lebegek, s nem teszek semmit, az élet peremén.
Miért, s kiért kellene küzdeni?
Mikor már levegő se tudja megtölteni
a mellkast, hogy emelkedni, hogy életet lehelni
tudjon a hullámban,
kit csak dobál a baj.
Üres szavak hegyekként emelkednek:
Fel, feljebb!- üvölti minden, mi körül vesz.
Miért, s kiért kellene küzdeni?
Az izom megfeszül, elernyed...
talán tudok még tenni pár métert,
mielőtt összeesek,
s következőnek a lavina eltemet.
Súlyként nehezedik minden porcikámra,
ez nem vers, csak a kérdések ments vára!
Érthetetlenség uralja, s utálom, hogy marja!
Marja, égeti, felemészti a lelkem,
mely már így is csonkja a régi énének.
Szúr. Számomra megálljt parancsol,
s végül ismét elhanyagol...
Nem szántam soraim szónoklatnak,
se földet rengető alkotásnak.
Egyszer talán felnövök, s választ
feleletet adhatok a felmerült bizonytalanságnak.
Kedves Olvasóim!
Kétségbeesés öt perce. Elmúlt. Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése