Luke
Összefolytak a betűk a szemem előtt, és csak alig bírtam figyelni a professzor előadására. Kikaptuk a házi dolgozatunk, és azóta mintha meglőttek volna, csak vonszoltam magam, haldoklottam. Erre igazán nem volt semmilyen okom, egyszerűen ez az érzés tört előre bennem. Mondhatnám ez a nap gyökerestül el lett cseszve.
A mellettem szorgalmasan körmölő Strife-ra néztem, akinek szája tegnap este óta halvány félmosolyra húzódott éppen annyira, hogy mint legjobb barátja, észrevehettem. Úgy gondoltam, hogy ezt a húrt most egy ideig nem feszegetem, szerettem volna megadni Strife-nak azt a minimális örömöt, hogy majd ő maga, önszántából, mondhassa el azt, ami ilyen jókedvre derítette. Egyszer-kétszer majdnem megtette, de végül még sem.
- Mr. Key, feltettem önnek egy eldöntendő kérdést...-a professzor szúrós szürke szemeivel figyelte a doboló kezemet.-Nem rock koncerten van.-abbahagytam a kényszercselekvésem, ami arra szolgált, hogy ébren tartson.
-Elnézést. Mi is volt a kérdés?-az osztály felnevetett. Kezdtem, tőlem nem meg szokott módon, rosszul érezni magam. Tudtam, hogy a nagybátyám, már megint valami engem érintő dologgal feszegette az idegszálaimat. Gyűlölte, hogy rocker vagyok, gyűlölte apám, mondjuk legalább magát az embert, aki vagyok nem utálta, sőt, a testvéremből kifolyólag, még szeretett is.
-Azon tanakodtunk éppen, hogy a testképzavaroknak mik is az eredendő okai, vajon miért van az, hogy valakire hatnak a rágalmak, és valakire nem. Ez nem is filozófia, hanem inkább pszichológia szempont, de lényeges, ha társadalmi konvenciókat veszünk figyelembe.- K.O. Teljes kiütéssel, gyomorszájba. Cassie-t még kevésbé kedvelte, abból adódóan, hogy anorexiás volt, tehát gyenge jellemnek, befolyásolhatónak tartotta, minden ismeretség nélkül.
-Azt hiszem, jobban tenném ha visszatérnék az eredeti tevékenységemre, és dobolgatnék tovább. Lehetséges lenne, professzor úr, hogy egy pillanatig megcsillogtatja oly' nagyszerű empatikus képességeit, és beleképzelné magát egy ilyen ember helyébe? Ha egy gyereknek sokáig mondjuk, hogy buta, akkor el fogja hinni egy idő után.. ez a felnőttekkel sincs másképp. Ritka az ilyen kivetél. Ámbár azt gondolom, hogy ha nem tud elkövetkeztetni az emberektől egy-egy ilyen kérdésnél, akkor én innen most el is megyek.-az összeszorított öklöm kinyílt, majd újra összezárult. Megfogtam a cuccaim, és se szó, se beszéd az ajtó felé indultam.
-Mr. Key!-szólt utánam a nagybátyám. Hátrafordultam, és szinte meghőköltem attól, amit láttam. Mosolygott.-Üljön vissza, remek válasz volt. Ha fejben nem is, lélekben itt van.
Egy pillanatig csak álltam, néztem Strife-t, aki szintén döbbenten szegezte rám a tekintetét. Végül visszamentem.
A nap végén kaptam egy sms-t Cass-től, hogy ma ne menjek be, ugyanis hazamehetett erre a délutánra, és a családja ragaszkodik csak az ő ott-tartózkodásához. Ez nem töltött fel túl nagy lelkesedéssel, de túltettem magam ezen.
-Megyünk valamerre Strife?-kérdeztem. Szükségem lett volna a barátom támogatására, és egy kis kikapcsolódásra.
-Nem tudok Luke, dolgom van, ne haragudj.-a vállamba boxolt.-Otthon találkozunk.-azzal elment, én meg magamra maradtam. Kicsit fullasztó volt a saját gondolataim kavalkádja, megrettentett. Így bedugtam a fülesem, és a legvadabb számot kezdtem üvöltetni, várva, hogy kiszakítson a környezetemből.
Húsz perc múlva hazaértem. Benyitottam a házba, és meglepetten láttam az ajtó mögötti cipőkupacot. Anyának még nem kellett volna itthon lennie, és tudtam, hogy nincs is itt. A cipő nem az övé volt. Halkan, a fülemből kivéve a fülhallgatót, a háló felé indultam. A hangom megmásíthatatlanok voltak, az apján mély basszusa egybefonódott egy nőivel. Elborzadtam, a fél életem lepergett a szemem előtt, és okokat, jeleket kerestem erre az egészre visszavezetve. Az apám csalta anyám, és meggyőződésem volt, hogy erről Ő tudott.
Résnyire nyitottam a hálószoba ajtaját, bepillantottam. Düh, harag, fájdalom hasított belém, aminek muszáj volt utat engednem, különben széttépett volna. Kirúgtam az ajtót, úgy hogy leverte a képet a mögötte húzódó falról. Apám felugrott, magára kapott valamit, a nő pedig a takaró alá bújt.
- Mi folyik itt?-éreztem, ahogy a kényszer egyre inkább átvette az irányítást az akaratom felett. Beakartam húzni az egyik embernek, akinek az életem köszönhetem.-Nem vagy különb a félrekefélő bátyámnál!
Észre se vettem, hogy üvölteni kezdtem. A hajamba túrtam. Minden széthullott, minden elveszett, és kezdtem összezavarodni. Azt hittem, hogy ez velünk nem történhet meg, azt hittem csak a bátyám ilyen... nehéz volt felfogni, nehéz volt megemészteni, hogy tévedtem.
-Luke.. én.
-Kuss!
Sziasztok kedves Olvasóim!
Mégis sikerült írnom, ami hatalmas pluszt adott, és sokat segített tisztázni a gondolataimon.
Nos, ígértem valamit, amit itt és most be is fogok tartani egy személynek. Hope, remélem érteni fogod miért ezt a nevet választottam, körülbelül ugyan abban a cipőben van, mint én. Ilyenkor jövök rá arra, hogy milyen fontos is nekem, és értem meg azt, hogy mennyire tudjuk támogatni egymást, sőt azt is hogy valójában eléggé egyformák vagyunk, ahhoz, hogy egy időben, egy ok miatt legyünk szomorúak, elveszettek. Még mindig meg van Kicsi Viki, és még most is hatalmas örömmel tölt el, ha ránézek. Bármi volt, bármi lesz, te és én azt hiszem mérhetetlen nyomot hagytunk egymáson. Köszönöm neked♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése