A szívem kis kolibri módjára verdesett a mellkasomban, izzadt a tenyerem, és szinte faggatóan figyeltem Smash rezzenéstelen arcát, ahogy varázsköröket húzott körénk egy faág segítségével. A lovak nyugtalanok voltak, de nem bokrosodtak meg, ezzel is segítve a dolgunk, vagyis csak Smash dolgát, ugyanis én csak tehetetlenül ültem az avarban, és hallgattam a fülemben lüktető vért.
- Segítsek? -kérdeztem, de meg se hallotta. Nem érdekelte más, csak a védelmi vonal tökéletes felépítése.
Lehunytam a szemem. Elképzeltem, hogy szépen lassan a testünk áttetszővé válik, hogy a Szakasz nem láthasson meg minket. Nehezemre esett összpontosítani, ugyanis a lábunk alatt a föld egyre inkább mozgott, szinte hullámzott, mint a tenger. Ez nem jelentett semmi jót. Befogtam a fülem, és próbáltam az émelygő gyomromtól, és a zajoktól elkövetkeztetni.
Nem láthatnak meg, nem találhatnak meg. Veszélyben vagyunk, de nem adhatjuk fel. Segítenem kell Smashnek, valahogy... bárhogy.
- Mit csinálsz Rose?- Smash rám vetődött, és a földre tiport, mert egy tűzgömb haladt el közvetlenül felettünk. Kezét a számra szorította, a teste az enyémhez préselődött, szemei engem vizslattak.
- Jól vagy? -tátogta, mire bólintottam. Mögöttünk kigyulladtak a fák, és a lángok az eget nyaldosták, így előbb-utóbb muszáj lesz elhagynunk a rejtekhelyünk, és a Szakasz karmai közé kellene sétálnunk. Az ujjaim görcsösen markolták Smash ingét, a fejem a mellkasához nyomtam. Hirtelen megint kislánynak éreztem magam, aki nem akarja elengedni az apukáját, mikor közlik vele, hogy el kell költöznie egy intézetbe.
- Figyelj, gondolj egy burokra, egy áttörhetetlen, átlátszatlan burokra. Szépen lassan építsd fel.-közölte velem a feladatom telepatikusan. Egy pillanatra megdöbbentem, majd ismételtem lehunytam a szemem, és tettem, amit tennem kellett. Úgy képzeltem el, mintha egy házat építenék fel, tégláról-téglára. Majd mikor az utolsó építőelemet is helyére illesztettem, hangos sóhaj tört elő a mellkasomból. A mágia pezsgett az ereimbe, melegem volt, és ezen a tűz se sokat segített.
- Remek, ügyes vagy. Állj fel.-felsegített, alig bírtam megtartani a saját testsúlyom. A táj lángokban állt, a Szakasz fehér öltözékes emberi csatasorban álltak, arcukon mind egy-egy sebhelyet viseltek, ami keresztet ábrázolt. Átsétáltunk előttük, és hebegve-habogva konstatáltam, hogy nem vesznek észre!
-E-ez...-Smash a számra nyomta az ujját, miközben vezette a lovakat.
-Nem süketek.-szidott le gondolatban. Majd kezeit előre tartva elmormolt egy igét, aminek hatására a Szakasz egyik tagja messzire repült. A narancssárgás fényben láttam, ahogy mindegyikük ábrázatán átfut a meglepettség, és egy pontra célozva varázsigékkel soroztak minket.
Majdnem felsikoltottam, de a burok, amit létrehoztam, tökéletesen működött, semmi bántódásunk nem esett. Smash felült Herore, mire én is követtem a példáját. Alattunk a föld megrepedezett, és gőz tőrt fel belőle.
- Gyerünk!- megrántottam a kantárt, és a vágtázni kezdtem. Smash mutatta az utat, én pedig az ájulással küszködve követtem.
Kezdett elfogyni az erőm, a pajzs darabjaira hullott, éreztem, hogy a torkomat szorító hurok egyre csak enyhül. Az erdő a védelmet nyújtó rejtekébe zárt minket, elrejtve minden szempár elől. Ekkor Smash megtorpant, leugrott a lóról, és előre ment. Sírást hallottam, és hogy Smash halkan vigasztal valakit. Utána mentem.
Egy lány állt vele szemben, hosszú vörös loknijai a vállára hullottak. Melléjük siettem, de hiba volt.
- Ki van még itt?-kérdezte a lány, és üveges szemeit rám meresztette. Vak volt.
Helloszia Mindenki!:) Mint láthatjátok belehúztam, és amilyen gyakran csak tudok, írok nektek pár -remélhetőleg olvasható- sort. Kicsit sok dolog köti le most a gondolataimat, ami remélem nem látszik meg az irományaimon. Most azonban egy Katy Perry számmal búcsúzom tőletek. Szeretlek Titeket♥
Mi is szeretünk lost_dreamer♥
VálaszTörlésFőleg a bejegyzéseid,történeted és közvetlenséged miatt ;)
köszönöm♥:)
VálaszTörlés