3. Tengni a semmiben

 Zuhogott az eső. Igyekeztem meghúzni magam egy félig nyitott buszmegállóban, de még is mindenem vizes volt. A kapucnim a fejemre húztam, és olyan apróra gömbölyödtem össze, amennyire csak bírtam, miközben egy lopott almát majszoltam. Még mindig bűntudatom volt, amiatt, hogy ilyen cselekedetre kellett vetemednem, de egyáltalán, semmi ötletem nem volt afelől, hogy mit kellene tennem. Jelentkezzek egy hajléktalanszállón? Ezt abszolút esélytelennek gondoltam... Ha mégis erre vetemednék, ott, az albínóságom miatt biztosan kirekesztenének, és nevetség tárgyává válnék. Ezt, pedig nem akartam. Régen is kaptam hideget-meleget, de erre most nem álltam készen, különösen úgy, hogy volt egy százszázalékosan kiszámíthatatlan képességem.
 A kezeimre bámultam, amiken a bőr szépen lassan átengedte a kék erek színét. Vajon mit adtak be nekem? Miért alakult ki bennem ez az erő? Más meghalt, én miért élek még mindig? Megfájdult a fejem, a hasam -az alma ellenére is- éhesen megkordult. Úgy éreztem menten lefordulok a padról, ezért inkább lefeküdtem. El kell mennem ebből a városból. Próbáltam aludni, de csak rémképeket láttam.

 Egy boncasztalon feküdtem, a pupilláim kitágultak. Körülbelül tíz orvos vett körbe, az egyik kezében szikét tartott. Mindent, mint külső szemlélő láttam, de az előttem elterülő kép homályba burkolózott. Azt, azonban tökéletesen ki tudtam venni, hogy a penge felhasította a mellkasom, majd mint akit partra vet a hullám, levegőért kapkodva felsikítottam. Az orvosok egy méterrel hátrébb ugrottak, és ijedten tekintettek a mozgó hullára, aki körül minden tárgy repkedni kezdett. A mellkasomból csendesen csordogált a vér, miközben teljesen meztelenül, kitámolyogtam egy sötét folyosóra. Mindenki, aki meglátott, kitért előlem, vagy aki közelebb mert jönni, azt két méterre odébb dobtam, a pajzsomnak köszönhetően. Egészen a liftig jutottam, mikor a fájdalom, és a vérveszteség elviselhetetlenné vált, így a földre rogytam. A önmagam zihálása visszhangzott a fülemben, úgy érzetem játszanak a velem a körülötlöttem lévő emberek, és a saját érzékeim. Dühös voltam, a szívem összeszorult, a gyomrom szinte összecsavarodott, és a talaj szétnyílt alattam, azt kívántam, hogy a dühöm tüzes lávaként öntse el ezt a helyet, de nem történt semmi, csak maradt a bennem tátongó űr.
Ekkor a lift egy halk pity kíséretében kinyílt, és kilépett belőle egy fiú, aki szintén albínó volt. Megdöbbentem, de az arcizmaim nem voltak képesek megmozdulni, így közömbös arccal kémleltem tovább. A srác mellém lépett, kezét a mellkasomra tette, amit az érintése hatására melegség töltött el. A bőröm lassan összeforrt, s csak pír maradt utána. Majd felsegített.

Felugrottam. A pulcsim teljesen átázott, én pedig átfagytam. Összefontam a karom a mellkasom előtt, és reménykedtem abban, hogy ez az álom sose fog valóra válni. A düh, és az értetlenség érzése még mindig az ereimben pezsgett. Felálltam, és elindultam az út mentén, egyenesen északnak. Bizonytalan léptekkel ugyan, de még ez is jobb volt, mint tengni a semmiben.

Sziasztok kedves Olvasóim!
 Mint azt láthatjátok, eléggé felpörögtem, és jó sok bejegyzéssel szórakoztatlak benneteket. Amúgy, kíváncsi lennék a véleményetekre, arról, hogy mit gondoltok a szereplő(k)ről, a történetről. Ja, és ígérem innentől kezdve mindent izgalmas lesz, addig is. Szeretlek titeket♥
Búcsúképp egy jó kis Red Hot Chillie Peppers számmal :

http://www.youtube.com/watch?v=yuFI5KSPAt4&ob=av2e