Egy bokorban meghúzódva figyeltem, ahogy az emberek ide-oda sétálnak a város egyik csendes utcáján. Halkan beszélgettek, vidáman nevettek, mosolyogtak, ölelkeztek. Ez volt ennek a fényűző világnak a csodálatos, magával ragadó része. Azt azonban meg kell említenem, hogy minden érmének két oldala van. Az egyik házból -mindenki szeme láttára- dobta ki a nő a barátját. Sírt és üvöltött a férfival, akinek nem kellett volna sok, hogy kedvese lábai elé vesse magát. Megrázó volt. Engem, mint akit sosem ért ilyen mélységesen szélsőséges impulzus, nagyon megdöbbentettek a látottak. Egy pillanatra tényleg úgy éreztem, hogy ezek a hihetetlen érzések kifestik az én szürke palettámat, amit festettem a világról, arról a helyről, amit talán igazán nem is ismertem.
A hasam ételt követelve megkordult. Már egy pár órája mardosott az éhség, mire eljutott a tudatomig az egyetlen egy megoldás. Nincs pénzem, tehát kénytelen leszek lopni. Felálltam, és végignéztem magamon. Egy szakadt, egykoron fehér, de mára ocsmány barnába áthajló póló, és rövidnadrág volt rajtam. Igazat megvallva, nem néztem ki jobban, mint egy csöves. Elhatároztam, hogy először valami emberi gúnyát kerítek magamra.
Elindultam, és szépen sorjában végig néztem a kirakatokat, miközben próbáltam nem törődni a megvető pillantásokkal. Az egyik kínaiban megpillantottam egy sötétszürke, kapucnis pulcsit, és egy csőnadrágot. Mindig is szerettem volna egy olyan nadrágot. Így nem gondolkodtam, csak bementem.
Illedelmesen ugyan, de halkan elmormoltam egy "jó napot"-ot, ezzel is a bűntudatom súlyán szerettem volna könnyíteni. Odasétáltam a polcokhoz, ahol a ruhák sorakoztak, és nézelődni kezdtem. Azon morfondíroztam, hogy biztos nem kerestettek nyilvánosan. Egy rosszul sikerült kísérleti egyed, aki feltehetően roppant veszélyes az élőhelyére, nem éppen a legjobb reklám arra, hogy bízzanak az emberek a hatóságokban. Másrészről, egy bolti lopásért csak nem fognak köröztetni, ami nagyban megnehezítené a menekülésem, na meg a visszailleszkedésem is. Óvatosan leemeltem egy farmert, és egy pulcsit, majd a pénztárhoz mentem, ahol az eladónő, alig észrevehetően végigmért. Nyeltem egyet.
- Jó napot, ezeket szeretném...-mondtam a tőlem telhető leghatározottabb hangon.
- Van pénzed? Mert, ugyan nem akarlak megbántani, de nem úgy tűnsz, mint akinek lenne...- korholt le ércesen a középkorban lévő hölgy. A mögötte lévő fogasokra összpontosítottam, reméltem, hogy az új erőmnek köszönhetően sikerül őket levernem a helyükről. Az ujjaim begörcsöltek az erőlködéstől, mire csak egy kicsit is megmozdultak. Felsóhajtottam.
- Igaza van, nincs pénzem. - ekkor felharsant egy éles hang, amit egy nagyobbacska kínai követett. Valamit hablatyolt, számomra értelmetlenül, mire összerezzentem, és védekezésképpen magam elé kaptam a kezem. A fogasok megmozdultak, és szétrepültek az üzletben. A tulajdonosok fejüket fogva a földre vettették magukat, miközben én bambán bámultam a kaotikus körülményeket. A tekintetem a pultra siklott, ahol a ruhák voltak, és egy csomag müzliszelet. Automatikus megmarkoltam őket, és kirohantam az épületből.
Szököttként, semmi sem egyszerű.
Futottam, legalább huszonöt méter, majd lefordultam az útról, és egy fa tövébe ültem. Lihegtem, de amilyen gyorsan csak tudtam levettem magamról a régi életem utolsó maradványait, és felöltöttem az új ruháimat. Kellemes meleg járt körbe, az amúgy hűvös őszi időben. A bűntudat ott lángolt bennem, mint a láz, de tudtam, hogy nem volt más választásom. Szükség kényszert szült. Majd enni kezdtem.
Sziasztok!
Látjátok, most nagyon témában vagyok, próbálom nem unalmassá tenni a blogok, és rendszeresen írni nektek. Persze, ez nem mindig sikerült. Ígérem, hogy a következő poszt, ismét a tiétek lesz, bár nem tudom, hogy azokat mennyire szeretitek. Személy szerint, én azokat is szeretem írni.
Most, egy Rise aganist számmal búcsúzom, tudom, tudom, a tökötök tele van már az ilyen számokkal, igyekszem frissíteni:D♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése