Az elveszettek

Elvesztél. Tétlenül menetelsz, és nem, nem találod a helyed. Újra és újra felpróbálsz egy álarcot, mert nem tudod, ki is vagy valójában. Menekülsz. Úgy gondolod, nincs esélyed a változásra, a feloldozásra. Tehetetlenül sodródsz az árral, és sikítanál. A hangok már tépik a torkod, de elhalnak a külvilág zajában. Elhiszed, hogy nincs esélyed. Nyomorultul érzed magad, összetörtél, a mellkasod zúg az ürességben. Egyedül, magányosan, csak keresed, kutatod önmagad. Látsz mindent, de semmit sem értesz. Kérdéseid megválaszolatlanok maradnak, és ez elbizonytalanít. Veszel egy mély levegőt, még egyet, s egy utolsót. Lehunyod a szemed, megállsz. Lebeg előtted a cél, s ha lábujjhegyre állsz elérheted. Nyújtózz, nyújtózz, addig míg van miért, hisz én is ebben a csónakban evezek, és mást én sem tehetek. Enyhén próbálgasd a szárnyad, borulj virágokba, légy önmagad. Lélegezz, és hidd el, eléred a fellegeket.

Igen, igen Kedves Olvasóim, rám jött az öt perc. Amúgy sem szerettelek volna titeket itt hagyni minden "élvezetes", "elgondolkodtató" bejegyzés nélkül. Perpillanat, ez játszódik le bennem is, de azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül. Van úgy, hogy az ember elfelejti ki is valójában, ez általában valami külső "kényszer" miatt történik, ugyanis az ember ha akarja, ha nem, átveszi a körülötte élő emberek egyes tulajdonságait. Ez néha jó, néha rossz, néha hozzátesz az emberhez, néha rombolja az addigi jellemet, és ekkor születik meg ez az érzés. Az érzés, ami ahhoz hasonlít, mikor elveszünk egy erdőben, ahol semmit sem ismerünk. Már az is hatalmas sikernek minősül, ha rájövünk erre, és próbálunk változtatni ezen, ez vagy megy, vagy nem. Remélem, ezekkel a bejegyzésekkel, egy kicsit segítek felismerni, megoldani ezeket a problémáitok, tudom hogy ezek a dolgok nem könnyen alakíthatók, befolyásolhatók, de igyekezni kell. Hiszen a cél, mindig csak egy karnyújtásnyira van.
szeretlek titeket, találkozunk körülbelül, öt nap múlva. ♥