lángokon járna. Felém fordult.
-Én vagyok a Gonosz. Sose kellett bemocskolnom a kezem, mindig volt, aki cselekedett helyettem, de ahhoz, hogy elkapjalak nekem kellett eljönnöm. Miért? Mert védenek!-az utolsó mondatot üvöltötte. 
-Szép monológ, ötös kérem a következő fő gonoszt a meghallgatásra.-erre felém ugrott, úgy kellett elvetődnöm előle, egyenest a tükör alá. Állatiasan átnézett a válla fölött.
-Csöpségem, véged lesz.-ha még tudná mennyire de végem lesz!
Ismét rám támadt, ám akkor a tükörből kilépett valaki, és  pajzsot, burkot vagy tudom is én, hogy mit vont körénk. Rám pillantott, és az a nő volt, akit láttam az előbb is. Lökött egyet a férfin, úgy hogy hozzá sem ért. 
-Nem gondolod Luce, hogy nem a megfelelő a helyszín? Ez egy kórház.- az ellenfél nevét megvetéssel ejtette ki, szinte ironikusan.
-Melody, tűnj az útból... nem vagy te őrangyal kis boszorkány!-a lány eldöntötte oldalra a fejét.
-Kár.-egy kéz elkapott, és az utolsó, amit láttam, hogy a nőből még három lett.

Sziasztok kedves Olvasóim!
 Először is: Boldog Születésnapot az én egyetlen és kedvenc blogomnak, ami immáron már 2 éves! Jejejeje. Igazából, negyedikén töltötte eme csodás páros számot, de hát istenem, legalább eszembe jutott. :D
Utólag pedig hatalmasan csodálatosan boldogságos újévet! Ez is megéltük. Vártunk 2014!

2013. december 30., hétfő

1. Történések

 Zuhantam. Körülöttem mindenfelől ébenfekete tollak törtek a magasba, aprócskán belevágva a húsomba. Pengeélesek voltak.  A kezeimmel próbáltam eltakarni az arcom, hogy legalább az sérüljön a legkevésbé. Inkább kevesebb sikerrel jártam el. Hirtelen valami visszatartott, a karjaimon hatalmasat rántott egy láthatatlan erő, amitől majdhogynem üvöltenem kellett. Damil fonódott rám, mint valami bábun, amelyet gyerekoromban adott nekem az anyám, azért, hogy kompenzálja azt, hogy keveset tud velem lenni. Pocsék érzés volt.
 Felemeltem a fejem, hogy lássam, ki az aki drót másik felén van. Erős, eres kezet láttam amelyhez sötétségbe bújtatott arc párosult, egyedül a zafírosan csillogó szemek tűntek fel, és csillogtak kegyetlenül. Szólni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Nem tudtam mihez kezdeni, mikor a lábam földet ért. Körbe pillantottam, és mindenhol tetemek tömkelege állt kupacokban. Ám nem egyszerű emberi hullák, különös, egyben hatalmas valami állt ki a hátukból. Közelebb akartam menni, ekkor azonban nevetés zengette meg a tájat. A kupac tetején egy trón állt, ült benne valaki. A drót megfeszült, ahogy az idegen fel akart húzni, de a gyilkos (ugyanis erre következtettem a kaján vigyorból, amely az arcát díszítette) mormolt valamit, amitől megnyílt a föld, és kezek, sőt csontok rángattak le a mélybe. Eleredt az eső.

 Ahogy a vonat lefékezett felpattant a szemem, és abban a másodpercben elkaptam a cuccaimat, és az utolsó utáni pillanatban leugrottam a járműről. Kint éppen nagy pelyhekben hullott a hó, fehérre festve a tájat, szóval gyorsan magamra kaptam a kellemes, meleg kabátom. Nem szerettem a hideget. Miközben öltöztem, fejben leltárt készítettem arról, hogy mindent magammal tudtam-e rántani a nagy sietségben, ijedtségben. Szerencsére sikerült megmentenem a holmijaimat. A hátizsákom, a füzetem és a tollam is mind megvoltak. 
 Elvigyorodtam, tíz pontos mentés!
Ahogy lehajoltam a cuccaimért furcsa, borzongató érzés járt át, pont úgy, mintha figyelnének. Körbenéztem, több ember is állt az állomáson, amin összességében nem kellett volna meglepődnöm, ám az alakok közül egyetlen egy engem figyelt. Sál volt az orra előtt, és sapka volt szinte a szemére húzva, de tisztán láttam, hogy bámul. A cókmókom felé kaptam a tekintetem, és megráztam a fejem, annak érdekében, hogy elzavarjam a baljós gondolataimat. "Csak az álmaid miatt vagy paranoiás. Csak az álmaid miatt.!" -figyelmeztettem magam, és elindultam a cél felé, ami történetesen az új lakásom volt.

 Nem kellett sokat sétálnom, közel volt a hely az állomáshoz, ami fontos szempont volt számomra és a társbérlőm számára is. Mikor odaértem már örömmel láttam, hogy a legjobb barátnőm már birtokába vette a közös albérletet. 
- Khm, arról nem volt szó, hogy azonnal szuper rendetlenség fog fogadni Avery! - mosolyogva ledobtam magamról a hátizsákom, és megöleltem a barátnőm. Az illatát mélyen beszippantottam, gyerekkorunk ismerős varázsát hordta magán, bájos virágillatot árasztott. 
- Grace késtél, és már vártalak! Hallod ez a lakás mesés, hihetetlen vagy, hogy megtaláltad. Gyere, gyere... meg akarom mutatni a kilátást!- Avery magával húzott, mint mindig. Semmit sem változott. Vörös, lapockáig érő haja mutatta a temperamentumát, zöld szeme élénken csillogott.-Látod!
 Azzal elhúzta a függönyt. A távolban látszott a főváros, előtte pedig ennek a kisvárosnak a fő tere, mely már díszekben pompázott. Minden itt volt, amire vágytunk.
- Fantasztikus.- a vigyort nem tudtuk levakarni az arcunkról.- Azt hiszem, innentől kezdve nem lesz ihlettelen éjszakám.
 Avery bólintott, hevesen gesztikulálva belevetette magát a mesélésbe, én pedig bementem a szobámba leültem az ágyba, a lány pedig az ölembe hajtotta a fejét és mesélt. Ennél tökéletesebb első esténk nem is lehetett volna.

Reggel a barátnőm hamar indult munkába, csak egy kis cetlit hagyott, amit bőszen el is olvastam kávézás közben, mielőtt a szerkesztőségbe indultam volna. 
 Elégedett voltam, összejött az amire mindig is vágytam, vágytunk. Ez számomra több volt, mint bármi, amit az élettől kaphattam. Ez járt a fejemben az állomáshoz vezető nagyjából tíz perces úton. Szerencsére vonatoznom se kellett sokat, mivel öt megálló volt a nagyvárosig, tehát mesés kertvárosban élhettem, közel a munkámhoz. Ilyenkor már az sem zavart, hogy a hó szinte záporozva hullik az arcomba. Nem tántoríthatott el semmi. Ekkor azonban egy kéz szorította meg a karom, amely visszaidézte a tegnapi, vonaton megjelenő álmom. Megpördültem a tengelyem körül és szinte kővé váltam, ahogy megláttam, hogy az illető a tegnapi bámulós fickó.
 - Mit szeretne?- pacsit tudtam volna adni magamnak a hidegvéremért, a hevesen verdeső szívem ellenére is.
- Ne szálljon fel a vonatra.-azzal elment. Csodálkozva pillantottam utána, de inkább úgy határoztam, nem veszek tudomást róla. Helyette előhúztam a telefonom, és láttam, hogy késésben vagyok. Sietve indultam a peron felé, nem figyelve akkor mikor átfutottam az úttesten. Hatalmas csikorgás, erős nyomás nehezedett rám, ahogy valaki elkapott és eltaszított az autó elől. Halk szuszogást hallatszott a fülem mellett. Nagyot nyeltem.
- Minden rendben? Grace, sose voltál éppen szófogadó.
-Hát ha nem mondanak nyomós indokot, szerintem érthető.-nevetés. A férfi a hóba dőlt, körülöttünk már javában emberek gyűltek. Térdre álltam, és szemügyre vettem a megmentőmet. Engem nézett kék és zöld szemeivel. Ismertem!
-Felejts!-suttogta, én pedig elájultam.

Utólag is boldog karácsonyt és előre is boldog újévet Kedves Olvasóim! :)
 Reményeim szerint ez, amivel megörvendeztettelek titeket, nem egy meghalt project előfutára lesz, hanem be is fejezem. 
 Kezdetben az ünnepekről pár szót: minden a legjobb volt. Sok könyvet kaptam, meg parfümöt, meg annyi minden kis apróságot, hogy nem is tudom mindet felsorolni. Kedvenc húgom pedig nagyon örült annak, amit tőlem kapott, szóval igazán büszke voltam az idei termésre!
 Másodszor, hangsúlyosan addig, amíg meg nem értik/értitek: Nem minden az, aminek látszik.