11. Otthon

 Minden csomagot összeszedtünk, és végül úgy határoztunk, hogy itt is hagyjuk őket, csak valahová elrejtjük, ugyanis menekülés közben még nagy hasznát vehetjük ezeknek, és ha csatára kerül a sor útban sem lesznek. Bevallom, arra gondoltam, Smashnek fülig érne a szája, ha látná mennyire gyakorlatiasak a döntéseink.

 Bright-tal legalább ötször át kellett vennünk az egyes lépéseket, annyira félt, hogy rosszul fog elsülni az egész mentő-megdöntő akció. Én is tartottam ettől, de a véremben pezsgő mágia a bukás gondolatának hatására csak még jobban marta az ereimet, ami biztosított arról, hogy nem fogom magam könnyen adni. 

 Felültem Gabrielre, és felsegítettem Brightot is, szorosan átfogta a derekam, és halkan varázsigéket kezdett mormolni. Nem kérdeztem rá, vajon miért teszi ezt, de reméltem, hogy ez sokban fog minket pártolni. Pártolni. Mennyivel könnyebb lenne ha egy sereg állna mellettünk, akik megakarják dönteni a Tanács hatalmát, nem érezném magam ilyen irdatlanul egyedül. Lehet, hogy itt van Bright, de ő is csak egy űzött vad, és a félelem nagy úr. Nem lehetek biztos benne, hogy a csata idején is sziklaszilárd elhatározással mellettem fog állni. Nem hibáztatnám érte... de most meg kell benne bíznom. Most, csak ő az egyetlen támaszom. Csak Ő, és Smash...

 Lehunytam a szemem, hagytam, hogy a szellő belekapjon a hajamba, hogy lehűtse a felhevült testemet. Túl sok dolog történt velem, túl sokat láttam, és hallottam. Én lennék a legnagyobb szemét, ha most a szívemre hallgatva, visszafordulnék, és eltűnnék. Tennem kell valamit, az erőm, és a tudatom erre sarkall. Nem tehetek mást. Nem lehetek más, mint, amilyennek születtem. 

 A szememben könnyek gyűltek, ahogy felnéztem az Est-Hajnal csillagra. " Látod apa? Ez lett belőlem, remélem büszke vagy, az egy szem gyermekedre." Az emberek törött kis üvegszilánkok, mindenkinek van helye a mozaikban, de ha csak egy kicsit is eltér a lyuktól, amibe beleillene, felrúgja az egész mintát, arra kényszerítve az alkotót, hogy újrakezdje a munkásságát. Mindannyian keressük a helyünket, keservesen, nem érdekelve, ha már vérzik is az ujjbegyünk. Keressük, azokat a darabkákat, akikhez tökéletesen illünk... és ha megtaláljuk, egy hatalmas sóhaj kíséretében, végre önmagunk lehetünk, és elfoglalhatjuk a helyet, ahová tartozunk. 

 Bright megszorította a derekam.

-Ne aggódj Rose, megtudjuk csinálni. Érzem, ahogy az erőd, minden perccel növekszik a mellkasodban. Küzdeni akar. Higgy magadban, és bennünk. Nem vagy egyedül.

 Elmosolyodtam. Muszáj erősnek lennem, muszáj megdöntenünk a diktatúrájukat. Ehhez egyes egyedül kevés lennék... egy apró kis porszem se. Együtt, viszont mi leszünk az a homokvihar, ami mindent ellephet. 

- Köszönöm Bright, mérhetetlenül számítok rád, és Smashre. Azt hiszem, ti vagytok az én mankóm, igaz csak pár napja ismerlek titeket. 

 Ekkor megláttam a hamis ékkőként ragyogó várost, a fekete éjszakában. Akaratlanul is elállt a lélegzetem, gyönyörű volt, és veszélyes. A magasba, a négy égtáj felé, őrtornyok emelkedtek, ahonnan egy-egy fénycsóva fonta körbe a város szélén lévő házakat, és kupolát formáltak. Bevehetetlen erőd volt ez, amit most láttam életemben először, de a szívemben mégis ismerős érzés kezdett kibontakozni. Hazaértem.

Sziasztok! Remél tetszett ez a rész, azt hiszem Rose, személyiségi fejlődésen megy keresztül, igaz csak pár rész óta ismerhetitek. Azért remélem nem fáradság a firkálmányaim olvasni, tényleg mindig örömmel írok nektek, és remélem valami többletet tud nektek is adni az életetekben.

Nagyon szeretlek titeket♥:))

http://www.youtube.com/watch?v=RmOIDAa3Dy0&feature=related&fb_source=message