Igen, jól látjátok végre egy poszt, ami nem a történetemről szól, végre egy poszt, ami a tiétek.
Gondolom felmerült már bennetek a kérdés, hogy miért szoktam melankolikus dolgokról írni, miért szoktam ennyi szomorú, kellemetlen témát boncolgatni. Azt hiszem erre nagyon is egyszerű a válasz, sokkal kézenfekvőbb, mint amilyennek tűnik: Az ember élete sosem maradéktalanul boldog, mindig foglalkoztatja valami, ami teljesen elkövetkeztethető attól, hogy ő éppen boldog, ebből következik, hogy egyszer újra szomorú lesz, újra szeretné megfelelni a fejében feltett kérdéseket. Szerettem volna ha a blogom emberszerűre sikerül -természetesen egy történettel megspékelve, de ezt nézzétek el nekem-, és elgondolkoztatna titeket arról, hogy mi is zajlik bennetek. Természetesen miközben írom nektek a kis bejegyzéseim, én is "magamba szállok", és igyekszem kendőzetlenül leírni a gondolataimat. Hiszen ebben a világban nagyobb szükség van az őszinteségre, mint bármikor. Csak az a baj, hogy pont most felejtettük el milyen is ennek a szónak a valós jelentősége.
Tudjátok, mindenki bizonytalan, és mikor éppen egy szakadék szélén áll, próbál a legboldogabb pillanatokra gondolni, hogy legyen ereje, ahhoz, hogy a semmiből ismét felépítsen valamit, valamit, ami utána ismét a földdel lesz egyenlő. Hiszen ez az élet, egy folyamatosan újra, meg újra lejátszódó periódus, boldogabb, és kevésbé boldogabb szakaszokkal. Azt hiszem, ez így természetes, és azok a mély szakaszok sem olyan rosszak, ha van bennetek elég elhatározás, hogy kitörtök belőle, és ha van mellettetek legalább egy olyan ember, aki maximálisan támogat, és megmosolyogtat. Ez számít a legtöbbet. A tudat, hogy van mellettetek valaki, aki megért, aki átérzi a helyzeteteket, én azt tényleg hiszek benne, hogy találtam olyan embereket, akikre bármikor számíthatok, így most, azt érzem, hogy nem kell egyedül megküzdenem a kialakult helyzetemmel. Ez pedig hatalmas nyugalmat ad.
Köszönöm nektek, hogy velem vagytok.♥
Emelkedik a mellkas, hallhatóan dobban a szív,
helyét keresi, s néha megleli,
de kezei közül egy pillanat alatt kicsúszik
a régen várt nyeremény.
Megízlelni a sikert, aztán elbukni!
Remélni a szépet, elérni a jót,
lehetetlenbe kapaszkodni,
ez embernek való?
Düh teng ereimben, el akarok tűnni,
néha nem érzem, hogy élek,
hogy tudnék így küzdeni?
Csak Ő kell, csak egy... ami éltet.
Élni?
Ez lenne a feladat?
Emelt fővel harcolni,
és feladni ha az éj betakar?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése