Amethyst
Ahogy Strife előttem ült, és skicceltem fel az alakját, mindent kizártam a gondolataimból, csak arra koncentráltam, hogy valósághűen fessem meg a fájdalmat, a kihunyt tűzet. Először csak az arcát rajzoltam meg, minden sebhelyével, minden élével együtt. Néha, mikor felpillantottam, láthattam, hogy halványan elmosolyodik, ami összezavart és kizökkentett. Hozzá léptem, és megragadtam az állát.
-Nagyon markáns, tartsd így!-állítottam be, majd visszaültem.
-Mi motivál?-kérdezte hirtelen. Fel sem néztem a lapból úgy válaszoltam.
-Az emberek. Ha portrét, vagy valami hasonló emberábrázolással kapcsolatos dolgot készítek, az emberek szinte levetkőznek előttem. Hiszen egy óráig meg tudják játszani magukat, néha kettőig is, de aztán vége. Lassacskán lebomlik róluk a máz, és ők maradnak. Ez nagyon érdekes, sőt talán gyönyörű is. Fantasztikus látni azt, hogy egy ember kinyílik, szembesül önmagával.- elővettem a szénceruzámat, és óvatosan árnyékolni kezdtem az alakot. Valahogy sokkal jobban illettek hozzá ezek a színek, egyedül a szemét szerettem volna hangsúlyozni. A pupillája körüli aranykorona egyenletesen olvadt bele az íriszébe. Engem figyelt.
-Ne nézz.
-Kérdezni akarok.
-Kérdezz.
-Mi az a lila folt a karodon?-ledermedtem, és a kérdéses területre néztem. Való igaz, ott virított a fehér bőrömön öt folt. A szívem hevesebben vert, mint bármikor, olyan érzésem volt, mintha csapdába kerültem volna. A légzésem kezdett szaggatottá válni, nem tudtam levegőt préselni a tüdőmbe. Leejtettem a félkész művemet, a táskámhoz nyúltam, és elővettem belőle egy papír zacskót. Mindeközben szúrt, mart a légcsövem, oxigénért kiáltott, minden perccel szűkebb lett a mellkasom, úgy hogy szinte összeroppant. Rám szakadt az apám bűne, az este történései, a fájdalom, a harag, a kín. Belefújtam a zacskóba, majd belélegeztem, mindezt szabályos időközönként. Átvette felettem az irányítást a hányinger, de küzdöttem ellene. Az idegszálaim szinte már elpattantak, mikor kezdtem jobban érezni magam... észre se vettem, hogy Strife mellém került.
-Jobban vagy? -megráztam a fejem... nem sok kellett volna, ahhoz, hogy sírni kezdjek. Össze kellett szednem magam. Meg kellett találnom önmagamat, és tovább kellett lépnem... nem lehetett más választásom.
Strife megfogta a derekam, felemelt a földről, és leültetett az asztalra. Abban a pillanatban megszólalt a telefonom.
-Igen?-kérdeztem kábán. A hang hallatán meghűlt bennem a vér, és fel is ugrottam. Szerencsére Strife megtartott, mert azzal a lendülettel meg is szédültem.-Persze, megnézzük.-automatikusan többes számot használtam, majd letettem a telefonom.
-Akkor merre?-mosolyodott el a fiú, aki pár nappal ezelőtt szinte megőrjített.
-A kilátóba, szerencsére nincs túl messze.- azzal elindultunk. Átvágtunk a folyosón, az embertömegen. Kijelentkeztem a portán, végül futásnak eredtünk. Oldalra sandítottam, és figyeltem, ahogy Strife magára húzza a kapucniját, ujjai sebesek voltak... úgy, mint apámnak a kocsmai verekedései után. Felsóhajtottam.
A fiú megelőzött, elém vágott, és utat csinált nekem. Tíz percen belül el is értük a kilátót. Mindketten lihegtünk, és az oldalunkat fájlaltuk.Felnéztem.
-Oda is?-bólintottam. Nem vártunk tovább.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Eljött a november, eljött az idő, az utolsó falevelek is lehullanak. Remélem mind jól vagytok, és kitartotok még ebben a csúfságban is. Nagyon sok dolog jár a fejemben, nagyon sok dolog felől nem tudok dönteni.. és nagyon témám sincs, amit itt taglalhatnék. Majd, remélem, idővel, minden helyrezökken, és értelmes gondolatokat tudok majd megosztani veletek. Csók♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése