Igyekszem boldog lenni, de ez nem megy. Irodalom órán a szabad akaratról beszéltünk, arról hogy a társadalmi konvenciók mennyire befolyásolják az érzéseinket, gondolatainkat.
Nos, majdnem hogy a saját bőrömön érzékelem ezt, és ha mondhatjuk úgy a konvenciókkal: a férfinek kell minden terhet cipelni. Szerintetek az ember képes egyedül rendbe hozni egy nála sokkal nagyobbra rúgó ügyet? Szerintetek érdemes feladni bármit is próbálkozások nélkül? Mivel tudom, hogy a férfi, aki miatt ezeket a sorokat írom, sose fogja megnézi, elolvasni a szívcafatjaimat, merészelem kinyilvánítani a véleményem: Nem, nem és nem! Az ember önmagába nézve, ámbár kicsit eltúlozva egy tehetetlen porszem, vannak köztünk erősebbek, gyengébbek, de azt hiszem teljes bizonyossággal állíthatom, hogy NEM, nem az szabja meg ezt, hogy ki mennyit bír lenyelni, hanem az, hogy hogy reagál, hogy felmeri ismerni azt hogy: igen szarban vagyok, igen segítség kell. Társaslények vagyunk, kellünk egymásnak. Az erő nem abban rejlik, hogy ki mennyire képes egyedül megállni, őszintén szólva, sokáig én is ezt hittem, azt hogy ettől leszek erősebb. Aztán, mint Csipkerózsika felkeltem, rájöttem, hogy voilá nagyobb rosszba kerültem, mint amiben eddig voltam. Sőt, ráébredtem, hogy egyedül lettem a gondjaimmal, és ahogy a nagy könyvben meg van írva, megtörtem, zokogtam, és olyanokat cselekedtem, amiket megbántam.
Szeretném azt hinni, hogy a férfi, aki miatt írom ezt, mégis csak olvassa, szeretném ha tudná, hogy nincs egyedül, nem kell azt tennie, amit tesz. Én, és a barátai, testvérei ott leszünk neki, csak merje felvállalni azt, hogy fél. Fél a jövőtől, fél attól, hogy a körülötte lévő dolgok széthullanak. Olyan erős, olyan szinte csodálatos ember, hogy biztos vagyok benne, hogy bármi is lesz a dolgainak a kimenetele megtalálja majd a helyét, feltalálja magát, és vigyáz majd mindarra, amit szeret. Szeretném, ha tudná, hogy várni fogok, várni, ameddig csak egy halvány reményszikra is, de pislogni fog. Várni, türelmesen, mert megérdemli.
Kedves Olvasóim, ti vagytok azok, akik a lelkem minden rezdülését érezhetitek, még azt is, amit nem szívesen osztok meg mással (közvetlenül), ti vagytok, akik támaszt nyújtotok nekem, és ti tesztek erőssé.
Én hiszek abban, hogy egy völgyet csakis hegy követhet, egy barátom szavaival élve, hatalmas fennsíkkal, ami csak arra vár, hogy megszemlélhesd a tájat. Mindannyian ültünk már a gödörfenekén, és rengetem nem tudtunk volna kimászni belőle, ha nem kaptunk volna segítő kezet. Bevallom, szomorú vagyok, de azt hiszem, most másnak sokkal nehezebb, mint nekem. Szeretném mindenki fájdalmát egy hatalmas zsákba gyűjteni, és egy hatalmas páncélszekrény mélyébe zárni. Szeretném, hogy semmi sem fájjon, de ezeket a lapokat nem én osztom... én, mint minden ember csak eszköz vagyok, arra, hogy valakit vagy nyomorba döntsek, vagy az egekig emeljek.
Köszönöm, ha elolvastátok, köszönöm, hogy vagytok. Azonban ez a 'Szeretlek♥', most csak egyetlen embernek szólhat, annak, akit megint elvesztettem. Pechére, sosem adom fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése