10. Itt az idő

 Az idő szinte repült, bíborvörös szárnyakat növesztve. Három napja, ennyi ideje voltunk már ebben a pokolban. Egyszerűen képtelen voltam hozzászokni az eddigieknél is mostohább körülményekhez, pedig ha már egy árva is ezt mondja, akkor a körülmények minden más embert réges-régen az őrület szélére söpörtek volna. Sok. Sok volt az edzés, a mindennapos hegek, sebek amik már megszámlálhatatlanságba kezdtek torkollni. Kevés. Kevés volt az étel, az épeszű, empatikus ember, akikkel kommunikálni lehetett volna, vagy akit kényünk-kedvünk szerint irányíthattunk volna. Csak egymásra számíthattunk, csak mi négyen voltunk egymásnak. Ez mégis roppant kevésnek tűnt.
- Aj...-szólított meg egy hang a sötétben. Felültem az ágynak nevezett, kartonokból összetákolt fekvőhelyemen. Kívülről szólt az idegen. Gyorsan felkaptam magamra a kínaiból lopott pulcsim, és kisétáltam a kabinból. Abban a pillanatban elkapta a karom, és félrehúzott, és a számra tapasztotta a kezem.
-Pszt, nincs semmi baj, segíteni fogok.-ekkora ismertem fel a hang tulajdonosát: Mr. Braint. Bólintottam, mire lecsúsztatta a kezét a törzse mellé. Kék szemei szinte rikítottak.
-Azt mondja meg nekem, hogy a kocsinkat miért nem őrzik?-a férfi széles homloka közepére húzta a szemöldökét, majd halkan felkuncogott.
-Lényegre törő, mint mindig. Azért, mert körbe vagytok véve az embereinkkel, minek plusz őrség? Na, de nem ez a fontos. Segíteni fogok nektek.-pupilláztam. Mi van? Eddig nem mi a voltunk az eszeveszett-szupererős-szupercsapat? Nem mi voltunk a kormány, és a hadtestek titkos fegyverei, akik éppen kiképzés alatt álltak? Akkor most, hogy a francba jön ide az, hogy segíteni akarnak nekünk? Elvigyorodtam.
-Ja, persze. Ha elintézné, hogy több kajánk legyen, azt megköszönnénk.-az utolsó szót félreérthetetlenül ironikus hanglejtéssel mondtam, majd elindultam befelé, mire Mr. Brain visszafogott.
-Nem erre gondoltam, mi több, halálosan komolyan gondoltam. James nincs a szálláson, gondolom feltűnt, hogy ő is kapott abból az anyagból, amiből ti, persze kevesebbet, kevesebbszer. Ez az egy esélyetek van. ha el is hagyja ezt a helyet, James nem szokott sokáig távol lenni. Itt az idő.-elámultam, de csak egy pillanatra. Több lehetőségem erre, ugyanis nem volt. Megöleltem az előttem álló férfit, és már indultam volna be, mikor megtorpantam, és visszanéztem rá.
-Miért?-kérdeztem.
-Elegem van abból, ahogy az öcsém uralkodik a hadtest felett, és le akarja igázni a világot. Ennél finomabb eszközökkel, és humánusabban is lehet a világhoz állni.-figyeltem Mr. Braint. Az öccse...-Na, menj már, nincs elég időd, ahhoz, hogy itt állj.
 Befordultam a kabinba, ahol a többiek édesen aludtak. Fellöktem a lábam előtt heverő lámpát, ami darabjaira hullott szét, és aminek hangjára mind a hárman felugrottak, szinte rám vetve magukat.
-Aj, mi a szart csinálsz?-pislogott rám Arrow, de az arcomra nézve, hantágba vágta magát.-Most?-bólintottam.-Anger, Walker gyerünk.
Walker mellém lépett, mindketten lehunytuk a szemünket, mire minden megremegett körülöttünk. A falak, az ágyak, a berendezési tárgyak.
-Készen állsz?-kérdezte. Szinte láttam mögötte, ahogy a szeme színéhez hasonló bíborszárnyakat növeszt. Szabadság. Élet. Ez a két szó már nem is tűnt olyan mérhetetlenül távolinak. Végignéztem a többieken. Anger és Arrow szorosan egymásba kapaszkodva próbáltak ellenállni az erőnknek, fejben készen álltam arra, hogy hasonmásokat gyártsak a társaimról, de valójában már csak a szebb jövő képe táncolt bennem, körbe-körbe. Akartam, ezért akartam küzdeni.
-Nem kérdés-válaszoltam.-Egy...
-Kettő...
-Három!-abban a pillanatban kilöktük a kabinunk oldalát, szilánkok, tűznyalábok repkedtek mindenfelé. Az afro-amerikaiak le-fel rohangáltak, mellettük a majmok megőrülve tomboltak. Egy pár ember meghalt a lökés hullámban, de ez nem érdekelt minket, átgázoltunk a hullákon, miközben a hasonmásaink a másik oldal felé rohantak.
Arrow arcán hatalmas vigyor ült.
-Kezdődjön a harc.

Sziasztok Drága Olvasóim!
Hogy vagytok? Élvezitek a nyári Nap meleg sugarait? Én igen... azt leszámítva, hogy nem tudok aludni a melegtől. Bevallom, ez iszonyatosan zavar. Na, de ez itt már a tizedik fejezet. Mindjárt vége, maximum öt fejezet lesz még, bár ez a hangulatomtól is függ még majd. Juj, muszáj megemlítenem, hogy rengetegen olvastok, amit nem győzök megköszönni!! Imádlak titeket!♥ Fontos számomra, hogy magatoknak érezzétek az irományaimat, és hogy megfelelő legyen a Ti ízléseteknek, így remélem tetszik nektek, amit csinálok, és örömmel kerestek rá a blogomra.

http://www.youtube.com/watch?v=8UVNT4wvIGY&feature=g-music