Hello Mindenki:)
Rég hallattam magamról, de még élek, bár nincs minden rendben. Az elmúlt időszakban nagyon sok dolog stagnált, vagy éppen romlott, néha már alig hittem el azt, hogy tudok levegőt venni, annyira kétségbe voltam esve. Szerettem volna eltűnni, és elfeledkezni a világomban lévő rengeteg rossz dologról. Igazából, tudom, hogy ezek az akadályok csöppnyiek, de én úgy érzem felemésztenek. Van, hogy csak ezeken jár a fejem, keresem a megoldásokat, csak az a bökkenő, semmit nem találok, ami közelebb vinne a célhoz.
Azért persze, vannak olyan pillanatok, amik fényt hoznak a sötét ridegségbe, például leplezetlen lelkesedéssel várom az estéket, mikor írhatok, ha nem is a blogba, csak a füzeteimbe, vagy beszélhetek emberekkel. Ez olyan, mint egy jó hideg zuhany egy forró nyári napon. Csodálatos nyugalmat csepegtet belém. Ilyen helyzetben gondolom már ti is voltatok. Néha úgy érzem egyszerre tudnék sírni és nevetni, és van úgy, hogy az egyik pillanatban a csillagokat lehoznám az égről, a másikban csak sírni, és sírni szeretnék... hogy normális vagyok-e? Nem hiszem.
Tudom, tudom, hogy nem kellene, de muszáj megemlítenem egy személyt, aki mindig -még ha csak neten keresztül is- de megnevetett. Annyira hülye, és mellette annyira aranyos, hogy az embernek önkéntelenül is mosolyogni támad kedve. Fogjuk rá, hogy ennek a bejegyzésnek is ő az ihletője, (igen, szóval húzd ki magad!), bár egy hónapja ismerem, azért mégis sikerült elég fontos emberré növekednie a szívemben. Köszönöm Neked ezeket a színes pillanatokat.♥:)
2012. január 28., szombat
2012. január 23., hétfő
5. Egy kevés a kétségekből
Túlságosan dühös voltam, ahhoz hogy Smash-t két órán belül beengedjem magamhoz. Dörmögtem magamba, lehordtam mindennek, csak hogy enyhítsek a borúlátásom súlyán, de ez inkább kevesebb sikerrel töltött el. Smash szerencsére, vagy éppen az arroganciájára hallgatva, meg se próbált bocsánatot kérni, de elhatároztam magam, hogy nem fogok meghajolni előtte. Nem én kértem, hogy csatlakozzon hozzám, így nem érzem kötelességemnek hajbókolni neki úgy, mint egy újonc.
A nyakláncomat figyeltem. Már régebben is feltűnt, hogy furcsa feliratok sorakoznak rajta, körbe-körbe. Az ezüstbe foglalt ónixkövek sejtelmesen csillantak meg a fényben, majd megnyomtam az oldalán lévő apró kis pöcköt, így a teteje felpattant. Egy pillanatra megdöbbentem... Hogy lehetettem olyan figyelmetlen, és ostoba, hogy nem vettem észre ezt?-szidtam magam teljesen jogosan. A medál egy papír darabot rejtett, amit óvatosan kivettem, és széthajtottam. Gyönyörű, kecses és lendületes betűk sorakoztak rajta, amik szinte életre keltek a már sárgulni kezdő papíron.
"Rosie,rengeteg dolgot kell megtanulnod az erőddel, és a képességeiddel kapcsolatban. Olyan mágia lobog a bensődben, amitől a Tanács évszázadok óta retteg, az apádat ők fizették le, hogy ne tudjanak kitaníttatni, hogy ne tudj túl nőni rajtuk. Amikor megláttalak az intézetbe -tudom, hogy te erre nem emlékszel-, de már akkor tudtam, hogy nem mindennapi erő birtokában vagy. Kérlek, engedd meg, hogy az unokám segítsen neked, ne félj tőle kérdezni, és remélem nem fogjátok marni egymás idegeit, hisz olyan hasonlóak vagytok. Elizabeth."
Levegő után kapkodtam, egy pillanat alatt megfordult velem a világ, és nem azt mondom hogy a levél önmagában nem kavart fel, de az hogy az APÁM, szabályosan eladott, az hatalmas csalódással, kétséggel, gyűlölettel töltött meg. Kavarogtam bennem az érzések, annyira feszítették a bőröm, hogy azt hittem cafatjaimra szakadok, nem bosszút akartam... ugyan dehogy! Egyszerűen, valami logikus magyarázatot szerettem volna... valami kézzel foghatóbbat annál, hogy "különleges" vagyok... ugyanis ez számomra nem volt jó indok.
Feltéptem a sátor cipzárját, mire Smash felugrott a fa árnyékából, talán egy másodpercig el is vigyorodott, de mikor meglátta az arcom, mellém sietett és megölelt. Annyira csodálkoztam, és annyira elragadott az illata, hogy szólni se bírtam.
-Nyugi Rose, nincs semmi baj... mondd el, beszél ki magadból.-furcsán kedves volt, csak Elizabeth néni tudott így megvigasztalni, csitítani a lelkembe dúló vihart. Eltoltam magamból, és az ökölbe szorított kezemből a mellkasához nyomtam a cetlit. Vártam, amíg elolvassa, addig, észrevétlenül letöröltem a könnyeimet, nem szerettem volna előtte sírni. Az arca dühbe fordult, szemei rám villantak.
-Az apád egy féreg, már bocs.-szegezte nekem kegyetlenül. Igaza volt, bár a lelkem legmélyén szerettem volna ez ellen felszólalni, de felesleges lett volna, a tények mit sem változnának.
-Tudom.-bólintottam. Kétségbeestem. Akkor innen hová menjünk? Mit tegyünk? A tanács mit tenne, ha megtalálna minket? Miért lennék különleges? És miért Elizabeth néni, és Smash segít? Beletúrtam a hajamba, annyi kérdőjel volt a hatalmas kétségben, hogy szinte megfulladtam, csak egy bolya tartott a víz felszínén... csak egy, ami éppolyan instabil volt, mint én.
Helloszia Mindenki!:) Lassan telnek a napok, és már jó lenne, ha a tavaszi napsugarak simogatnának, ti nem így érzitek? És amint látjátok itt egy újabb rész, nem túl izgalmas, de szeretek ilyen részeket írni. Remélem azért nektek is elnyeri a tetszéseteket. Végezetül, egy Punnany Massif számmal búcsúznék, ami annyi pozitív energiát sugall az emberekbe, amire manapság mindenkinek szüksége van.:)
A nyakláncomat figyeltem. Már régebben is feltűnt, hogy furcsa feliratok sorakoznak rajta, körbe-körbe. Az ezüstbe foglalt ónixkövek sejtelmesen csillantak meg a fényben, majd megnyomtam az oldalán lévő apró kis pöcköt, így a teteje felpattant. Egy pillanatra megdöbbentem... Hogy lehetettem olyan figyelmetlen, és ostoba, hogy nem vettem észre ezt?-szidtam magam teljesen jogosan. A medál egy papír darabot rejtett, amit óvatosan kivettem, és széthajtottam. Gyönyörű, kecses és lendületes betűk sorakoztak rajta, amik szinte életre keltek a már sárgulni kezdő papíron.
"Rosie,rengeteg dolgot kell megtanulnod az erőddel, és a képességeiddel kapcsolatban. Olyan mágia lobog a bensődben, amitől a Tanács évszázadok óta retteg, az apádat ők fizették le, hogy ne tudjanak kitaníttatni, hogy ne tudj túl nőni rajtuk. Amikor megláttalak az intézetbe -tudom, hogy te erre nem emlékszel-, de már akkor tudtam, hogy nem mindennapi erő birtokában vagy. Kérlek, engedd meg, hogy az unokám segítsen neked, ne félj tőle kérdezni, és remélem nem fogjátok marni egymás idegeit, hisz olyan hasonlóak vagytok. Elizabeth."
Levegő után kapkodtam, egy pillanat alatt megfordult velem a világ, és nem azt mondom hogy a levél önmagában nem kavart fel, de az hogy az APÁM, szabályosan eladott, az hatalmas csalódással, kétséggel, gyűlölettel töltött meg. Kavarogtam bennem az érzések, annyira feszítették a bőröm, hogy azt hittem cafatjaimra szakadok, nem bosszút akartam... ugyan dehogy! Egyszerűen, valami logikus magyarázatot szerettem volna... valami kézzel foghatóbbat annál, hogy "különleges" vagyok... ugyanis ez számomra nem volt jó indok.
Feltéptem a sátor cipzárját, mire Smash felugrott a fa árnyékából, talán egy másodpercig el is vigyorodott, de mikor meglátta az arcom, mellém sietett és megölelt. Annyira csodálkoztam, és annyira elragadott az illata, hogy szólni se bírtam.
-Nyugi Rose, nincs semmi baj... mondd el, beszél ki magadból.-furcsán kedves volt, csak Elizabeth néni tudott így megvigasztalni, csitítani a lelkembe dúló vihart. Eltoltam magamból, és az ökölbe szorított kezemből a mellkasához nyomtam a cetlit. Vártam, amíg elolvassa, addig, észrevétlenül letöröltem a könnyeimet, nem szerettem volna előtte sírni. Az arca dühbe fordult, szemei rám villantak.
-Az apád egy féreg, már bocs.-szegezte nekem kegyetlenül. Igaza volt, bár a lelkem legmélyén szerettem volna ez ellen felszólalni, de felesleges lett volna, a tények mit sem változnának.
-Tudom.-bólintottam. Kétségbeestem. Akkor innen hová menjünk? Mit tegyünk? A tanács mit tenne, ha megtalálna minket? Miért lennék különleges? És miért Elizabeth néni, és Smash segít? Beletúrtam a hajamba, annyi kérdőjel volt a hatalmas kétségben, hogy szinte megfulladtam, csak egy bolya tartott a víz felszínén... csak egy, ami éppolyan instabil volt, mint én.
Helloszia Mindenki!:) Lassan telnek a napok, és már jó lenne, ha a tavaszi napsugarak simogatnának, ti nem így érzitek? És amint látjátok itt egy újabb rész, nem túl izgalmas, de szeretek ilyen részeket írni. Remélem azért nektek is elnyeri a tetszéseteket. Végezetül, egy Punnany Massif számmal búcsúznék, ami annyi pozitív energiát sugall az emberekbe, amire manapság mindenkinek szüksége van.:)
http://www.youtube.com/watch?v=r8HjBT5tGps
2012. január 19., csütörtök
4. Vak vezet világtalant
Mivel Smash ideiglenesen megvakított nem tudtam mást tenni, mint ténylegesen elképzelni a kis fény pontot a belsőmben. Na jó, igazából az a kép jelent meg előttem, hogy mondhatni, a kezemben tartom magát a tűzet. Nem égetett, csak kellemesen meleg volt.Gyönyörködtem a táncoló lángnyelvekben, hisz kis gyermekkorom óta imádtam tüzeskedni. Az intézetben, egyszer el is küldtek pszichológus, hogy beszéljem ki magamból a nem létező piromániámat. Nem kell részleteznem... ugyanis egy árva szót sem szóltam akkor.
A tűz melege mellett éreztem Smash fűszereses illatát, ami egyáltalán nem illett bele a környezetbe, markáns volt, szinte provokatív, pontosan, mint maga az ember. Körülöttem járkált fel-alá, és bár nem tudtam mit akart elérni vele, de kezdett idegesíteni, és koncentrálni sem bírtam. Köhintettem, és mint aki most vette észre, hogy ott vagyok, felszisszent.
-Jó, remek. Ha már érzed a gömböt, akkor kezd el növeszteni, és próbáld befogadni.-ha most látnám, hogy hol van, felé fordulnék, és felvenném a legértetlenkedősebb arcomat, de mivel ez perpillanat kivitelezhetetlen volt, csak felmordultam.
-Azt akarod, hogy olvasszam magamba?- szinte láttam magam előtt, ahogy pimaszul elmosolyodik.-Jó, inkább ne válaszolj.
Összeráncoltam a homlokom, és úgy próbáltam eleget tenni a kérésének. Az ereimbe forrongó mágia, hevesen zubogni kezdett, és szinte belülről kezdett perzselni. Ezt még sosem éreztem, és egy másodpercig meg is ijedtem, ahogy éreztem az egyre növekvő nyomást, ami feszítette a bőröm. A tűz a kezemben hatalmas lángokban kitört, egészen magasra, és egyre forróbb lett. Burokba font, így a feketeség narancssárgába torkollott át. Izzadni kezdtem, alig kaptam levegőt, és alig jutott el hozzám Smash szitkozódása. Mintha egy üvegfal ölelt volna át, csak éppen tűzből. A fülem zúgott, majd rettegve konstatáltam, hogy egyre szűkebb a gömb, és egyre közelebb kerülnek hozzám a tűznyalábok. A mágiám egyre félelmetesebb alakot kezdett ölteni, ahogy a csóvák már szinte az arcomat nyaldosták, belefészkelték magukat a bőrömön át, a pólusaimba, és kitöltötték a lényemet. Majdnem felsikoltottam a fájdalomtól, de szinte azonnal el is múlt. Vagyis azt hittem. A kezemből, már nem tűz, hanem színtiszta varázslat lőtt ki, ami, ahogy a hangokból megállapítottam, eltalálta Smash-t, és abban a pillanatban megszűnt a vakságom is.
Pislogtam párat, körülöttem a fű, egy három méter sugarú körben kiégett, és Smash-t a földön feküdve találtam. Odasétáltam, és lefeküdtem mellé. Kifáradtam, csurgott rólam a veríték, és lihegtem, de megcsináltam.
- Köszönöm.-suttogtam rekedtesen, mire Smash felkönyökölt, és vigyorogva rám nézett, szemeiben szintén egyfajta tűz égett, talán sokkal veszedelmesebben, mint az én mágiám.
-Nincs mit, magam sem tudtam mit csináltunk.-a szemöldököm a homlokom közepére ugrott. Mit mondott?- Vak vezetett világtalant.-felnevetett, mire felálltam, és arcon ütöttem. Nem, nem nőies pofon volt, hanem igazi öklös, amivel mindig a legtahóbbakat jutalmaztam. Dühtől fortyogva a sátor felé lépkedtem.
- Fulladj meg Smash, mi van ha meghalunk?
- Nem történt volna meg, tudtam kezelni.-szarkasztikusan nevettem ezen az ósdi "viccen". Persze, persze, mindent a kezében tartott... én pedig egy puha szőrű báránynak nézek ki, mi?-De játszd itt a sértettet, nélkülem nem bújik elő az erőd...Te makacs, "mindent jobban tudok" nőszemély.-kiáltott utánam, mire felmutattam a középső ujjam, és ha nem lett volna egy kis gerinc bennem valami elég obszcén szót is a fejéhez vágtam volna.
Még hogy vak vezet világtalant! Hahaha.
Sziasztok, itt a folytatás, nem tudom kinek hogy tetszik, vagy nem tetszik, de személy szerint én nagyon szeretem írni.Remélem azért nektek is eleget tudok tenni ezzel.:)
Ja, és végre egy magyar számmal búcsúzom tőletek, hallgassátok sok sok szeretettel a Magashegyi Undergroundot.♥
A tűz melege mellett éreztem Smash fűszereses illatát, ami egyáltalán nem illett bele a környezetbe, markáns volt, szinte provokatív, pontosan, mint maga az ember. Körülöttem járkált fel-alá, és bár nem tudtam mit akart elérni vele, de kezdett idegesíteni, és koncentrálni sem bírtam. Köhintettem, és mint aki most vette észre, hogy ott vagyok, felszisszent.
-Jó, remek. Ha már érzed a gömböt, akkor kezd el növeszteni, és próbáld befogadni.-ha most látnám, hogy hol van, felé fordulnék, és felvenném a legértetlenkedősebb arcomat, de mivel ez perpillanat kivitelezhetetlen volt, csak felmordultam.
-Azt akarod, hogy olvasszam magamba?- szinte láttam magam előtt, ahogy pimaszul elmosolyodik.-Jó, inkább ne válaszolj.
Összeráncoltam a homlokom, és úgy próbáltam eleget tenni a kérésének. Az ereimbe forrongó mágia, hevesen zubogni kezdett, és szinte belülről kezdett perzselni. Ezt még sosem éreztem, és egy másodpercig meg is ijedtem, ahogy éreztem az egyre növekvő nyomást, ami feszítette a bőröm. A tűz a kezemben hatalmas lángokban kitört, egészen magasra, és egyre forróbb lett. Burokba font, így a feketeség narancssárgába torkollott át. Izzadni kezdtem, alig kaptam levegőt, és alig jutott el hozzám Smash szitkozódása. Mintha egy üvegfal ölelt volna át, csak éppen tűzből. A fülem zúgott, majd rettegve konstatáltam, hogy egyre szűkebb a gömb, és egyre közelebb kerülnek hozzám a tűznyalábok. A mágiám egyre félelmetesebb alakot kezdett ölteni, ahogy a csóvák már szinte az arcomat nyaldosták, belefészkelték magukat a bőrömön át, a pólusaimba, és kitöltötték a lényemet. Majdnem felsikoltottam a fájdalomtól, de szinte azonnal el is múlt. Vagyis azt hittem. A kezemből, már nem tűz, hanem színtiszta varázslat lőtt ki, ami, ahogy a hangokból megállapítottam, eltalálta Smash-t, és abban a pillanatban megszűnt a vakságom is.
Pislogtam párat, körülöttem a fű, egy három méter sugarú körben kiégett, és Smash-t a földön feküdve találtam. Odasétáltam, és lefeküdtem mellé. Kifáradtam, csurgott rólam a veríték, és lihegtem, de megcsináltam.
- Köszönöm.-suttogtam rekedtesen, mire Smash felkönyökölt, és vigyorogva rám nézett, szemeiben szintén egyfajta tűz égett, talán sokkal veszedelmesebben, mint az én mágiám.
-Nincs mit, magam sem tudtam mit csináltunk.-a szemöldököm a homlokom közepére ugrott. Mit mondott?- Vak vezetett világtalant.-felnevetett, mire felálltam, és arcon ütöttem. Nem, nem nőies pofon volt, hanem igazi öklös, amivel mindig a legtahóbbakat jutalmaztam. Dühtől fortyogva a sátor felé lépkedtem.
- Fulladj meg Smash, mi van ha meghalunk?
- Nem történt volna meg, tudtam kezelni.-szarkasztikusan nevettem ezen az ósdi "viccen". Persze, persze, mindent a kezében tartott... én pedig egy puha szőrű báránynak nézek ki, mi?-De játszd itt a sértettet, nélkülem nem bújik elő az erőd...Te makacs, "mindent jobban tudok" nőszemély.-kiáltott utánam, mire felmutattam a középső ujjam, és ha nem lett volna egy kis gerinc bennem valami elég obszcén szót is a fejéhez vágtam volna.
Még hogy vak vezet világtalant! Hahaha.
Sziasztok, itt a folytatás, nem tudom kinek hogy tetszik, vagy nem tetszik, de személy szerint én nagyon szeretem írni.Remélem azért nektek is eleget tudok tenni ezzel.:)
Ja, és végre egy magyar számmal búcsúzom tőletek, hallgassátok sok sok szeretettel a Magashegyi Undergroundot.♥
2012. január 17., kedd
Aki fentről néz
Sziasztok!:)
Hihetetlen, hogy ezt a napot is túléltük, hihetetlen, hogy végre leírhatom azokat a sorokat, amiket egész nap, minden órán fogalmazgattam. Minden percben ezen a bejegyzésen járt a fejem, csak ekörül forogtak a gondolataim, mert talán mind közül számomra ez lesz az egyik legfontosabb.
Gondoltatok már arra, milyen csoda, hogy ott van nektek az apukátok? Hogy van, aki azt tudja nektek mondani, -már ha lány vagy kedves olvasóm- hogy " Kislányom, ha hazamersz hozni egy semmirekellő mihaszna srácot, akkor búcsút is inthetsz neki, mert én leszek az utolsó ember, akit életében látni fog." Esetleg -itt a férfiakra értem- megisztok egy pohár sört, elmentek horgászni, vagy csak leültök meccset nézni.
Néha annyira magától értetődőnek tűnik, hogy ott van veletek az öregetek, aki nem úgy áll mellettetek, mint az anyukátok, hanem mint férfi. Azt mondják, hogy a lányok életében az első nagy Ő, az az apukájuk, a fiúk többségének meg példaképként szolgálnak. Ő, az anyukátok hőse, az egyetlen ember, aki a szívébe legalább olyan helyet foglal el, mint ti magatok, de mégsem féltékeny rátok. Ő, az aki saját erejével közéd és a világ közé áll, és Ő az, aki azt akarja hogy mindig az Ő kislánya, kisfia maradj. Tudjátok, az anyukák mindig tisztában vannak azzal, hogy a gyermekük egyszer felnő, az apukák bármennyire keménynek tűnnek, ebbe sose fognak beletörődni.
Irigy vagyok emiatt, van aki csak fogja magát, és az apukája karjaiba bújhat, és elfeledkezhet a világról, és a gondokról. Kikérném a tanácsát, kíváncsi lennék a gondolataira, mindenre. Sőt, akár meccsét is néznék vele.
Mindent megtennék érte. Szeretlek Apu♥
Hihetetlen, hogy ezt a napot is túléltük, hihetetlen, hogy végre leírhatom azokat a sorokat, amiket egész nap, minden órán fogalmazgattam. Minden percben ezen a bejegyzésen járt a fejem, csak ekörül forogtak a gondolataim, mert talán mind közül számomra ez lesz az egyik legfontosabb.
Gondoltatok már arra, milyen csoda, hogy ott van nektek az apukátok? Hogy van, aki azt tudja nektek mondani, -már ha lány vagy kedves olvasóm- hogy " Kislányom, ha hazamersz hozni egy semmirekellő mihaszna srácot, akkor búcsút is inthetsz neki, mert én leszek az utolsó ember, akit életében látni fog." Esetleg -itt a férfiakra értem- megisztok egy pohár sört, elmentek horgászni, vagy csak leültök meccset nézni.
Néha annyira magától értetődőnek tűnik, hogy ott van veletek az öregetek, aki nem úgy áll mellettetek, mint az anyukátok, hanem mint férfi. Azt mondják, hogy a lányok életében az első nagy Ő, az az apukájuk, a fiúk többségének meg példaképként szolgálnak. Ő, az anyukátok hőse, az egyetlen ember, aki a szívébe legalább olyan helyet foglal el, mint ti magatok, de mégsem féltékeny rátok. Ő, az aki saját erejével közéd és a világ közé áll, és Ő az, aki azt akarja hogy mindig az Ő kislánya, kisfia maradj. Tudjátok, az anyukák mindig tisztában vannak azzal, hogy a gyermekük egyszer felnő, az apukák bármennyire keménynek tűnnek, ebbe sose fognak beletörődni.
Irigy vagyok emiatt, van aki csak fogja magát, és az apukája karjaiba bújhat, és elfeledkezhet a világról, és a gondokról. Kikérném a tanácsát, kíváncsi lennék a gondolataira, mindenre. Sőt, akár meccsét is néznék vele.
Mindent megtennék érte. Szeretlek Apu♥
2012. január 14., szombat
Hope, mint barát
Hello Mindenki! :)
Hope- azt hiszem erről a szóról mindenkinek eszébe jut valami, nekem perpillanat Valaki. Egy nagyon jó barátom, akivel a kapcsolatom sose volt zökkenő mentes. Még emlékszem, egy szép tavaszi napon férkőztünk be egymás szívébe, és onnantól nevettettük meg egymást olyan sokszor. Néha volt, hogy csak álltunk egymás mellett és nevettünk. De Murphy törvénye szerint, ami elromolhat az el is romlik, nálunk sem volt másképp. És itt lép érvénybe a szó valódi, és lehengerlő jelentése... a remény.
Remény... ami csak nagy áldozatok árán képes feladni egy eszmét, ami csak akkor hal meg a mellkas sem emelkedik már. Talán néha hátránynak számít, de igazából ez az, ami az embert ösztönzi... ösztönzi arra, hogy nem lehet lehetetlen semmi. Nem lehet semmit sem feladni.
Azt hiszem a barátság a szeretet mellett a reményen is alapszik. De nem abban kell bízni, hogy nem fog megszakadni, elromlani, vagy meglazul.. ebben butaság lenne. Egyszerűen abban kell reménykedni, hogy a két ember egymás iránti szeretete van olyan erős, hogy a legnagyobb kellemetlenséget is letudják győzni. Ilyenkor fontos, hogy tudjanak bízni az egymásba vetett reményükben, és ha viharosra fordulnak a dolgok, kitudjanak békülni egy átsírt, átbeszél éjszaka után.
Számomra nincs sok ember, akinek megmerném mutatni a könnyeimet, az érzéseimet, a vágyaimat. De azt hiszem, hogy az a Marharépa Rövidpuska, Edzsi, Dzsi, R, és még egy páran, tudják milyen vagyok, tudják hogy bízom, és hiszek bennünk, és tudom, hogy sose élnének ezzel vissza.
Mikor azt hiszed az ég szürkébb
már nem is lehet,
félve teszed fel a kérdést:
Mit tegyek?
Kilátástalan a helyzet,
remeg a térded, alig lélegzel,
próbálod legyőzni azt, amitől rettegsz.
Melléd áll egy barát, kezed megfogja:
Én is élek nélkülük, te is túléled majd.
Szíved innentől egyenletesen ver, az ég kiderül,
nincs mi a szomorúságba elűz,
hisz itt van, mind mit akarsz, amire vársz,
egy kis csapat igaz barát.♥
Hope- azt hiszem erről a szóról mindenkinek eszébe jut valami, nekem perpillanat Valaki. Egy nagyon jó barátom, akivel a kapcsolatom sose volt zökkenő mentes. Még emlékszem, egy szép tavaszi napon férkőztünk be egymás szívébe, és onnantól nevettettük meg egymást olyan sokszor. Néha volt, hogy csak álltunk egymás mellett és nevettünk. De Murphy törvénye szerint, ami elromolhat az el is romlik, nálunk sem volt másképp. És itt lép érvénybe a szó valódi, és lehengerlő jelentése... a remény.
Remény... ami csak nagy áldozatok árán képes feladni egy eszmét, ami csak akkor hal meg a mellkas sem emelkedik már. Talán néha hátránynak számít, de igazából ez az, ami az embert ösztönzi... ösztönzi arra, hogy nem lehet lehetetlen semmi. Nem lehet semmit sem feladni.
Azt hiszem a barátság a szeretet mellett a reményen is alapszik. De nem abban kell bízni, hogy nem fog megszakadni, elromlani, vagy meglazul.. ebben butaság lenne. Egyszerűen abban kell reménykedni, hogy a két ember egymás iránti szeretete van olyan erős, hogy a legnagyobb kellemetlenséget is letudják győzni. Ilyenkor fontos, hogy tudjanak bízni az egymásba vetett reményükben, és ha viharosra fordulnak a dolgok, kitudjanak békülni egy átsírt, átbeszél éjszaka után.
Számomra nincs sok ember, akinek megmerném mutatni a könnyeimet, az érzéseimet, a vágyaimat. De azt hiszem, hogy az a Marharépa Rövidpuska, Edzsi, Dzsi, R, és még egy páran, tudják milyen vagyok, tudják hogy bízom, és hiszek bennünk, és tudom, hogy sose élnének ezzel vissza.
Mikor azt hiszed az ég szürkébb
már nem is lehet,
félve teszed fel a kérdést:
Mit tegyek?
Kilátástalan a helyzet,
remeg a térded, alig lélegzel,
próbálod legyőzni azt, amitől rettegsz.
Melléd áll egy barát, kezed megfogja:
Én is élek nélkülük, te is túléled majd.
Szíved innentől egyenletesen ver, az ég kiderül,
nincs mi a szomorúságba elűz,
hisz itt van, mind mit akarsz, amire vársz,
egy kis csapat igaz barát.♥
2012. január 13., péntek
Miért?
Sziasztok! :)
Jó régen volt rendes bejegyzésem... azt hiszem most eljött az ideje annak, hogy ezt is kiírjam magamból, különben szétszakadok.
Miért?-kérdezik sokan, és talán bele se gondolnak abban, hogy egy ilyen kérdésre csak miért-tel lehet válaszolni. Nincs olyan, hogy a válasz teljesen megfeleljen, nincs olyan hogy a választól minden a helyére kerüljön. Talán olyan sincs, hogy megoldódik a kérdés. Tudjátok, ha az összes erődet bevetve próbálsz győzni, változtatni a helyzeten, magadon, és ha mindez süket fülekre talál, az olyan, mintha összemorzsolnák a lelked, és a széllel együtt messze elszaladnának.
Nem szeretem a miérteket. Nem tudom, hogy a ráadott válasszal tudok-e majd kezdeni valamit, és talán ettől jobban félek, mint feltenni a kérdést.
Attól félek szétesem. Éreztétek már, hogy kétfelé hasad a szívetek? Az egyik része szeretne mindent megtenni, ami tőle telik, a másik pedig küzdeni akar az igazáért, és egyiket se tudod figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem, ami tőlem telt megtettem, és már... nem tudom mihez is kezdhetnék. Próbálok szorosan kapaszkodni abba a reménybe, hogy ez majd megoldódik, de tudom, hogy nem fog. Hisz ők sosem fognak felém nyitni, és én meg már nem merek. Nem merek semmit sem mutatni, mondani abból, mit is érzek. Mellesleg miért is mutatnék? Kit érdekelne azokon kívül, akik támogatnak?
Voltál már olyan helyzetben, hogy nem fogadták el ki is vagy? Én igen...
Mondták már neked, hogy most nem olyan vagy mit, akit megismertem a személyedben? Nekem már mondták...
És tudjátok mit? Igazából én vagyok az, akit akkor megismertek, és én vagyok az is, akit most annyira utálnak. Igen, egy személyben vagyok az, akit egykor szerettek, és az akit most talán mindennél jobban utálnak. Lehetetlen? Miért lenne az? Talán ti sose éreztétek, hogy két személyiség él bennetek? Akkor miért használják azt a mondást, hogy " Az egyik szemem sír, a másik nevet"? Olyan lehetetlen lenne egyszer ennyit érezni? Nem hinném, nem lehetetlen, csak nagyon nehéz.
Miért?-kérdezem.
De válaszotok, számomra nincsen.
Erőmnek erejével próbálkozom,
megkeresni akarom, s remélem megtalálom
a kulcsot, ami a szívetek zárjába való.
Szemetekben gyűlölet gyűlik,
és mindennél jobban szeretném megérteni,
miért, akartok törésig hajlítani.
Nem mondjátok, de látom:
a cél, hogy eltűnjek a világotokból.
Csak azt feleditek, hogy
jelszavammá vált, hogy fel nem adom!
Jó régen volt rendes bejegyzésem... azt hiszem most eljött az ideje annak, hogy ezt is kiírjam magamból, különben szétszakadok.
Miért?-kérdezik sokan, és talán bele se gondolnak abban, hogy egy ilyen kérdésre csak miért-tel lehet válaszolni. Nincs olyan, hogy a válasz teljesen megfeleljen, nincs olyan hogy a választól minden a helyére kerüljön. Talán olyan sincs, hogy megoldódik a kérdés. Tudjátok, ha az összes erődet bevetve próbálsz győzni, változtatni a helyzeten, magadon, és ha mindez süket fülekre talál, az olyan, mintha összemorzsolnák a lelked, és a széllel együtt messze elszaladnának.
Nem szeretem a miérteket. Nem tudom, hogy a ráadott válasszal tudok-e majd kezdeni valamit, és talán ettől jobban félek, mint feltenni a kérdést.
Attól félek szétesem. Éreztétek már, hogy kétfelé hasad a szívetek? Az egyik része szeretne mindent megtenni, ami tőle telik, a másik pedig küzdeni akar az igazáért, és egyiket se tudod figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem, ami tőlem telt megtettem, és már... nem tudom mihez is kezdhetnék. Próbálok szorosan kapaszkodni abba a reménybe, hogy ez majd megoldódik, de tudom, hogy nem fog. Hisz ők sosem fognak felém nyitni, és én meg már nem merek. Nem merek semmit sem mutatni, mondani abból, mit is érzek. Mellesleg miért is mutatnék? Kit érdekelne azokon kívül, akik támogatnak?
Voltál már olyan helyzetben, hogy nem fogadták el ki is vagy? Én igen...
Mondták már neked, hogy most nem olyan vagy mit, akit megismertem a személyedben? Nekem már mondták...
És tudjátok mit? Igazából én vagyok az, akit akkor megismertek, és én vagyok az is, akit most annyira utálnak. Igen, egy személyben vagyok az, akit egykor szerettek, és az akit most talán mindennél jobban utálnak. Lehetetlen? Miért lenne az? Talán ti sose éreztétek, hogy két személyiség él bennetek? Akkor miért használják azt a mondást, hogy " Az egyik szemem sír, a másik nevet"? Olyan lehetetlen lenne egyszer ennyit érezni? Nem hinném, nem lehetetlen, csak nagyon nehéz.
De válaszotok, számomra nincsen.
Erőmnek erejével próbálkozom,
megkeresni akarom, s remélem megtalálom
a kulcsot, ami a szívetek zárjába való.
Szemetekben gyűlölet gyűlik,
és mindennél jobban szeretném megérteni,
miért, akartok törésig hajlítani.
Nem mondjátok, de látom:
a cél, hogy eltűnjek a világotokból.
Csak azt feleditek, hogy
jelszavammá vált, hogy fel nem adom!
2012. január 12., csütörtök
3. A kérés
Madárcsicsergés keltett fel, ahogy a sátorba narancssárgán tűzött be a fény. Smash az egyik sarokban, tőlem a legtávolabb húzta meg magát. Végre megtudtam nézni őt teljes mivoltában. A bőre enyhén barna színben pompázott, erősnek, és megállíthatatlannak tűnt. Szinte lerítt róla, hogy az ereibe, nem is vér hanem mágia csöpög. Óvatosan felálltam, és kimentem. A Nap vígan figyelt minket az ég tetejéről. Lehunytam a szemem és sütkéreztem az erejében. A lovakhoz sétáltam, akik minden gond nélkül legelték a harmatos füvet. Végig simítottam a hátukon, majd a fekete nyergére esett a pillantásom, Hero. Visszafojtottam egy halk nevetést, Smashből valami hasonlót néztem volna ki.
Kinyújtóztattam az elmacskásodott tagjaimat, és kontyba felfogtam a hajam. Mennyire csodálatos az, hogy nem kellett a reggeli "járőrözésektől" tartanom. És milyen mesés volt, hogy ilyen lehengerlő napra ébredhettem. Minden sejtem frissességtől lélegzett fel. Az ég kékje, a fű zöldje, és a fák törzsének durvasága is olyan életszerű volt, amit eddig csak elképzelni tudtam, nem... elképzelni sem.
A hasam ételt követelően hagosan megkordult, mire egy müzliszelet lebbent el a szemem előtt. Azzal a lendülettel hátrafordultam, és kikaptam Smash kezéből a reggelimet, mire elvigyorodott.
- Kipihentebb reggelt!- dünnyögte nekem, miközben a csomagolással vacakoltam.- Tudod horkolsz...-már a fogammal próbálkoztam, mire sikerült kiszabadítanom. Smashre függesztettem a pillantásom.
- Ha tudni akarod, az intézetben volt, aki alva járt, hidd el én még kis falat vagyok hozzá képest.- az intézet szó hallatán, félrenyelte a falat müzlit, amit éppen abban a pillanatban vett a szájába. A varázslók, és boszorkányok gyűlölték a bezártságot, azt hogyha korlátozni próbálták őket, és sok mágiával rendelkező kisgyereket -már ha a szülei nem hozzánk tartoztak vagy nem akarták őket felnevelni- intézetekbe küldtek el. Aki intézetes volt, sőt azoknak szüleit sem fogadták túl nagy lelkesedéssel ebben a világban. És az ok nagyon is egyszerű, nyilvánvaló volt. Nagyon kevesen voltunk. Minden kis csöppség olyan volt, mint a hímes tojás. Ha jobban belegondolok, talán ez a tudat, hogy mi, az emberek számára nem is létezünk, talán az, hogy a sorsunkat csak mi, összefogva irányíthatjuk, és talán az, hogy összeköt minket egy láthatatlan erő, ami erősebb a vérnél is, talán ez az, ami annyira erőssé tesz minket, ez, ami az emberekből hiányzik. A féltés, és a mindenek feletti összetartás. Persze, butaság lenne azt állítani, hogy mi tökéletesek vagyunk... ugyan, kérem! Mint mindig, mindenben vannak hibák, vannak kitörni vágyóak, ez jelenesetben a Tanács. Ők vették a kezükbe a ránk vonatkozó törvényeket, és választották Marlvelt a varázs születésének helyének, az egész Földön ott a legnagyobb az energia, amiből mindenki táplálkozik. Minden boszorkában, és varázslóban van egy cseppnyi Marvel, egy csepp a szenvedélyből, és a büszkeségből, amit a fajtánk iránt érzünk, és ez az amit a Tanács olyan nagy szeretettel kijátszik...
- Megakarnak ölni? - kérdezte Smash látva, hogy nem hatott meg túlzottan a reakciója.
- Már mondtam, hogy az erőm kezelhetetlen, és ezt, gondolom te is tudod, hogy nem nézik jó szemmel. A Tanács szerint vagy ura vagy az erődnek, vagy halott vagy. Ezt még én is tudom Elizabeth nénitől.-megettem a szeletet, és összegyűrve a papírt a zsebembe gyömöszöltem. Igazából szerettem volna egy kicsit tanulni Smashtől, hisz ő az ereje minden szegletét ismerte, és használta. Be kell vallanom irigyeltem a tehetségét, és azt, hogy Elizabeth néni a tényleges nagymamája volt.
Megköszörültem a torkom.
- Lenne egy kérésem...- vágtam a fejéhez, miközben lesütöttem a szemem.-Megtanítanál használni az erőm?
Felnevetett, mire elöntött a düh, és a pír. Nem viccnek szántam! Harcolni akartam. Magamért, és a Tanács ellen, a varázslók teljes jogú szabadságáért, amit elvettek tőlünk. Hiszen mi okból kifolyólag határozhatja meg a Tanács, hogy ki éljen, és ki haljon? Nem éreztem, hogy ez tisztességes velünk szemben. Még zengtek a fülemben a szavak, amiket Elizabeth néni mondott.
Smash mögém lépett, és a kezeit elhúzta előttem, olyan érzés volt mintha megvakultam volna, feketeség tárult a szemem elé, és ha nem tudtam volna, hogy ez egy bűbáj, biztos bepánikolok.
- Gondolj egy égető, és fénylő pontra.-utasított, mire bólintottam.
Sziasztok, bocsánat, hogy egyáltalán nem írok mást, de most minden gondolatomat, na jó azért nem mindet, ez köti le. Szeretném megismertetni veletek azt az érzést, hogy milyen is az, amikor egy vadidegen ember, egyik csapásról a másikra, a barátoddá, bajtársaddá válik. A kölcsönös bizalmat, és azt, hogy lehet, hogy a történet egy varázsvilágban játszódik, de ti is éppen úgy lehettek a való világ hősei, mint ők.
Kinyújtóztattam az elmacskásodott tagjaimat, és kontyba felfogtam a hajam. Mennyire csodálatos az, hogy nem kellett a reggeli "járőrözésektől" tartanom. És milyen mesés volt, hogy ilyen lehengerlő napra ébredhettem. Minden sejtem frissességtől lélegzett fel. Az ég kékje, a fű zöldje, és a fák törzsének durvasága is olyan életszerű volt, amit eddig csak elképzelni tudtam, nem... elképzelni sem.
A hasam ételt követelően hagosan megkordult, mire egy müzliszelet lebbent el a szemem előtt. Azzal a lendülettel hátrafordultam, és kikaptam Smash kezéből a reggelimet, mire elvigyorodott.
- Kipihentebb reggelt!- dünnyögte nekem, miközben a csomagolással vacakoltam.- Tudod horkolsz...-már a fogammal próbálkoztam, mire sikerült kiszabadítanom. Smashre függesztettem a pillantásom.
- Ha tudni akarod, az intézetben volt, aki alva járt, hidd el én még kis falat vagyok hozzá képest.- az intézet szó hallatán, félrenyelte a falat müzlit, amit éppen abban a pillanatban vett a szájába. A varázslók, és boszorkányok gyűlölték a bezártságot, azt hogyha korlátozni próbálták őket, és sok mágiával rendelkező kisgyereket -már ha a szülei nem hozzánk tartoztak vagy nem akarták őket felnevelni- intézetekbe küldtek el. Aki intézetes volt, sőt azoknak szüleit sem fogadták túl nagy lelkesedéssel ebben a világban. És az ok nagyon is egyszerű, nyilvánvaló volt. Nagyon kevesen voltunk. Minden kis csöppség olyan volt, mint a hímes tojás. Ha jobban belegondolok, talán ez a tudat, hogy mi, az emberek számára nem is létezünk, talán az, hogy a sorsunkat csak mi, összefogva irányíthatjuk, és talán az, hogy összeköt minket egy láthatatlan erő, ami erősebb a vérnél is, talán ez az, ami annyira erőssé tesz minket, ez, ami az emberekből hiányzik. A féltés, és a mindenek feletti összetartás. Persze, butaság lenne azt állítani, hogy mi tökéletesek vagyunk... ugyan, kérem! Mint mindig, mindenben vannak hibák, vannak kitörni vágyóak, ez jelenesetben a Tanács. Ők vették a kezükbe a ránk vonatkozó törvényeket, és választották Marlvelt a varázs születésének helyének, az egész Földön ott a legnagyobb az energia, amiből mindenki táplálkozik. Minden boszorkában, és varázslóban van egy cseppnyi Marvel, egy csepp a szenvedélyből, és a büszkeségből, amit a fajtánk iránt érzünk, és ez az amit a Tanács olyan nagy szeretettel kijátszik...
- Megakarnak ölni? - kérdezte Smash látva, hogy nem hatott meg túlzottan a reakciója.
- Már mondtam, hogy az erőm kezelhetetlen, és ezt, gondolom te is tudod, hogy nem nézik jó szemmel. A Tanács szerint vagy ura vagy az erődnek, vagy halott vagy. Ezt még én is tudom Elizabeth nénitől.-megettem a szeletet, és összegyűrve a papírt a zsebembe gyömöszöltem. Igazából szerettem volna egy kicsit tanulni Smashtől, hisz ő az ereje minden szegletét ismerte, és használta. Be kell vallanom irigyeltem a tehetségét, és azt, hogy Elizabeth néni a tényleges nagymamája volt.
Megköszörültem a torkom.
- Lenne egy kérésem...- vágtam a fejéhez, miközben lesütöttem a szemem.-Megtanítanál használni az erőm?
Felnevetett, mire elöntött a düh, és a pír. Nem viccnek szántam! Harcolni akartam. Magamért, és a Tanács ellen, a varázslók teljes jogú szabadságáért, amit elvettek tőlünk. Hiszen mi okból kifolyólag határozhatja meg a Tanács, hogy ki éljen, és ki haljon? Nem éreztem, hogy ez tisztességes velünk szemben. Még zengtek a fülemben a szavak, amiket Elizabeth néni mondott.
Smash mögém lépett, és a kezeit elhúzta előttem, olyan érzés volt mintha megvakultam volna, feketeség tárult a szemem elé, és ha nem tudtam volna, hogy ez egy bűbáj, biztos bepánikolok.
- Gondolj egy égető, és fénylő pontra.-utasított, mire bólintottam.
Sziasztok, bocsánat, hogy egyáltalán nem írok mást, de most minden gondolatomat, na jó azért nem mindet, ez köti le. Szeretném megismertetni veletek azt az érzést, hogy milyen is az, amikor egy vadidegen ember, egyik csapásról a másikra, a barátoddá, bajtársaddá válik. A kölcsönös bizalmat, és azt, hogy lehet, hogy a történet egy varázsvilágban játszódik, de ti is éppen úgy lehettek a való világ hősei, mint ők.
Végezetül egy Rise Aganist számmal búcsúznék tőletek, remélem szeretni fogjátok:) http://www.youtube.com/watch?v=_DboMAghWcA&feature=g-vrec&context=G2e1eab5RVAAAAAAAAAg ♥
2012. január 10., kedd
2. A név
Csak bámultam a fölém tornyosuló fiút, ő pedig ugyanolyan gyanúval méregetett engem. Amióta az eszemet tudtam, egyedül Elizabeth néniben bíztam meg, azonban rajta kívül senki sem törte át az általam felépített falat. Az intézetben is volt egy szerepem, egy szerep, amelyhez a szökésem pillanatáig makacsul ragaszkodtam. Senkivel nem beszéltem, de ha beszéltem is az csak az engem ért sértésekre volt egy-egy epés válasz. Sose hagytam magam, és ezért rengetegszer meg is vertek, már ha hagytam volna magam. Annak ellenére, hogy hétéves koromig apám, és az ő általa mellém rendelt dajka "nevelt", sikerült eléggé önellátóvá, és harciassá válnom. Amikor elszöktem, több gyerek is próbált megakadályozni, de szerencsémre, kómás állapotuktól fogva, nem voltak elég fürgék hozzám képest.
Ellöktem magamtól a srácot, aki végre csak ült velem szemben.
- Ki volt az a férfi bent? - kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy ha az apja lett volna nem engedte volna ki, egy vadidegen emberhez, akinél kitudja, lehet hogy fegyver is akad. Szóval felhúztam a szemöldököm, hogy nyomatékosítsam a kérdésem, és alig észrevehetően hátra húzódtam, kezemmel a szalmát markolászva.
A fiú elvigyorodott.
- Én voltam.- biztos arra számított, hogy leesik az állam, és nagy ámulatomban, azt fogom kérdezni, hogy ez hogy lehet, pedig egy egyszerű öregedő bűbájt bocsátott magára, amit, mivel sötét volt, nem bírtam észrevenni. Mellesleg, szégyen ide, szégyen oda, boszorkány létemre, alkalmazni se tudtam, mert az intézetben a "normális" gyerekek között tilos volt bármilyen átkot, bűbájt használnom, és mivel apám is cseszett megtanítani, még csak elvétve se gyakorolhattam. Így eléggé kellemetlenül éreztem magam a metsző csöndben. Fájt belegondolnom, hogy tizenhét éves korom ellenére, még mindig hasztalan, és nagyon is sebezhető vagyok a fajtám számára. Nagyon is? Ez kicsit elhamarkodottan gondoltam... sokkal nagyobb egységet akartam mondani, igazából, csak tehernek számítottam. Apámnak is. Sosem volt közvetlen velem, pedig a lánya vagyok/voltam, de anya halála után egyszerűen levegőnek nézett, teher voltam, aminek nem látta értelmét. Kezelhetetlennek bizonyult az erőm, így korlátozásképpen elbarikádozott a valóságtól, és egy idegen, rideg helyre küldött... Mintaapa, mondhatom.
A fiú a mellkasom felé bökött.
- Az ott, a nagymamám lánca... hogy került hozzád?- kérdezte, enyhe indulattal az arcán, amitől egy ránc futott végig a homlokán. Megmarkoltam a láncot, szóval ez a fiú a néni unokája... sosem láttam még, pedig rengeteg nyarat töltöttem itt, mikor a varázserőm olyan kibontakozni vágyó volt, hogy nem lehettek biztosak abban az ápolónők, hogy veszélytelen vagyok a többiekre nézve.
- Mondjuk úgy, hogy a néni szinte nekem is nagymamám volt, így mikor, az utolsó nyaramat töltöttem itt, nekem adta, hogy emlékezzek rá. Hogy mindig velem legyen.- mondtam. Igaz, hogy a teljes igazsághoz, az is hozzátartozott, hogy a néni is a fajtánkhoz tartozott, és mikor elbúcsúztunk azt mondta, hogyha bármi baj történne, akkor gondoljak erre a helyre, a medál, pedig segíteni fog ebben. És igen mikor szorult a hurok a nyakam körül, megfogadtam a szívbéli jó tanácsot, és szabályosan az unokája ölébe pottyantam.
- Valaki követett? - a kérdései záporozni kezdtek, és a magabiztosságomat azonnal a földig tiporta.- A Szakasz volt a nyomodban? Boszorkány vagy igaz? Mi a neved? Mégis hová készültél?
Befogtam a száját. Zúgott a fejem a gyanakvásából.
- Ha tőled akarnék valamit, már elvettem volna, ne izgulj, veled semmi dolgom nincs. Elakartam vinni egy lovat, hogy elmenekülhessek és igen,követett három bérgyilkos, és szerintem a Tanács nem sokára rám küldi a Szakaszt, tudod egy kezelhetetlen boszorka szabadlábon nem éppen a legjobb reklám.- feltápászkodtam, és leporoltam a ruhám, ezen az estén már másodjára.
- Neked nincsenek kérdéseid?- kérdezte kerek kék szemeivel.
- Miért lennének? Minél gyorsabban elköszönünk egymástól, annál kevesebb gondot okozunk egymásnak!-vágtam rá, mire látszott rajta, hogy gondolkodóba esett. Nem tudom, min kezdett el így elmélkedni, de nem vártam a parancsszavára, megfogtam a nyerget, és feltettem Gabrielre, mire felszisszent.
- Gabrielt akarod magaddal vinni?- bólintottam, háttal állva neki. A gyanún beigazolódott, ő volt az én szeretett lovam. Felnyergeltem, és már ültem volna rá, mikor a srác megfogta a karom. Szinte egy szempillantás alatt kicsusszantam az érintéséből. Egyáltalán nem bíztam benne, és ahogy elnéztem, komoly tapasztalatai lehettek a varázslás terén, így még az érintését is veszéllyel fűszerezett bizonytalansággal vártam.
- Veled tartok, csak berohanok, és hozok sátrat, meg még pár fontos dolgot rendben? Ez lenne az első hely, ahol keresnének, így akár akarod, akár nem veszélybe sodortál. Mindkettőnknek így biztonságosabb.- elakadt a lélegzetem, és tíz másodpercig pislogni se mertem. A srác befutott a házba, és magamra hagyott a pajtába. A szavai komoly gondot jelentettek nekem, hisz nem akartam senkit belekeverni abba, amiből, nekem egyedül kellett kimásznom, különösen, őt, ezt az arrogáns... pukkancsot!
"Mindkettőnknek így biztonságosabb"-játszottam vissza a szavait, és magamban meg is vétóztam őket. Nem, ez mindkettőnknek csak nyűgöt, és menekülést jelent, amire talán még én sem készültem fel. Felültem a lóra, és elindultam, de a pajta bejáratánál egy pajzsba ütköztem. Felszisszentem, egy Lezáró. A legerősebb hátráltató varázs, elismerősen elvigyorodtam, a srác nem kispályás. Mivel nem tudtam hatástalanító átkot, elképzeltem, ahogy egy kőfalat darabjaira zúzok. Egyre jobban koncentráltam az ütéseim által okozott repedésekre, amik egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, természetesen ezzel gyengítve a falat. Végül darabjaira tőrt, és utamra indulhattam.
Azonnal heves vágtába kezdtem, láttam ahogy a csillagokat borús, fekete felhők fonják ölelésükbe, így éppen hogy láttam valamit az útból. A hideg, vihart ígérő szél belekapott a hajamba, és a fogaim össze-összekoccantak, sose szerettem a hideget, és most bármit megadtam volna azért, hogy egy olyan varázslat birtokába lehessek, ami felmelegíti az embert. Megpaskoltam Gabriel hátát, és élveztem, azt hogy végre határok nélkül bármit megtehetek. Jó, bevallom, a határok nélküli rész túlzás volt, még számomra is. Felnevettem, mire egy villám csapott egy fába, ami pontosan előttünk dőlt az útra, de nem torpantam meg, Gabriel, nevéhez méltón, arkangyal módjára suhant át az ágak felett. Ám, egyszer csak, mikor pataái a földet érték, megfagyott, velem együtt.
A lelki szemeimet kezdtem fogatni, hisz tudtam ez egy Bénítás. A srác mellénk ért, haja összekuszálódott, és szaporán vette a levegőt, tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
- Ne merészelj megszökni előlem!-villantotta rám haragos tenger szemeit, majd elmormolt valamit az orra alatt és kiolvasztott.
- Megmondtam, hogy semmi közöm sincs hozzád!-förmedtem rá azonnal,amint beszélni tudtam.
- Igenis van! A nagymamám nem bocsátaná meg, ha magadra hagynálak, és kész.- ügetésbe kezdett, várva, hogy kövessem, de én csak álltam, és bámultam dühtől tajtékzóan rá.- Gyere már.. tábort verünk! - kiáltott vissza, mire mellé vágtáztam.
- Megtudom magam védeni, semmi szükségem nincs rád.- kiabáltam túl a mennydörgést. Heves vihar tombolt, csak úgy mint bennem, mintha a természet a hangulatomnak megfelelően választott volna hátteret.
Az eső vadul verdesni kezdte az aszály sújtotta földet, több napja nem is eshetett.
- Nekem nem úgy tűnik, nem tudom, hogy de áttörtél a Lezárón, pedig tisztán érzem, hogy semmi tapasztalattal rendelkezel, ostobaság lenne nem elfogadni a segítségem.-üvöltött vissza. Sikerült kihoznia a sodromból, és sikerült elérnie, hogy ismeretlenből az egyik leggyűlöltebb emberré váljon elő, mondjuk én se lehetett fényesebb helyzetben nála.
Rendben-gondoltam, és még vadabbul hajtani kezdtem a lovat. Hosszú hajam a nyakamra, és a hátamra tapadt. Megfelelő helyet kerestem a táborveréshez, amit tíz perc után meg is találtam. Leszálltam Gabrielről, és elégedetten megveregettem az orrát. Kárörvendően pillantottam a fiúra, akit sikeresen magam mögé utasítottam.
Ő is leszállt a fekete lováról, és megdörzsölgette annak hátát, majd dicsérő szavakat súgott a fülébe.Végül levette a nyeregről az összecsavart sátort, és elkezdte felállítani. Dideregve egyik lábamról a másikra ácsingózva, megpróbálkoztam a lehetetlennek tűnő száraz tűzifa kereséssel, ami nem sikerült. Csalódottan mentem vissza, a még mindig névtelenségbe forduló, számomra még mindig idegen sráchoz, aki készen várt rám.
Elismerően bólintottam, ezzel próbálva elviselhetővé tenni az együtt töltött időt.
Bemásztam a sátor védelmébe, ahol tűz hiányában is isteni meleg volt.
- Ez is varázslat ugye?-kérdeztem a legszelídebb hangomon, mire elvigyorodva bólintott. Ismét dörrent egyet, a vihar nem akart halkulni. Összehúztam magam, és éreztem, ahogy a pórusaim felengednek.
- Nem válaszoltál egy kérdésemre, és ezt nem szeretem.-mondta maga elé nézve, majd hirtelen rám emelte kék szemeit, amikben halvány felcsillant arrogancia társult egy csepp hetykeséggel.
- Rosary.- motyogtam, mert utáltam a nevem minden egyes betűjét.- A tiéd?
-Smash.- suttogta ő is.- Örvendek a balszerencsének Rose.
Elmosolyodtam, egyetlen pozitívuma van neki is, nem szólít a rendes nevemen.
Nem tudom, nektek tetszik-e, de azt hiszem, én nagyon is szeretem ezt a kis novellát, talán majd egyszer regényt, írni. Remélem előbb utóbb ti is megszokjátok a furcsa fogalmazási stílusom. És most egy Linkin Park számmal búcsúzom, akik mindig hatalmas löketet adnak, ha írnom kell.:D
Ellöktem magamtól a srácot, aki végre csak ült velem szemben.
- Ki volt az a férfi bent? - kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy ha az apja lett volna nem engedte volna ki, egy vadidegen emberhez, akinél kitudja, lehet hogy fegyver is akad. Szóval felhúztam a szemöldököm, hogy nyomatékosítsam a kérdésem, és alig észrevehetően hátra húzódtam, kezemmel a szalmát markolászva.
A fiú elvigyorodott.
- Én voltam.- biztos arra számított, hogy leesik az állam, és nagy ámulatomban, azt fogom kérdezni, hogy ez hogy lehet, pedig egy egyszerű öregedő bűbájt bocsátott magára, amit, mivel sötét volt, nem bírtam észrevenni. Mellesleg, szégyen ide, szégyen oda, boszorkány létemre, alkalmazni se tudtam, mert az intézetben a "normális" gyerekek között tilos volt bármilyen átkot, bűbájt használnom, és mivel apám is cseszett megtanítani, még csak elvétve se gyakorolhattam. Így eléggé kellemetlenül éreztem magam a metsző csöndben. Fájt belegondolnom, hogy tizenhét éves korom ellenére, még mindig hasztalan, és nagyon is sebezhető vagyok a fajtám számára. Nagyon is? Ez kicsit elhamarkodottan gondoltam... sokkal nagyobb egységet akartam mondani, igazából, csak tehernek számítottam. Apámnak is. Sosem volt közvetlen velem, pedig a lánya vagyok/voltam, de anya halála után egyszerűen levegőnek nézett, teher voltam, aminek nem látta értelmét. Kezelhetetlennek bizonyult az erőm, így korlátozásképpen elbarikádozott a valóságtól, és egy idegen, rideg helyre küldött... Mintaapa, mondhatom.
A fiú a mellkasom felé bökött.
- Az ott, a nagymamám lánca... hogy került hozzád?- kérdezte, enyhe indulattal az arcán, amitől egy ránc futott végig a homlokán. Megmarkoltam a láncot, szóval ez a fiú a néni unokája... sosem láttam még, pedig rengeteg nyarat töltöttem itt, mikor a varázserőm olyan kibontakozni vágyó volt, hogy nem lehettek biztosak abban az ápolónők, hogy veszélytelen vagyok a többiekre nézve.
- Mondjuk úgy, hogy a néni szinte nekem is nagymamám volt, így mikor, az utolsó nyaramat töltöttem itt, nekem adta, hogy emlékezzek rá. Hogy mindig velem legyen.- mondtam. Igaz, hogy a teljes igazsághoz, az is hozzátartozott, hogy a néni is a fajtánkhoz tartozott, és mikor elbúcsúztunk azt mondta, hogyha bármi baj történne, akkor gondoljak erre a helyre, a medál, pedig segíteni fog ebben. És igen mikor szorult a hurok a nyakam körül, megfogadtam a szívbéli jó tanácsot, és szabályosan az unokája ölébe pottyantam.
- Valaki követett? - a kérdései záporozni kezdtek, és a magabiztosságomat azonnal a földig tiporta.- A Szakasz volt a nyomodban? Boszorkány vagy igaz? Mi a neved? Mégis hová készültél?
Befogtam a száját. Zúgott a fejem a gyanakvásából.
- Ha tőled akarnék valamit, már elvettem volna, ne izgulj, veled semmi dolgom nincs. Elakartam vinni egy lovat, hogy elmenekülhessek és igen,követett három bérgyilkos, és szerintem a Tanács nem sokára rám küldi a Szakaszt, tudod egy kezelhetetlen boszorka szabadlábon nem éppen a legjobb reklám.- feltápászkodtam, és leporoltam a ruhám, ezen az estén már másodjára.
- Neked nincsenek kérdéseid?- kérdezte kerek kék szemeivel.
- Miért lennének? Minél gyorsabban elköszönünk egymástól, annál kevesebb gondot okozunk egymásnak!-vágtam rá, mire látszott rajta, hogy gondolkodóba esett. Nem tudom, min kezdett el így elmélkedni, de nem vártam a parancsszavára, megfogtam a nyerget, és feltettem Gabrielre, mire felszisszent.
- Gabrielt akarod magaddal vinni?- bólintottam, háttal állva neki. A gyanún beigazolódott, ő volt az én szeretett lovam. Felnyergeltem, és már ültem volna rá, mikor a srác megfogta a karom. Szinte egy szempillantás alatt kicsusszantam az érintéséből. Egyáltalán nem bíztam benne, és ahogy elnéztem, komoly tapasztalatai lehettek a varázslás terén, így még az érintését is veszéllyel fűszerezett bizonytalansággal vártam.
- Veled tartok, csak berohanok, és hozok sátrat, meg még pár fontos dolgot rendben? Ez lenne az első hely, ahol keresnének, így akár akarod, akár nem veszélybe sodortál. Mindkettőnknek így biztonságosabb.- elakadt a lélegzetem, és tíz másodpercig pislogni se mertem. A srác befutott a házba, és magamra hagyott a pajtába. A szavai komoly gondot jelentettek nekem, hisz nem akartam senkit belekeverni abba, amiből, nekem egyedül kellett kimásznom, különösen, őt, ezt az arrogáns... pukkancsot!
"Mindkettőnknek így biztonságosabb"-játszottam vissza a szavait, és magamban meg is vétóztam őket. Nem, ez mindkettőnknek csak nyűgöt, és menekülést jelent, amire talán még én sem készültem fel. Felültem a lóra, és elindultam, de a pajta bejáratánál egy pajzsba ütköztem. Felszisszentem, egy Lezáró. A legerősebb hátráltató varázs, elismerősen elvigyorodtam, a srác nem kispályás. Mivel nem tudtam hatástalanító átkot, elképzeltem, ahogy egy kőfalat darabjaira zúzok. Egyre jobban koncentráltam az ütéseim által okozott repedésekre, amik egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, természetesen ezzel gyengítve a falat. Végül darabjaira tőrt, és utamra indulhattam.
Azonnal heves vágtába kezdtem, láttam ahogy a csillagokat borús, fekete felhők fonják ölelésükbe, így éppen hogy láttam valamit az útból. A hideg, vihart ígérő szél belekapott a hajamba, és a fogaim össze-összekoccantak, sose szerettem a hideget, és most bármit megadtam volna azért, hogy egy olyan varázslat birtokába lehessek, ami felmelegíti az embert. Megpaskoltam Gabriel hátát, és élveztem, azt hogy végre határok nélkül bármit megtehetek. Jó, bevallom, a határok nélküli rész túlzás volt, még számomra is. Felnevettem, mire egy villám csapott egy fába, ami pontosan előttünk dőlt az útra, de nem torpantam meg, Gabriel, nevéhez méltón, arkangyal módjára suhant át az ágak felett. Ám, egyszer csak, mikor pataái a földet érték, megfagyott, velem együtt.
A lelki szemeimet kezdtem fogatni, hisz tudtam ez egy Bénítás. A srác mellénk ért, haja összekuszálódott, és szaporán vette a levegőt, tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
- Ne merészelj megszökni előlem!-villantotta rám haragos tenger szemeit, majd elmormolt valamit az orra alatt és kiolvasztott.
- Megmondtam, hogy semmi közöm sincs hozzád!-förmedtem rá azonnal,amint beszélni tudtam.
- Igenis van! A nagymamám nem bocsátaná meg, ha magadra hagynálak, és kész.- ügetésbe kezdett, várva, hogy kövessem, de én csak álltam, és bámultam dühtől tajtékzóan rá.- Gyere már.. tábort verünk! - kiáltott vissza, mire mellé vágtáztam.
- Megtudom magam védeni, semmi szükségem nincs rád.- kiabáltam túl a mennydörgést. Heves vihar tombolt, csak úgy mint bennem, mintha a természet a hangulatomnak megfelelően választott volna hátteret.
Az eső vadul verdesni kezdte az aszály sújtotta földet, több napja nem is eshetett.
- Nekem nem úgy tűnik, nem tudom, hogy de áttörtél a Lezárón, pedig tisztán érzem, hogy semmi tapasztalattal rendelkezel, ostobaság lenne nem elfogadni a segítségem.-üvöltött vissza. Sikerült kihoznia a sodromból, és sikerült elérnie, hogy ismeretlenből az egyik leggyűlöltebb emberré váljon elő, mondjuk én se lehetett fényesebb helyzetben nála.
Rendben-gondoltam, és még vadabbul hajtani kezdtem a lovat. Hosszú hajam a nyakamra, és a hátamra tapadt. Megfelelő helyet kerestem a táborveréshez, amit tíz perc után meg is találtam. Leszálltam Gabrielről, és elégedetten megveregettem az orrát. Kárörvendően pillantottam a fiúra, akit sikeresen magam mögé utasítottam.
Ő is leszállt a fekete lováról, és megdörzsölgette annak hátát, majd dicsérő szavakat súgott a fülébe.Végül levette a nyeregről az összecsavart sátort, és elkezdte felállítani. Dideregve egyik lábamról a másikra ácsingózva, megpróbálkoztam a lehetetlennek tűnő száraz tűzifa kereséssel, ami nem sikerült. Csalódottan mentem vissza, a még mindig névtelenségbe forduló, számomra még mindig idegen sráchoz, aki készen várt rám.
Elismerően bólintottam, ezzel próbálva elviselhetővé tenni az együtt töltött időt.
Bemásztam a sátor védelmébe, ahol tűz hiányában is isteni meleg volt.
- Ez is varázslat ugye?-kérdeztem a legszelídebb hangomon, mire elvigyorodva bólintott. Ismét dörrent egyet, a vihar nem akart halkulni. Összehúztam magam, és éreztem, ahogy a pórusaim felengednek.
- Nem válaszoltál egy kérdésemre, és ezt nem szeretem.-mondta maga elé nézve, majd hirtelen rám emelte kék szemeit, amikben halvány felcsillant arrogancia társult egy csepp hetykeséggel.
- Rosary.- motyogtam, mert utáltam a nevem minden egyes betűjét.- A tiéd?
-Smash.- suttogta ő is.- Örvendek a balszerencsének Rose.
Elmosolyodtam, egyetlen pozitívuma van neki is, nem szólít a rendes nevemen.
Nem tudom, nektek tetszik-e, de azt hiszem, én nagyon is szeretem ezt a kis novellát, talán majd egyszer regényt, írni. Remélem előbb utóbb ti is megszokjátok a furcsa fogalmazási stílusom. És most egy Linkin Park számmal búcsúzom, akik mindig hatalmas löketet adnak, ha írnom kell.:D
2012. január 8., vasárnap
1. A menekülés
Alig kaptam levegőt, a szívem olyan hevesen dobogott a mellkasomban, hogy minden vágyam volt megszabadulni ettől a tehertől, ami összezavarta a gondolataimat, ami félelmet csepegtetett minden pillanatban. Egyedül egy szűk sikátorban, nyomomban három kiképzett bérgyilkossal... esélyem se volt. Ha elrejtőznék, megtalálnának, ha tovább futok, kimerülök, és nem lesz lehetőségem a védekezésre. Milliónyi gondolat cikázott az agyamba, de mindnek egy volt a vége, az hogy elkapnak, és ha szerencsém van, csak kitoloncolnak, de ez egyáltalán nem volt valószínű. Sőt, ez volt a legkilátástalanabb.
A nyakamba függő medálra csúszott a kezem, és olyan görcsösen szorítottam, mintha az életem függött volna tőle. Eszembe jutott Elizabeth néni háza, a hatalmas földdel, ahol gyerekként olyan sokat lovagoltam, a szürke lovamon, Gabrielen. Mennyire jó volt a néni hatalmas szoknyához simulni, mikor este a hideg verejtéktől átfagyva, sikítva keltem fel a rémálomból, ami már harmadik napja gyötört. Elizabeth néni, mindig sietett hozzám, amint meghallotta, hogy felriadtam, nem törődött azzal, hogy mennyire fáradt, végig simított az arcomon, és a békés barna szemei olyan szeretet sugároztak, amit otthon, apámtól, sose kaptam meg. Most is ott akartam lenni vele, hogy megnyugtasson ez is egy álom, de az oldalamban érződő szúrás emlékeztetett rá, hogy ez a valóság, ahol a néni kedvessége nem tudott volna megóvni akkor sem ha élne.
- Istenem, csak sikerüljön.- mormoltam magamnak. Még erősebben koncentráltam, a kis házra, a kandallóra, ahol a néni mesélt nekem, az ebédlőre, ahol reggeliztünk... aztán minden elsötétült. Olyan volt, mintha a belső szerveim kiakartam volna szakadni belőle, minthogyha egy fekete lyuk akart volna magába olvasztani, a karjaim megnyúltak, mintha egy pontba akart volna sűrűsödni a testem, de egyáltalán nem fájt, csak ijesztő volt. Abban a pillanatban hatalmas puffanással, és egy még hatalmasabb jajkiáltással , megérkeztem. Gyorsan végig futtattam a pillantásom a berendezéseken, a kandallóban pislákolt a tűz, a falakon lévő régi képek eltűntek, helyükön festmények függtek. A meleg kalács illata már csak emlék volt, csak doh szag terjengett a levegőben.
Felálltam és leporoltam a ruhám, a hajam az izzadság miatt a nyakamra, és a halántékomra tapadt, szinte megfojtott. Végigvezettem az ujjamat az étkező asztalon, és elmosolyodtam, még mindig tölgy. Ekkor, mint egy villámcsapásként jutott eszembe, hogyha ég a tűz, akkor...
Ajtó nyikordulást hallottam, benyitottam a kamrába, és felmásztam az ajtó feletti részbe, amit Elizabeth néni, mindig a befőtteknek tartott fent. Attól tartottam, hogy csövörből vödörbe kerültem, és hogy itt most zsákutcába szorultam, hisz még a nyakláncomat se használhatom, mert az erőm csak egy-egy utazást enged, különben benn ragadhatok a térben... ami minden csak nem kellemes. Rengeteg újonc varázsló járt már így, akiknek csillapíthatatlan volt a tudás vágyuk, aztán sose kerültek elő.
A lépések egyre inkább közeledtek, míg meg nem láttam, hogy az ajtó kinyílik, visszafojtott lélegzettel vártam, hogy lebukjak, vagy megmeneküljek. Próbáltam a legkisebbre összehúzni magam, amennyire csak tőlem telt, de ez szinte lehetetlennek bizonyult a magas termetemmel.
Egy férfi lépett be, körbe tekintett, és mikor nem látott semmit kiment, ahogy a lépések zaja távolodott úgy, nyugodtam meg én is. Vártam legalább félórát, hogy biztos lehessek abban, hogy már senki se figyeli azt, hogy a behatoló, hol bujkálhat. Halkan leereszkedtem, és még annál is óvatosabban kinyitottam az ajtót, nagy szerencsémre, a ház mostani tulajdonosa rendesen olajozhatta a pilléreket, mert nem nyikorogtak. A bejárathoz lopóztam, és a terveimben az szerepelt, hogy elviszek valami használható menekülési eszközt. Kinyitottam a láncom, és kiesett belőle a ház kulcsa, behelyeztem a zárba, és fellélegeztem, mikor kattant egyet, nem cserélték ki.
Az éjszakai levegő hűvös szellője belekapott a hajamba, és végig cirógatta az arcomat. Azt hiszem, ez a szabadság... milyen jó is az intézetben eltöltött idő után. Mennyivel szebben ragyognak itt a csillagok, mint a rácsos ablakon keresztül. Látszott a Sarkcsillag, a Göncölszekér, és a Tejút... szinte ámultan bámultam, a feketeséget.
Hirtelenen összerezzentem, mikor egy cica simult a lábamhoz. Emlékeztetett a feladatomra. A pajtába futottam, ahol két ló is volt, az egyik nagyon is hasonlított Gabrielre. Megsimogattam a fejét, ezért hálásan hozzám dörgölőzött.
- Gabriel...- suttogtam, mivel teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. Ő, az én szeretett lovam. Utáltam nyereg nélkül megülni bármilyen lovat is, de az hogy őt elviszem, már így is elég nagy lopásnak fog számítani, a felszerelést, már nem akartam magammal vinni.
Egy kéz fogta be a számat, mire elkerekedett a szemem, és vadul kapálódzni kezdtem, a karomat hátra fogták, így csak a lábam maradt az egyetlen használható fegyverem. A lovak megbokrosodtak, és két lábra állva próbálták védeni magukat. A másik ló, pont felénk rúgott, de az idegen félre rántott, be a sarokba.
- Ne kiálts, ne mozdulj, és csak akkor beszélj ha kérdezek.- utasított, amitől harag kezdett fortyogni bennem. Ne mondja meg mit csináljak! Levette rólam a kezét és elengedett, mire rávetettem magam, de nem is volt nagyon esélyem, hisz azonnal maga alá gyűrt. Egy nagyjából velem egykorú srác volt, keveset láttam belőle, de azt igen, hogy a kék szemei kirikítottam a fekete hajzuhatag alól. Egy sebhelyre emlékeztető heg húzódott végig a jobb szeme mellett, mint Elizabeth néninek.Ő a mellkasomon függő medált figyelte, amit a nénitől kaptam. Mindkettőnk arcáról szinte üvöltött a döbbenet.
- Te meg ki a franc vagy?- kérdeztük egyszerre.
Nos, sziasztok, mint látjátok elkezdtem egy történetet, remélem tetszeni fog, és kíváncsiak vagytok a folytatására. Búcsúzóul egy 30 seconds to mars számmal kedveskednék nektek: ♥
A nyakamba függő medálra csúszott a kezem, és olyan görcsösen szorítottam, mintha az életem függött volna tőle. Eszembe jutott Elizabeth néni háza, a hatalmas földdel, ahol gyerekként olyan sokat lovagoltam, a szürke lovamon, Gabrielen. Mennyire jó volt a néni hatalmas szoknyához simulni, mikor este a hideg verejtéktől átfagyva, sikítva keltem fel a rémálomból, ami már harmadik napja gyötört. Elizabeth néni, mindig sietett hozzám, amint meghallotta, hogy felriadtam, nem törődött azzal, hogy mennyire fáradt, végig simított az arcomon, és a békés barna szemei olyan szeretet sugároztak, amit otthon, apámtól, sose kaptam meg. Most is ott akartam lenni vele, hogy megnyugtasson ez is egy álom, de az oldalamban érződő szúrás emlékeztetett rá, hogy ez a valóság, ahol a néni kedvessége nem tudott volna megóvni akkor sem ha élne.
- Istenem, csak sikerüljön.- mormoltam magamnak. Még erősebben koncentráltam, a kis házra, a kandallóra, ahol a néni mesélt nekem, az ebédlőre, ahol reggeliztünk... aztán minden elsötétült. Olyan volt, mintha a belső szerveim kiakartam volna szakadni belőle, minthogyha egy fekete lyuk akart volna magába olvasztani, a karjaim megnyúltak, mintha egy pontba akart volna sűrűsödni a testem, de egyáltalán nem fájt, csak ijesztő volt. Abban a pillanatban hatalmas puffanással, és egy még hatalmasabb jajkiáltással , megérkeztem. Gyorsan végig futtattam a pillantásom a berendezéseken, a kandallóban pislákolt a tűz, a falakon lévő régi képek eltűntek, helyükön festmények függtek. A meleg kalács illata már csak emlék volt, csak doh szag terjengett a levegőben.
Felálltam és leporoltam a ruhám, a hajam az izzadság miatt a nyakamra, és a halántékomra tapadt, szinte megfojtott. Végigvezettem az ujjamat az étkező asztalon, és elmosolyodtam, még mindig tölgy. Ekkor, mint egy villámcsapásként jutott eszembe, hogyha ég a tűz, akkor...
Ajtó nyikordulást hallottam, benyitottam a kamrába, és felmásztam az ajtó feletti részbe, amit Elizabeth néni, mindig a befőtteknek tartott fent. Attól tartottam, hogy csövörből vödörbe kerültem, és hogy itt most zsákutcába szorultam, hisz még a nyakláncomat se használhatom, mert az erőm csak egy-egy utazást enged, különben benn ragadhatok a térben... ami minden csak nem kellemes. Rengeteg újonc varázsló járt már így, akiknek csillapíthatatlan volt a tudás vágyuk, aztán sose kerültek elő.
A lépések egyre inkább közeledtek, míg meg nem láttam, hogy az ajtó kinyílik, visszafojtott lélegzettel vártam, hogy lebukjak, vagy megmeneküljek. Próbáltam a legkisebbre összehúzni magam, amennyire csak tőlem telt, de ez szinte lehetetlennek bizonyult a magas termetemmel.
Egy férfi lépett be, körbe tekintett, és mikor nem látott semmit kiment, ahogy a lépések zaja távolodott úgy, nyugodtam meg én is. Vártam legalább félórát, hogy biztos lehessek abban, hogy már senki se figyeli azt, hogy a behatoló, hol bujkálhat. Halkan leereszkedtem, és még annál is óvatosabban kinyitottam az ajtót, nagy szerencsémre, a ház mostani tulajdonosa rendesen olajozhatta a pilléreket, mert nem nyikorogtak. A bejárathoz lopóztam, és a terveimben az szerepelt, hogy elviszek valami használható menekülési eszközt. Kinyitottam a láncom, és kiesett belőle a ház kulcsa, behelyeztem a zárba, és fellélegeztem, mikor kattant egyet, nem cserélték ki.
Az éjszakai levegő hűvös szellője belekapott a hajamba, és végig cirógatta az arcomat. Azt hiszem, ez a szabadság... milyen jó is az intézetben eltöltött idő után. Mennyivel szebben ragyognak itt a csillagok, mint a rácsos ablakon keresztül. Látszott a Sarkcsillag, a Göncölszekér, és a Tejút... szinte ámultan bámultam, a feketeséget.
Hirtelenen összerezzentem, mikor egy cica simult a lábamhoz. Emlékeztetett a feladatomra. A pajtába futottam, ahol két ló is volt, az egyik nagyon is hasonlított Gabrielre. Megsimogattam a fejét, ezért hálásan hozzám dörgölőzött.
- Gabriel...- suttogtam, mivel teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. Ő, az én szeretett lovam. Utáltam nyereg nélkül megülni bármilyen lovat is, de az hogy őt elviszem, már így is elég nagy lopásnak fog számítani, a felszerelést, már nem akartam magammal vinni.
Egy kéz fogta be a számat, mire elkerekedett a szemem, és vadul kapálódzni kezdtem, a karomat hátra fogták, így csak a lábam maradt az egyetlen használható fegyverem. A lovak megbokrosodtak, és két lábra állva próbálták védeni magukat. A másik ló, pont felénk rúgott, de az idegen félre rántott, be a sarokba.
- Ne kiálts, ne mozdulj, és csak akkor beszélj ha kérdezek.- utasított, amitől harag kezdett fortyogni bennem. Ne mondja meg mit csináljak! Levette rólam a kezét és elengedett, mire rávetettem magam, de nem is volt nagyon esélyem, hisz azonnal maga alá gyűrt. Egy nagyjából velem egykorú srác volt, keveset láttam belőle, de azt igen, hogy a kék szemei kirikítottam a fekete hajzuhatag alól. Egy sebhelyre emlékeztető heg húzódott végig a jobb szeme mellett, mint Elizabeth néninek.Ő a mellkasomon függő medált figyelte, amit a nénitől kaptam. Mindkettőnk arcáról szinte üvöltött a döbbenet.
- Te meg ki a franc vagy?- kérdeztük egyszerre.
Nos, sziasztok, mint látjátok elkezdtem egy történetet, remélem tetszeni fog, és kíváncsiak vagytok a folytatására. Búcsúzóul egy 30 seconds to mars számmal kedveskednék nektek: ♥
2012. január 7., szombat
Süt a nap, de fázom
Mindenkinek szép jó estét!:)
Azon gondolkoztam, hogy az ember önmagába nézve mennyire ellentétes lény is. Egyszerre tud sírni, és nevetni (jómagam is remek művelője vagyok ennek.^^"), egyszerre tud gyűlölni, és szeretni, félni és bátor lenni. Már ha csak a történelmi személyeket vesszük figyelembe, ezt lehet észrevenni. Például Hitler. Szerette volna, hogy a német népnek jobb legyen, és azt lett az eredménye, hogy kirobbant a második világháború, és millió ember halt meg. Emiatt a múlt egyik legvisszataszítóbb emberévé lépett elő, akivel maximálisan nehéz azonosulni.
Azonban nem kell ilyen messzire nyúlnunk ha példákkal szeretnénk előhozakodni, elég megnézni a legnagyobb művészeink életútját. Szenvedéstől túlcsordult szívvel mentek minden nap lefeküdni, azért hogy másnap ismét valami nagyot alkossanak, abból a nehéz, ólomsúlyból, ami egyik perctől a másikig kísérte őket. Meggyőződésem, hogy egyikük sem lehetett volna olyan nagyszerű, ha nem éreznek annyi kínt, nem lettek volna ilyen hatalmas színskálával képesek leírni az érzelmek lüktetését az emberi agyban, ezért voltak csodálatokat, és érthetetlenek.
Belegondolva, még ilyen messzire se kell tekintenünk, elég csak végignézni az embereken, ők nem művészek, de mindennapjukkal, minden lélegzetvételükkel küzdenek valami ellen, a kormány, a főnökük, a csalódások, a mindennapi szörnyek ellen. Szerintem valahol mindannyian hősök vagyunk. Mindent képesek vagyunk túlélni, ha akarjuk, ha van mellettünk valaki, aki támogat, segít és meggyőz minket arról, hogy lehet még célunk az életben, lehet még nagyot alkotnunk. És higgyétek el nekem, hogy sikerülhet!
Pusztán azzal adtunk valamit a világnak, ha szerettünk, ha reménykedtünk, ha beszéltünk, és ha tettünk. Mindig van lehetőség a jobbra, és a szebbre. Ha szeretsz valakit, ő örökre emlékezni fog rád, ha reményt öntenek a szavaid valakiben, ha visszahúzod a szakadék széléről, sose fog elfelejteni.
Ettől olyan csodás az élet, hogy a tetteink, olyannyira ellentétesek, hogy biztosan fennmaradnak a következményi, amire lehet hogy sokáig emlékezni fognak majd.:)
Ködbe vesző emlék, mi suttog,
léted kell, nagyon fontos.
Ha mosolyogsz más a világ,
ha sírsz könnyfátyolon tűz át
a Napsugár.
Nem kell bátornak lenned,
csak ne légy saját ellenfeled.
Legyél hős, ki fél, de nyer
meggyőzi a gonoszt: Van még esélye.
Új életet bármikor kezdhet.
Majd ez a gonosz köbe vési,
ahogy te, mint hős, megmenti.
Így megmaradnak tetteid,
miket egyvalaki biztos nem fog feledni.
Azon gondolkoztam, hogy az ember önmagába nézve mennyire ellentétes lény is. Egyszerre tud sírni, és nevetni (jómagam is remek művelője vagyok ennek.^^"), egyszerre tud gyűlölni, és szeretni, félni és bátor lenni. Már ha csak a történelmi személyeket vesszük figyelembe, ezt lehet észrevenni. Például Hitler. Szerette volna, hogy a német népnek jobb legyen, és azt lett az eredménye, hogy kirobbant a második világháború, és millió ember halt meg. Emiatt a múlt egyik legvisszataszítóbb emberévé lépett elő, akivel maximálisan nehéz azonosulni.
Azonban nem kell ilyen messzire nyúlnunk ha példákkal szeretnénk előhozakodni, elég megnézni a legnagyobb művészeink életútját. Szenvedéstől túlcsordult szívvel mentek minden nap lefeküdni, azért hogy másnap ismét valami nagyot alkossanak, abból a nehéz, ólomsúlyból, ami egyik perctől a másikig kísérte őket. Meggyőződésem, hogy egyikük sem lehetett volna olyan nagyszerű, ha nem éreznek annyi kínt, nem lettek volna ilyen hatalmas színskálával képesek leírni az érzelmek lüktetését az emberi agyban, ezért voltak csodálatokat, és érthetetlenek.
Belegondolva, még ilyen messzire se kell tekintenünk, elég csak végignézni az embereken, ők nem művészek, de mindennapjukkal, minden lélegzetvételükkel küzdenek valami ellen, a kormány, a főnökük, a csalódások, a mindennapi szörnyek ellen. Szerintem valahol mindannyian hősök vagyunk. Mindent képesek vagyunk túlélni, ha akarjuk, ha van mellettünk valaki, aki támogat, segít és meggyőz minket arról, hogy lehet még célunk az életben, lehet még nagyot alkotnunk. És higgyétek el nekem, hogy sikerülhet!
Pusztán azzal adtunk valamit a világnak, ha szerettünk, ha reménykedtünk, ha beszéltünk, és ha tettünk. Mindig van lehetőség a jobbra, és a szebbre. Ha szeretsz valakit, ő örökre emlékezni fog rád, ha reményt öntenek a szavaid valakiben, ha visszahúzod a szakadék széléről, sose fog elfelejteni.
Ettől olyan csodás az élet, hogy a tetteink, olyannyira ellentétesek, hogy biztosan fennmaradnak a következményi, amire lehet hogy sokáig emlékezni fognak majd.:)
Ködbe vesző emlék, mi suttog,
léted kell, nagyon fontos.
Ha mosolyogsz más a világ,
ha sírsz könnyfátyolon tűz át
a Napsugár.
Nem kell bátornak lenned,
csak ne légy saját ellenfeled.
Legyél hős, ki fél, de nyer
meggyőzi a gonoszt: Van még esélye.
Új életet bármikor kezdhet.
Majd ez a gonosz köbe vési,
ahogy te, mint hős, megmenti.
Így megmaradnak tetteid,
miket egyvalaki biztos nem fog feledni.
2012. január 6., péntek
Gyerekkortól fogva
Sziasztok, megint és újra.(:
Huu, gondolom ti is ismeritek már azt az érzést, ami az egész szíveteket mélyen felszántja, hogy úgy szerettetek valakit, hogy azt se tudtátok képesek vagytok erre, és azt hogy a puszta érintése az fellegekig repíti a boldog lelketeket. Belegondolva, milyen jó is lenne, ha ez az önzetlen érzés irányítaná a mai világot... de ez persze egy nagyon idilli, festői kép. Mindenki ismeri a szerelmet, szeretet, mindenki ettől él, és még a konzervatívabb emberek is a lelkük legmélyén vágynak utána. Ezzel csak az a baj, hogy az ember nem az önzetlen szerető képességéről híres, mindenki féltékeny, van aki jobban, van aki kevésbé, de mindig van valami, amit irigylünk a másiktól. Természetes emberi tulajdonság ez, mégis nagyon sokan rosszul kezelik, ebből lesznek a háborúk, emiatt gyilkoljuk egymást, de emiatt féltjük is a szeretteinket a csalódásoktól.
Azt hiszem, én azt mondhatom, hogy ismerem azt az önzetlen szeretetet, ami erősebb a szerelem vad lángolásánál, vagy nagyon sok más dolognál. Van egy ember, akit gyerekkoromtól fogva ismerek, és szeretek. Vele kezdtem a sulit, amikor elestem felsegített, még akkor is mikor nagyon sírtam, minden pillanatban velem volt, és ezért még ma sem tudok neki elég hálás lenni. Ő a legjobb barátom, az egyik legpótolhatatlanabb személy az életemben. Még arra is emlékszem, hogy matekból korrepetálnom kellett, pedig én sem vagyok nála okosabb. Mindig megtud nevettetni, és számomra ennél nagyobb ajándék nincs is.
Szóval, ezzel zárnám, a mai bejegyzésem. ♥
Emlékszem még arra, hogy futottunk a fűben,
s nevettünk azon, aki kesergett.
Gondtalanok voltunk, gyermekek,
és egymástól tanultuk a szót: Szeretlek!
Mennyit játszottunk a szabadban,
ha esett az eső a sátorban.
Te voltál a királyfi, ki koldult
én a királylány, ki megmentésre szorult.
Nevettünk, akkor is mikor elsőnek pipáztunk
és talán egyszer sem vitáztunk.
Ha sírtam, te megöleltél, vigyáztál rám,
s ha kérdés gyötört rám is számíthattál.
Kéz, a kézben, adj egy pacsit,
ha hangos vagy, csendben súgom: pszt Öcsi!
Zárjuk a sort, csöpögős, és sablonos,
szeretlek, ezt jobb ha megtudod.♥ :D
Huu, gondolom ti is ismeritek már azt az érzést, ami az egész szíveteket mélyen felszántja, hogy úgy szerettetek valakit, hogy azt se tudtátok képesek vagytok erre, és azt hogy a puszta érintése az fellegekig repíti a boldog lelketeket. Belegondolva, milyen jó is lenne, ha ez az önzetlen érzés irányítaná a mai világot... de ez persze egy nagyon idilli, festői kép. Mindenki ismeri a szerelmet, szeretet, mindenki ettől él, és még a konzervatívabb emberek is a lelkük legmélyén vágynak utána. Ezzel csak az a baj, hogy az ember nem az önzetlen szerető képességéről híres, mindenki féltékeny, van aki jobban, van aki kevésbé, de mindig van valami, amit irigylünk a másiktól. Természetes emberi tulajdonság ez, mégis nagyon sokan rosszul kezelik, ebből lesznek a háborúk, emiatt gyilkoljuk egymást, de emiatt féltjük is a szeretteinket a csalódásoktól.
Azt hiszem, én azt mondhatom, hogy ismerem azt az önzetlen szeretetet, ami erősebb a szerelem vad lángolásánál, vagy nagyon sok más dolognál. Van egy ember, akit gyerekkoromtól fogva ismerek, és szeretek. Vele kezdtem a sulit, amikor elestem felsegített, még akkor is mikor nagyon sírtam, minden pillanatban velem volt, és ezért még ma sem tudok neki elég hálás lenni. Ő a legjobb barátom, az egyik legpótolhatatlanabb személy az életemben. Még arra is emlékszem, hogy matekból korrepetálnom kellett, pedig én sem vagyok nála okosabb. Mindig megtud nevettetni, és számomra ennél nagyobb ajándék nincs is.
Szóval, ezzel zárnám, a mai bejegyzésem. ♥
s nevettünk azon, aki kesergett.
Gondtalanok voltunk, gyermekek,
és egymástól tanultuk a szót: Szeretlek!
Mennyit játszottunk a szabadban,
ha esett az eső a sátorban.
Te voltál a királyfi, ki koldult
én a királylány, ki megmentésre szorult.
Nevettünk, akkor is mikor elsőnek pipáztunk
és talán egyszer sem vitáztunk.
Ha sírtam, te megöleltél, vigyáztál rám,
s ha kérdés gyötört rám is számíthattál.
Kéz, a kézben, adj egy pacsit,
ha hangos vagy, csendben súgom: pszt Öcsi!
Zárjuk a sort, csöpögős, és sablonos,
szeretlek, ezt jobb ha megtudod.♥ :D
2012. január 5., csütörtök
Utállak matematika!
Sziasztok! ♥
Ma, egy kicsit hamarabb kapjátok a bejegyzésem, mint ahogy terveztem, remélem nem veszitek rossz néven.
Éreztétek már azt, hogy tehetetlen düh szétfeszíti a testeteket, csak azt látjátok a szemetek előtt, hogy felgyullad a vészkijáratot jelző kis ablakocska, vagy hogy meghalljátok a csengő megváltásra hasonlító hangját? Na, igen, én minden áldott nap, mikor bemegyek a suliba, egyetlen egy óráról sem várom jobban azt, hogy kiengedjenek, mint matekról. Egyszerűen utálom. Hihetetlennek találom, hogy valaki szeret számolni, elveszni a számok által okozott dzsungelben, de könyörgöm, mihez kezdünk ezzel a sok keseregve összeszedett apró kis tudásunkkal a háromismeretlenes egyenletek terén, vagy az algebrában, vagy bármi másban? Természetesen, ezen nem változtathatunk, de azt senki sem mondta, hogy nem tehetjük élvezetesebbé az órákat.
Én az esetek 90%-ban oda-odafigyelek, de a fent maradó 10% azaz önfeledt szórakozásomnak szól, annak ellenére hogy a tanár tökéletesen flúgos. De mindegy is, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Minden kedves utálom a matekot életfilozófiával élő embernek ajánlom a következő soraimat :
Látod a számokat?
Azokat a nyavalyás szorzásokat?
Szíved dobban, lábad remeg,
nem találod a szavakat a felelethez.
Gondolkozol, tehát bajban vagy,
pillantásod társaidat kéri, hívja,
és elméd kétségbeesve kiálltja:
Mi is az, hogy axióma?
Izzad a tenyered, erőd elhagy,
a tanár haragosan felcsattan :
Hogy lehetsz ilyen buggyant?
Ez színtiszta élet, logika.
Helyedre küld, búsan kullogsz,
ellenőrződbe karód kuncog.
S fejedben újra egy dolog lobog,
vajon, hogy éled túl a holnapot?
Azt hiszem, ez az, ami minden nap egy kis filmként lejátszódik az agyamban, pontosan úgy ahogy ma is.. csak talán annyi a különbség, hogy ez be is teljesedett. A holnap, remélem szerencsésebb lesz. :)
Ma, egy kicsit hamarabb kapjátok a bejegyzésem, mint ahogy terveztem, remélem nem veszitek rossz néven.
Éreztétek már azt, hogy tehetetlen düh szétfeszíti a testeteket, csak azt látjátok a szemetek előtt, hogy felgyullad a vészkijáratot jelző kis ablakocska, vagy hogy meghalljátok a csengő megváltásra hasonlító hangját? Na, igen, én minden áldott nap, mikor bemegyek a suliba, egyetlen egy óráról sem várom jobban azt, hogy kiengedjenek, mint matekról. Egyszerűen utálom. Hihetetlennek találom, hogy valaki szeret számolni, elveszni a számok által okozott dzsungelben, de könyörgöm, mihez kezdünk ezzel a sok keseregve összeszedett apró kis tudásunkkal a háromismeretlenes egyenletek terén, vagy az algebrában, vagy bármi másban? Természetesen, ezen nem változtathatunk, de azt senki sem mondta, hogy nem tehetjük élvezetesebbé az órákat.
Én az esetek 90%-ban oda-odafigyelek, de a fent maradó 10% azaz önfeledt szórakozásomnak szól, annak ellenére hogy a tanár tökéletesen flúgos. De mindegy is, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Minden kedves utálom a matekot életfilozófiával élő embernek ajánlom a következő soraimat :
Látod a számokat?
Azokat a nyavalyás szorzásokat?
Szíved dobban, lábad remeg,
nem találod a szavakat a felelethez.
Gondolkozol, tehát bajban vagy,
pillantásod társaidat kéri, hívja,
és elméd kétségbeesve kiálltja:
Mi is az, hogy axióma?
Izzad a tenyered, erőd elhagy,
a tanár haragosan felcsattan :
Hogy lehetsz ilyen buggyant?
Ez színtiszta élet, logika.
Helyedre küld, búsan kullogsz,
ellenőrződbe karód kuncog.
S fejedben újra egy dolog lobog,
vajon, hogy éled túl a holnapot?
Azt hiszem, ez az, ami minden nap egy kis filmként lejátszódik az agyamban, pontosan úgy ahogy ma is.. csak talán annyi a különbség, hogy ez be is teljesedett. A holnap, remélem szerencsésebb lesz. :)
2012. január 4., szerda
Minden kezdet nehéz
Sziasztok! :)
Huu, hihetetlen, hogy elkezdtem ezt a blogot írni. Bevallom, nem ez lesz az első, mert már egyszer, az egyik barátnőmmel, vezettünk egyet, ami nagyon jó volt, de ez most csak az enyém, és a tiétek lesz, vagyis nagyon remélem, hogy nem csak a saját szórakoztatásomra írom. Vagy tudjátok mit? Az se baj.
Az első fejfájást azonban kapásból a blog címe okozta. Mégpedig azért, mert semmi, de semmi ötletem sem volt. Végül, aztán megszállt az ihlet, és az egyik este megszületett az ötlet, Lost People in Future. Azért, ezt választottam, mert úgy gondolom, sokan, akár felnőttek, tinédzserek is érezhetik magukat elveszettnek, bizonytalannak a jövőjüket illetően - itt nem csak a tovább tanulásról van szó, bár ez sem elhanyagolható -, mindannyiunkban vannak apró kérdőjelek, amik ködként telepszenek le a jelenünkre. Szerettem volna kiírni a gondolataimat, és még ha nem is fogják olvasni legalább megnyugszom, hogy volt annyi bátorságom, hogy ide leírjam őket. Ha pedig csodával határos módon mégis figyelemmel követik az írásaimat, akkor sikerült a világ legboldogabb emberévé tennetek. (:
Szeretném elsőként is megmutatni az egyik szenvedélyemet, amit most már nem csak papírra vetve fogok gyakorolni. Ez pedig a költészet. Nagyon szeretek írni, hisz ilyenkor az ember azt írja, amit lát és érez. Semmit sem tudhatunk jobban magunkénak, ami az általunk képviselt gondolatokat közvetíti a világnak, és ez számomra nem más, és tényleg nem más, mint az írás. Ezt a szenvedélyt persze egyéne válogatja, van aki táncolni, festeni, rajzolni, fotózni szeret, de mindnek azt hiszem egyetlen egy lényege van: az egyén és a gondolatok.
Árny
Eltűnik a sóhaj, az égig száll,
az éjben feltűnik, s fellebben egy árny.
Szív megdobban, egy ütemet kihagy,
és vágytól kiáltja;
Maradj, jelenbe kapaszkodj
míg erőd bírja, ne add fel a harcot!
Az árny mégis elmenekül, meghátrál
Eltakarja arcát, csak azért, hogy ne lásd.
Próbál, majd megszakad,
hogy olyan legyen, mint a többi vad,
kiket embernek tart,
görcsösen csak ennyit akar.
Fakul az árny, nem önmaga.
Feladta, mi egykor volt: szabad.
Alig van ereje, hogy visszanyerje, mit elvesztett...
megtanult egy leckét,
feladni az egyént, semmit nem ér,
hisz így vagyunk, mind, egyéniség.
Nos, remélem senki sem röhög otthon a gép előtt, és valami megfogott ebben a pár sorban, a következő bejegyzésig, Sziasztok!:)
Huu, hihetetlen, hogy elkezdtem ezt a blogot írni. Bevallom, nem ez lesz az első, mert már egyszer, az egyik barátnőmmel, vezettünk egyet, ami nagyon jó volt, de ez most csak az enyém, és a tiétek lesz, vagyis nagyon remélem, hogy nem csak a saját szórakoztatásomra írom. Vagy tudjátok mit? Az se baj.
Az első fejfájást azonban kapásból a blog címe okozta. Mégpedig azért, mert semmi, de semmi ötletem sem volt. Végül, aztán megszállt az ihlet, és az egyik este megszületett az ötlet, Lost People in Future. Azért, ezt választottam, mert úgy gondolom, sokan, akár felnőttek, tinédzserek is érezhetik magukat elveszettnek, bizonytalannak a jövőjüket illetően - itt nem csak a tovább tanulásról van szó, bár ez sem elhanyagolható -, mindannyiunkban vannak apró kérdőjelek, amik ködként telepszenek le a jelenünkre. Szerettem volna kiírni a gondolataimat, és még ha nem is fogják olvasni legalább megnyugszom, hogy volt annyi bátorságom, hogy ide leírjam őket. Ha pedig csodával határos módon mégis figyelemmel követik az írásaimat, akkor sikerült a világ legboldogabb emberévé tennetek. (:
Szeretném elsőként is megmutatni az egyik szenvedélyemet, amit most már nem csak papírra vetve fogok gyakorolni. Ez pedig a költészet. Nagyon szeretek írni, hisz ilyenkor az ember azt írja, amit lát és érez. Semmit sem tudhatunk jobban magunkénak, ami az általunk képviselt gondolatokat közvetíti a világnak, és ez számomra nem más, és tényleg nem más, mint az írás. Ezt a szenvedélyt persze egyéne válogatja, van aki táncolni, festeni, rajzolni, fotózni szeret, de mindnek azt hiszem egyetlen egy lényege van: az egyén és a gondolatok.
Árny
Eltűnik a sóhaj, az égig száll,
az éjben feltűnik, s fellebben egy árny.
Szív megdobban, egy ütemet kihagy,
és vágytól kiáltja;
Maradj, jelenbe kapaszkodj
míg erőd bírja, ne add fel a harcot!
Az árny mégis elmenekül, meghátrál
Eltakarja arcát, csak azért, hogy ne lásd.
Próbál, majd megszakad,
hogy olyan legyen, mint a többi vad,
kiket embernek tart,
görcsösen csak ennyit akar.
Fakul az árny, nem önmaga.
Feladta, mi egykor volt: szabad.
Alig van ereje, hogy visszanyerje, mit elvesztett...
megtanult egy leckét,
feladni az egyént, semmit nem ér,
hisz így vagyunk, mind, egyéniség.
Nos, remélem senki sem röhög otthon a gép előtt, és valami megfogott ebben a pár sorban, a következő bejegyzésig, Sziasztok!:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)