Úgy éreztem magam, mintha egy örvénybe keveredtem volna. A tagjaim zsibbadtak, a szám kiszáradt a hirtelen rám törő klausztrofóbiától. Az ereimből elpárolgott a tajtékzó düh, és csak a kétségbeesés halvány szikrája éltetett.Vártam Mr. Brain talán végzetes szavait, amelyek megpecsételhették a sorsomat. Emellett minden erőmet latba vetve kellett uralkodnom a képességem felett, ugyanis a pánik rohanvást egyre gyorsabban kerített hatalmába.
Mr. Brain megköszörülte a torkát, majd suttogva beszélni kezdett.
-Aj, amíg az kezedben tartod az irányítást, a testi épséged garantálva van, de abban a pillanatban, hogy nem tudod kezelni az erőd, amint menekülni akarsz, megölnek. Gondolkodás nélkül. Húzd meg magad, és tedd, amit mondanak.- a torkomban hatalmas gombóc fojtogatott, majd nyeltem egyet. Nem tehették ezt velünk, hisz törvénybe ütköző dolog volt emberkísérleteket fojtatni. Megráztam magam. Nem, a törvény ők voltak. Azt tettek, amit akartak, mi pedig árvák voltunk, tökéletes páciensek, akik ha meghaltak se hiányoztak senkinek.
- Miért teszik ezt?-bukott ki belőlem a kérdés, a hangom pedig meglepően ércesen csengett. Nem voltam biztos benne, hogy Mr. Brainnek helye van ezek között a tudósok között. Az előttem álló nyílt, és őszinte tekintetű férfiból hiányzott minden rossz szándék.
Megfogta a vállam, és levezetett a lépcsőn, miközben csendesen elmagyarázta a helyzetet.
- Azért, kedves Aj, mert uralkodni akarnak. Azt akarják, hogy olyan hatalom legyen a birtokukba, amivel csak ők rendelkeznek az egész világon. Szőrnyű, de ez működtet mindent, és szinte mindenkit. Az ember ilyen, nagyravágyó, és képes bármit megtenni... még gyerekeken is kísérletezni, ha ezt kívánja meg az érdeke.
Megtorpantam. Mr. Brain gesztusai, pillantása bűntudatról árulkodott. Fájdalom szivárgott a csontjaimba a felismerést követően. Önmagáról is beszélt, nem csak a többiekről. Szavak nélkül kért bocsánatot, amiért nem tudtam rá haragudni. Elmosolyodtam, és elléptem tőle.
- Néha a jók is követnek el hibát, sőt nem lennének jók hibák nélkül. A lényeg, hogy helyre akarják hozni. Viszlát.-azzal a vagon felé vettem az irányt. Két perc. Ennyi kellett volna, ahhoz, hogy a szívemet összefacsarja a kétségbeesés. Tizenhét évesen kellett rájönnöm arra, hogy ez a világ nem idealizált, tele van allűrökkel. Árva vagyok, de egy olyan burokban éltem eddig, ami eltakarta ezt az oldalát az életnek, és a rideg tények már többszörösen csaptak arcon, és most épp ko-t készültek adni.
A kezemre néztem, ahol a kék erek már teljesen átütöttek. Elborzadtam a testemen végbemenő változásokon. Az ujjbegyeim pirosan kirikítottak a fehér bőrömből, és nagyon fáradt voltam. A szemem égtek, és aludni akartam. Betámolyogtam a kabinunkba, ami magához képest nagy volt. Ott volt Anger, befáslizott felsőtesttel, Arrow pedig a plafont bámulta. Walker engem figyelt, tekintetével kérdezte, hogy mi volt.
A kabin sarkában egy szék volt, amit magamhoz intettem, leültem rá, úgy vizslattam a többieket.
- Ezt megszívtuk, úgy kell játszanunk, ahogy fütyülnek, de közel sem jelenti azt, hogy a kezünk minden téren meg van kötve.- Anger sziszegve felugrott.
-Van terved?
Elvigyorodtam. Tervem volt, már csak csapattá kellett válnunk.
-Mondd el!-kérték egyszerre, ami ugyanúgy visszhangzott, mint ahogy halkult el a fejembe. A testem ellazult, és szépen elaludtam.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Mint látjátok itt van egy újabb rész. Este van, így többet nem tudok nektek írni. Sajnálom, majd legközelebb. Szeretlek Titeket♥!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése