Ahogy átléptem a küszöbön, mintha kicseréltek volna. Kint hagytam a házsártos, szúrós Cass-t, hatalmas mosoly terült az arcomra. A kisöcsém felém rohant, és a karjaim közé ugrott. Szorosan megöleltem, fordultam vele párat, mire vad sikítozásba tört ki. Anyukám kilépett a konyhából, először apának, majd nekem adott egy-egy puszit. Kezeit megtörölte a konyharuhájába, felkontyolt haja szanaszét ácsingózott, és belelógott az arcába.
-Szia Cassie! Jól érzed magad? - a hangja dallamos volt, minden feszültségtől, mesterkéltségtől mentes. Annyival jobban éreztem magam itthon, mint a rideg kórteremben, hogy egy pillanatig szavakat sem találtam.
-Milliószor jobban, mint abban a poshadásban.-letettem Matt-et, mire apa megpaskolta a hátam.
-Jössz enni?-megráztam a fejem, és a lépcsőre pillantottam. Arra, amerre a szobám, a saját és egyedüli birodalmam volt.-Jó, menj csak.-azzal a lendülettel felrohantam a lépcsőn, a deszkák megreccsentek a súlyom alatt, de ez most nem érdekelt. Bevetődtem az ajtómon, majd az ágyamba vágódtam. Beszívtam magamba az ismerős, barátságos illatot, megtöltöttem az elmém a csodás emlékekkel, azért, hogy később legyen miből építkeznem, hogy tudjam, lesz miért küzdenem. Ekkor vettem észre, hogy az íróasztalomon egy fehér boríték állt. Felültem, és a szobám kicsinységére alapozva ülve elértem a meglepetésem. Óvatosan felmértem, végül felnyitottam a kérdéses problémát. A lapon szépen sorakoztak a szigorú betűk, egy petíció volt, ami amellett tanúskodott, hogy lelkileg helyén vagyok, és készen állok visszatérni az életben. A valóságba. Szinte könnyek gyűltek a szemembe, ahogy végighúztam az ujjam a neveken. Aláírta Strife, Amethys-t, gyermekkori barátnőm, Matt, és legutoljára Luke. Voltak olyanok is, akik havonta egyszer látogattak meg, nővérek, a pszichológusom, és még sokan mások. Megfordítottam a lapot, ahol apa írása cirkált.
"Kincsem, ezek az emberek, mind biztosítani próbálnak téged arról, hogy tökéletesen megfelelsz nekik, hogy elfogadnak, és túl lépnek, azon, hogy bajban voltál. Nem engedték el a kezed, küzdöttek érted, és ezt mindig meg is fogják tenni. Ennek köszönhetően, úgy döntöttünk édesanyáddal, hogy kiveszünk a rehabilitációs kúráról, és újra iskolába járhatsz. Reméljük minden rendben lesz ezentúl. Nagyon szeretünk!
Anya és Apa"
Remegés futott végig rajtam: izgultam, féltem, és vágytam az új esélyre. Eddig erre a pillanatra vártam. Vártam, és most egy pillanatig mégis elbizonytalanodtam. A telefonomhoz nyúltam, és automatikusan Luke számánál állt meg a tekintetem. Megnyitottam az adatokat, és alaposan szemügyre vettem a kapcsolat képét. Mindkettőnk szemében valami megmagyarázhatatlan szomorúság ült, ahogy a metál villáink mögé bújtunk. Rengetegszer gondolkoztam azon, vajon mit is érzek Luke iránt, vajon mit jelent számomra. Közel sem volt közömbös, inkább olyan volt, mint a levegő: szükséges, természetes, észrevétlenül fontos. Bármikor hívtam, mindig futott hozzám, tanácsot adott, vagy belém diktált pár falatot. Nem várt köszönömöt, nem kellett neki semmi, vagy legalábbis ezt mutatta. Azonban, sikeresen belefészkelte magát a gondolataim közé.
Mosolyogva végigsimítottam a telefonom képernyőjén, mintha csak őt simogatnám. Ekkor megcsörrent a telefonom, én pedig azonnal a fülemhez emeltem.
-Igen, tessék?
Egy pár másodpercig senki sem szólt bele, csak vad lihegést hallottam.
-Cass, gáz van.-azzal letette. A torkomba hatalmas gombóc növekedett, szinte fullasztó szintig, mikor felugrottam ösztönösen előkaptam a kabátom a szekrényből.
Lerobogtam a lépcsőn, nem is köszöntem, nem is mondtam semmit, csak kirohantam a farkasordító hidegbe. Mindeközben igyekeztem felhívni Luke-ot, igyekeztem minden logikámat latba vetni, azért, hogy kitaláljam, hogy vajon hol is lehet. Megtorpantam, szinte villámként hasított belém a felismerés.
Tudtam, hol kell keresnem!
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Rettenetesen szégyellem magam, hogy ilyen sok kihagyással írok nektek. Ez nem megszokott tőlem, és nem is elfogadható. Tényleg sajnálom. Az utóbbi időben egy kicsit kiüresedett bödönnek érzem magam. Próbálom körülvenni magam mindenféle impulzussal, jóval, rosszal, boldoggal, szomorúval, de egyszerűen egyszerűen nem érzek semmit, ami elindíthatna alkotni. Bevallom, ez kicsit ijesztő... és remélem, hogy csak átmeneti állapot. Addig is nézzétek el ezt a fancsali részt, legközelebb tutibbat fogok írni.. legalábbis terveim szerint. Ja, és ha már itt tartunk! Most kezdődik a z őszi szünet, érezzétek magatokat nagyon jól, ne tanuljatok, éljetek, kössétek le magatokat. Egyszer élünk!♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése