A figyelmem lekötötte a villámat folyamatosan kikerülő borsószem. Ma megint Luke apja nélkül kellett vacsoráznunk, üzleti úton volt ugyanis. Ez azonban úgy tűnt, hogy nem meglepő: Mrs.Key arcán halvány mosoly ült, ahogy végig hordta a tekintetét rajtunk, majd az üres asztalfőre nézett. Egy másodpercig látszott rajta a szomorúság, majd újra a tányérjára szentelte minden figyelmét. Luke anyja hihetetlen nő volt: mindenkit lenyűgözött a kedvességével, közvetlenségével, és mindenkivel tökéletesen el tudott társalogni. Pont, ahogy én az anyám is, nem véletlen voltak barátok.
Az óra kilencet ütött, és befejeztük az étkezést. Kivételesen vállaltam a mosogatást, ugyanis úgy éreztem ideje tennem valamit, ha már befogadtak, és nevelni kezdtek. Luke egy ideig még viaskodott velem ebben az ügyben, de a végén egy mosoly kíséretében rám hagyta a feladatot, és felment a szobájába beszélni Cassie-vel.
Ahogy fogytak a tányérok, én annál többet gondolkodtam, de mégis úgy éreztem mintha semmi sem lett volna a fejemben. Aztán belém hasított a felismerés, hogy eddig azt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Amethyst festményeket készített a szüleimnek. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni a házunkban lévő tárgyakra, amik között gyakorlatilag nem voltak ilyen műalkotások. NA igen, ez volt, ami roppant mód bosszantott.
Befejeztem a mosogatást, és Mrs. Key-hez mentem elkéredzkedni, mert már meg volt a tervem.
-Persze, menj csak Strife, de tizenegyre legyél itthon, ne kötözködj másokkal, és öltözz melegen.-mosolygott a Luke-ra annyira hasonlító asszony.
-Köszönöm, és igyekszem.-azzal a fejemre húztam a kapucnim.
Az idő hűvös volt, és szerencsére egy gramm hő sem maradt az utóbbi napok szállingózásaiból. Az égen, minden csillag, és általam ismert csillagkép ragyogóan látszott a felhőtlen égen. Ahogy sóhajtottam a leheletem felszállt, és karcolta az ég peremét. Fájdalmasan elvigyorodtam. Az utóbbi időben sok ilyen hülye mondat született meg a gondolataimban, és kezdtem attól tartani, hogy megőrülök...
A lábaim automatikusan vittek a buszhoz, majd ugyanígy szálltam le a járműről a megfelelő megállónál, a tónál. Valamiért azt reméltem, hogy itt találom a lányt, aki még tud valami olyat a szüleimről, amit még én sem. Persze, számoltam a ténnyel, hogy vaklárma lehet az egész, de jobban esett utána járni, és lekötni valamivel az agyam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam megint a helyzetembe helyezni az érzéseim. Létezni akartam, de még ezt is árulásnak éreztem a szüleimmel szemben. Bűnnek, aminek végeztével mindent megbánthatok.
A kedvenc helyem alá értem, ahol kicsit lengedezett a csípős esti szél. Teleszívtam a tüdőm ezzel a levegővel, és már majdnem a zsebemhez nyúltam egy szál cigiért, mire inkább megállj parancsoltam magamnak. Amethyst nem volt itt.
-A francba, pedig azt hittem!-morogtam az orrom alatt.
-Mégis mit?-a hang hallatán körbefordultam, de sehol se láttam senkit.-Itt fent.-besétáltam a fűzfa lombja alá, és felnéztem a kusza ágrendszerre, ahonnan már mászott le a lány. Két teljes pillanat múlva előttem állt. Még félhomályban is látszott, hogy a szemei vörösek voltak.
-Mi történt?-csúszott ki a számon a felelőtlen kérdés, mire elvigyorodott. Tudtam mi lesz a válasz.
-Semmi közöd hozzá.
Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Bocsánat, hogy csak ilyen sokára tudtam írni, el vagyok foglalva, és meg is vagyok fázva. Ne haragudjatok, hogy ilyen silány résszel kell kivernem a szemeteket, de az agyi kapacitásom manapság nulla. Amúgy kezdjetek melegen öltözni, mert jön a hideg. A következő részig pedig szeretlek titeket♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése