Tengtek az órák, egészen hajnalig beszélgettünk Brighttal, és igyekeztünk előállni egy egészen kivitelezhető tervvel, ami nem is tűnt esetlen próbálkozásnak. Szerencsére Brightnak sikerült a többi fogoly leírásából felépítenie magából a Tanácsház apró részeit, de ha ez nem is történt volna így, állította ő, akkor is megtudnánk találni Smasht legalábbis azokból az információkból kiindulva, amit elmeséltem neki magunkról. Azt mondta, hogy a hanghordozásunkból, meg a körülöttünk lévő furcsa, megmagyarázhatatlan légkörből, arra számított, hogy már pár éve ismerjük egymást, és meglepődött, mikor megmondtam neki, hogy csak két napja ismertem meg. Azt hittem, nem lehet valakihez ennyire ragaszkodni ilyen rövid idő eltelte után, de Smash hiányzott, hiányzott valami mellőlem. Néha, mikor egy árny átsuhant a fák között, odakaptam a fejem, remélve ő az, lehet sérülten, de élve. Sajnos, ez sosem következett be.
Miután összeállítottuk a hadi stratégiánk, Bright megtanított pár alapvető, mégis nagyon hasznos varázslatra. Szerencsére, jobb voltam ebben, mint a kapcsolataim kialakításában, és minden tapasztalatlanságom ellenére hamar ráéreztem, még a bonyolultabb mágiai áramlásokra. Érdekes, hogy amikor ezzel foglalkoztam, tényleg úgy éreztem, mintha repülnék, mintha egy halat visszatettek volna a neki szánt akváriumba, hogy végre ússzon.
Talán mégis inkább ahhoz hasonlítanám, mikor egy amputáció után, valaki művégtagot kap, és szépen lassan újra megszokja, hogy van keze meg lába. Kicsit esetlenül ugyan, de halványan emlékszik arra, hogyan kell őket használni, és ez nagyszerű a varázslókban is. A mágia a vérükben van, és ha nem is használják, sosem felejtik el ennek az erőnek az alkalmazását.
Végül, mikor a Nap halvány sugarai simogatni kezdték sápadt, verítéktől csatakos arcunkat, felállítottuk a sátrat, és próbáltuk minél jobban kipihenni magunkat, ugyanis ma estére terveztük az akciót. Nagyon gyorsan, szinte le se ért a fejem a fekvőhelyre, de már aludtam is. Elfáradtam.
A talpam alatt minden lángokban állt, és a bennem élő tűz próbálta felvenni a harcot ezzel az állapottal. Fájt, mart a meleg, és a felforrósodott levegő szinte megfojtott, a torkomban mintha hólyagocskák pukkadtak volna ki apránként, annyira égette a légcsövemet. Körbenéztem, mindent füst borított, az feketeségből zöld, smaragd szemek világítottak rám, majd harsány sikoly hangzott fel, és fúródott a dobhártyámba. Az ereimben tombolt a mágia, pezsgett, és kiakart törni, neki feszült az érfalamnak, és szétszaggatta. Felsikoltottam, de az orromból, és a számból ömleni kezdett a kék vér, a boszorkányok ismérve. Féltem, és összerogytam. A kezem a lángnyelveket markolászta, és senki sem volt mellettem. Remegtem a fájdalomtól, és attól, hogy szépen lassan semmivé válik a testem. Éreztem, hogy az engem körülölelő tűz, beveszi magát a pólusaimba, és akaratomon kívül magamban olvasztom.
- Rosie, ne tedd! - karok nyúltak felém, amik magukhoz ölelték a testem, amit erőtlennek, és igen picinek éreztem. A kék szempár hűvös nyugalommal töltött el, de már késő volt. Smash arca csupa korom volt, és bőre felhólyagzott. Azt akartam neki mondani, hogy fusson, vagy meghal, de nem bírtam beszélni, csak tehetetlenül figyeltem, ahogy a tűz felemészt mindkettőnket.
Felriadtam. Körülbelül délre járhatott, mert a gyomrom éhes megkordult. A nyakamhoz tapadt a hajam, miközben az ónixköves medálom szorongattam. Mi volt ez?
Sziasztok! :)
Meg kell mondanom, hogy eddig ez -na jó, meg az első rész- szolgált a legnagyobb örömömre, hogy leírhattam. Imádom kibontakoztatni a cselekményt, megsejtetni azt hogy milyen is lehet a szereplő belső világa. Talán tényleg ezt szeretem az egész írásban, az érzések színes skáláját.
Most pedig egy francia számmal búcsúzom, ne várjátok hogy leírjam az előadót, nem tudok franciául, de remélem olyan élvezettel fogadjátok, mint amilyen élvezettel én hallgatom♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése