Smash arca fekete volt a sok kosztol, és több helyen sebek tarkították, vonásai beesettnek tűntek, és minden egyes pillanattal éreztem, hogy növekszik benne a felgyülemlett, kitörni készülő mágia. Ekkor előlépett egy kis, fekete csuklyás alak, aki azzal a lendülettel le is rántotta magáról a leplet. Egy szőke hajú, fekete pillantású nő volt az, tekintete vadul szikrázott.
- Csendet!-csettintett egyet, aminek következtében Smash megrázkódott, pont mintha áram folyt volna át a testén. Nem bírtam... nem tudtam parancsolni az izmaimnak. Kitéptem magam Bright védelméből, és engedtem az indulataimnak. Egy tűzfalat emeltem közénk és az Öregek közé, akik szinte meg se mozdultak. A nő azonban az erőhullámtól a falnak csapódott, természetesen, ez meg se kottyant neki. Feltápászkodott, és talán még vérszomjasabb pillantást vetett felém, amitől az egész lényem megborzongott. Ekkor a torkom ceruzányira szűkült, és minden lélegzetvételért küzdenem kellett. Mögöttem Smash észhez tért, és hallottam, hogy próbál kijut, reménytelenül. A légszomj miatt már szinte a földet kapartam, minden erő kiszállt a lábamból, és a lerogytam. Markolásztam a torkom, de nem segített, a hátam ívben megfeszült, de mindhiába. Éreztem a marcangoló kezeket a testemen, ahogy elvágják a levegő útját.
A szemem sarkából láttam, hogy Bright, még láthatatlanul ugyan, de egy fénysugarat lő a nő felé, aki erre pimaszul elvigyorodott. Lehunytam a szemem, és kihasználva az ellenfelem csökkent koncentrációját, elképzeltem, ahogy a fojtogató kezeket darabjaikra morzsolom. Ahogy a léghólyagocskáim megtöltődtek, lassacskán Smash cellájához húztam magam, miközben Bright fedezett.
- Jól vagy? - kérdezte aggodalmas hangon, amitől ellágyultam, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Boldog voltam a tudattól, hogy él, és hogy még van esélyünk.Beletúrtam a hajamba, és óvatosan kisöpörtem a szememből. Felmértem Smasht, ismét. Szemei csillogtak, arca kormos volt, de nagyjából minden megfelelt az elrablása előtti állapotának. Szerencsére.
- Te kérdezed? Látnád magad, te gyagyás...istenem, hatalmas kő esett le a szívemről...-mondtam ki hangosan is, amit gondoltam, mire elmosolyodott.-Na vigyázz, megpróbálok valamit! - utasítottam, és végre, most az egyszer hallgatott is rám. Visszatértem a képzelt világomba, ahol körbeölelt a sötétség, és a mágia. Az ujjaim bizseregtek, és láttam magam előtt, ahogy kinyitok egy zárat, majd egy varázshullám hatására kicsapódik a cellaajtó. A valós életben pedig üvegszilánkok csörömpölése hallatszott, ahogy szabaddá tettem a kijáratot Smashnek. Ahogy kilépett a sötétből, az arcán mosoly ült, egy kézlegyintéssel, és egy varázsigével leverte a nő erőtlen próbálkozását a visszatartására, majd megragadta a kezem, és futni kezdtünk. Bright belém kapaszkodott, és így loholtunk hárman, vagyis csak loholtunk volna. Ugyanis az egész szint süllyedni kezdett... Kétségbeesetten szorítottam a két bajtársam kezét, a plafonról potyogott a vakolat, így Smash magához ölelt engem és Brightot, ezzel is védve minket.
- Mi történik? - kiáltott fel Bright, igazi pániktól csengő hangon. Nem tudtam megmondani. A talaj, csak úgy mint az esélyeink, kicsúszott a talpam alól. Reményvesztetten tekintettem fel, az egyre távolodó magasságokra, és félelem töltött el... A csontjaimban éreztem, mint egy utolsó sóhajként, hogy meghalunk.
Ekkor az egész szint, egy hatalmas lökéssel, megállt, amitől majdnem elestem. Szerencsére, Smash megfogta a derekam, és magához szorított. Csak egy percre elkalandoztam... ez a pillanat romantikus is lehetne. Egy levegőt szívtunk, miközben a homlokunk összeért, ő felfalt engem, én pedig ellágyultam a karjaiban, és mindezt megkoronázta a mellkasunk ütemes emelkedése. Igen... lehetett volna romantikus is, de nem volt az. Körülöttünk, mindent por, és rom borított, pontosabban egy hatalmas arénában voltunk, ami még talán az ókoriak keze nyomát dicsérte. Azonban nem az éhes oroszlán vad bömbölése fogadott minket - áh, nem lehet ez ilyen egyszerű -, hanem egy csapat, fekete csuklyás alak. A nő, aki a velünk lévő szinten volt, csatlakozott közéjük, miközben az Öregek kisétáltak az aréna kapuin.
- Ez a Tanács...-suttogta Bright, és Smash egyszerre. Elkerekedett a szemem, és nyeltem egyet. Automatikusan Bright elé húzódtam, aki nyárfalevél módjára remegett.
- Ez a boszorkány itt, Adam lánya? - kérdezte az egyik csuklyás. Apám nevére, megremegett a kezem... szóval ő mindent tudott rólam és a Tanácsról is.. remek, szeretlek apa.
A nő felnevetett.
- Igen, ugyanaz az erő lakozik benne, mint az apjában, de makacsabb még az anyjánál is.- a kezével felénk intett, mire Smash, és Bright tőlem, legalább húsz méterre a falhoz csapódtak. Majd lángnyelvek öleltek körbe, de nem volt olyan békés, mikor Smashel gyakoroltunk. A hő azonnal az arcomba csapott, és csípte a szemem. Fájt, és mart. Körbeálltak a Tanács tagjai, közös erővel akartak elpusztítani, bár nem értettem miért. Egész életemben tökéletesen jelentéktelennek éreztem magam, nem hittem volna, hogy így fogok meghalni, vagy hogy ennyien akarnak megölni. Szinte nevetnem kellett az engem érő zűrzavartól. Nem érdemeltem ki ekkora figyelmet...
Azonban, ha már belekeveredtem, nem adhattam magam ilyen könnyen. Intézetes gyerekként, megtanultam küzdeni, és boszorkányként erőm is volt hozzá. Kiropogtattam a nyakam, miközben az agyamban megszületett a terv. A tűz az én erőm... ezzel kell harcolnom, vagy csak ellenük fordítanom.
A tűz pattogott, ahogy kinyújtottam a kezem, ezzel is segítve a bennem rejlő energiaáramlásokat. A vérem lüktetett, oxigént szállítva minden szervemhez. Koncentráltam, pont úgy mint álmomban, annyi különbséggel, hogy most, én irányítottam. A lángoszlopok felém kezdtek hajlani, a szívem hevesen csapdosott szabadság vesztett madárként, mégis tudtam, hogy sikerülni fog. A pórusaim sikítottak, ahogy egyre jobban közeledtek felém a csóvák, a bőröm felhólyagzott, a hajam a nyakamra tapadt az izzadságtól. Befogadtam a Tanács tüzét, és haragját, magamba szippantottam, és felolvasztottam. Mindenem megégett, mindenem fájt, de megérte. Láttam a döbbent arcokat a csuklya alatt, az utolsó indulatos arckifejezéseket. Brightot, és Smasht, az elszörnyedésüket, majd azt, ahogy védőburkot emelnek maguk köré. Elmosolyodtam.
A testem felnyársalta a dühödt tűz, kiszabadult belőlem. A kezem az ónixmedálra csúszott."Köszönöm Elizabeth néni, remek unokája van". Azzal hagytam, hogy minden letaroljon a lángtenger.
Pár órával később
Sikerült kijutnunk az égő épületből. Alig bírtam levegőt venni, a döbbenet átjárt. Rosei halott volt, annyira halott, hogy úgy éreztem, magával vitte az egész lényemet, és egyedül hagyott. Pontosan ez az érzés kerített hatalmába a Nagymama halálakor.Brighttal mindketten a földre roskadtunk, és néztük a csillagos eget, reméltem, hogy Rosei is éppen minket néz.
- A francba!-üvöltöttem fel, mire Bright megremegett. Nem tudtam mit tenni. Nem mondtam neki semmit, csak itt hagyott minket, csak engedtem, hogy itt hagyjon minket. Éreztem a könnyeket, amiket szaporán próbáltam elpislogni, mikor észrevettem, hogy Bright már rég sír. Megérintettem a szemét, és alkalmaztam egy varázsigét, amit a fogságom alatt találtam, és fejlesztettem ki. Nem telt sok időbe, és Bright újra látott.
- Köszönöm...-motyogta, de tudtam, azt szeretné, hogy Ő is itt legyen.
- Tudod, nem ismertem régóta, sokat veszekedtünk, de én tényleg szerettem őt, és tennem kellett volna valamit.-a hideg aszfaltba vertem az öklöm,aminek hatására kiserkent a kék vér, a varázslók ismertető jegye.
A Tanács elbukott, hála egy boszorkánynak, aki igazán azt se tudta, hogy ki is valójában. Köszönet a lánynak, akit sose fogok elfejteni
Sziasztok! Ez itt a történetem vége, ami remélem, tetszik.Szerettem ezt írni, és gondolkozni a cselekmény vezetésen. Kíváncsi lennék a ti véleményetekre is, szóval kommenteket nagy szeretettel várok, akár pozitív, akár negatív kritikával is. Ahogy tervezem, azért még fogok indítani újabb történeteket, de természetesen sosem fogok elfeledkezni az első blogos karakteremről, Rosary-ról.
Nos, nagyon szeretlek titeket, és mondjuk ma egy Three Days Grace számmal búcsúzom tőletek. ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése