Csodák, márpedig vannak

A szeretet hidat képez olyan pontok között is, melyek között lehetetlennek tűnik a kapcsolat.

Paulo Coelho

 Reménytelen. Ez az a szó, amely nagyon sok ember szívébe beleégette már magát. A hit, és az ember utolsó sóhaja a vég előtt, az eszmény előtt. Ez történt velem is. Engedtem, hogy ez az egyetlen szó felcsillanjon előttem, halovány, metálosan kegyetlen valójában. Igazából, talán mindig reménykedtem, mindig hagytam egy kis esélyt arra, hogy "talán mégis..", és csak felszínen voltam lehangolóan reménytelen, azért meggyőződésem, hogy ez tartott életben. Tudjátok, elég nehéz arról írni, beszélni, mikor az ember igazán, de igazán nem lát kiutat egy csapdából, egy veremből. Személy szerint, én már elég sok ilyen helyzetben találtam magam, sőt mi több, most is egy eléggé hasonló szituációba keveredtem. A régi barátok, már nem azok, akik voltak, és én se az vagyok, aki velük voltam. Remélem, ez az ügy is egyszer csak lezáródik, és majd mint egy heg, úgy fog csak emlékeztetni erre a korszakomra, amikor minden olyan kuszának, esetlennek, és gonosznak tűnt. Említettem már, hogy az utóbbi időkben sok bántást kaptam olyanoktól, akiktől nem vártam volna, de még jobban ki kellett volna emelnem azokat az embereket, nem is embereket, őrszemeket(!), akik vigyáztak rám, akik azt sulykolták a fejembe, hogy bárki bármit tesz ellenem ők szeretnek. Ők az én apró, és földi csodáim.       

 Kivételesen, és mélységesen tiszteletben tartva a személyazonosságukat nevükön nevezném őket: Edit, és Reni akik nélkül az elmúlt félévem a megtestesült pokol. A Robi, és a B.Zoli nélkül, akik megígérték, hogy megvédenek a szerelmi csalódástól, és akiken annyit, de annyit tudok nevetni. A Dia, akivel ha nem is beszélek annyit, tudom, hogy mindig ott lesz nekem, és mond valamit, amitől összeszedetebbnek érezhetem magam. P. Zolit, hogy hagyhatnám ki? Ő az, aki már majdnem tizenhat éve minden fázisát látta az életemnek, ő az, aki sose árulna el, és sose árulnám el. Na, és a családom, akik minden hülyeségem elviselik, köztük az írói szenvedélyeimet (mindig, mindenhol tollakba, lapokba botlanak a házba), és az üvöltő zenét. 

 Azt hiszem, a blogbejegyzéseim nagy részét annak kiemelésével töltöm, hogy mennyire fontosak a barátok, a család, vagyis a körülöttünk lévő emberek. Ezt nagyon fontosnak tartom, ugyanis az, hogy milyen emberekkel

vesszük körül magunkat, sokat árulkodik, arról kik is vagyunk, és nagyban befolyásol is minket. Nem tudom elégszer elmondani, hogy ez talán mindennél fontosabb, hogy az ember nem magától lesz olyan, amilyen. Haha, vicces, hogy valaki semmilyen behatás nélkül lesz bunkó, csak nem igaz. Mindennek oka van, nyomos és mély oka. Egy hege, egy fájdalmas, és viszkető emléke. Én is eléggé defektes vagyok, engem is tarkítanak már csúnya hegek, semmivel sem vagyok különb nálatok, és nem tudom segítek-e bármit is ezekkel a dolgokkal, amiket leírok, vagy csak magamat szórakoztatom, de szeretnék hinni abban, hogy igenis számítanak valamit a lekörmölt sorok, és az hogy a szavaknak ereje van.

 Nos, most viszont kitérnék az idézetre, amit az egyik legnagyszerűbb költőtől, művésztől vettem: Paulo Coelho-tól. Igen, a szeretet az, ami képes legyőzni nagyon sok dolgot, és képes lerázni az emberek szívéről a kátrányt. A szeretet az, aminek ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. Őszinte leszek, a fent említett nevek közül kihagytam egyet. Egyet, aki van olyan fontos számomra, mint a csillagok az éj fekete égbolton. Körülbelül  nem is lehetnénk különbözőbbek, nem is csesztethetnénk egymást jobban, mégis megmagyarázhatatlan módon ismét összehozott minket a sors, a végzet, Isten, vagy tudom is én mi. Pedig higgyétek el, hogy csoda számba ment volna ez a gondolat egy hónapja. Igazából, már semmi reményt nem fűztem hozzá, kettőnkhöz. Az Te, és én-című bejegyzésem róla szól (most már elmerem mondani), ez is mutatja azt, milyen reménytelenül éreztem magam ebben az ügyben. És végre, itt és most, leírom nektek, hogy nagyon szeretem Őt, sokat tanulhatok tőle, és úgy érzem ő is tőlem. Szeretem őt, úgy ahogy van, és azt, hogy elfogad. Olyan, mintha a barátom lenne, bár jóval több annál. Szeretlek Pali!!♥ -bár úgy se fogja valószínűleg elolvasni-. Ezzel is bizonyítani szeretném, hogy csodák, márpedig vannak, csak hagyjátok, hogy az ár elragadjon, hunyjátok le a szemetek, és legyetek önmagatok. Ennél többet se magatokért, se a világért nem tehettek. 

 Köszönöm, hogy meghallgattatok, elolvastatok, és figyeltek rám. Edzsi remélem tetszik a bejegyzés, majd írok neked egy kis novellát, ami remélhetőleg a következő bejegyzésem lesz. Szeretlek téged, és titeket is drága Olvasóim!!

http://www.youtube.com/watch?v=DouDMRwX2zY