2012. február 12., vasárnap

8. Ahogy az élet szétcsúszik

 A lány remegett, haja csapzott, arca koszos volt, és egész testét belepte a föld. Csak egy fehér, kis nyári ruhát viselt, ez láttatni engedte, hogy a hidegtől már az egész karja libabőrős, csontjai pedig kiálltak. Smash nem késlekedett lekapta a pulcsiját, és belebújtatta a lányt.
-Köszönöm- mondta alig hallhatóan.-Kik vagytok?
-Smash vagyok, ő pedig Rose.-biccentett felém, majd enyhén elpirult, mikor eszébe jutott, hogy az üveges szemek nem láthatnak minket.
- Mi történt veled? -kérdeztem, miközben óvatosan a lovak felé vezettem.- És mi a neved?
Megbotlott egy kiálló faágba, így az ujjai szorosabban fonódtak a kezemre, ezzel igyekezett megtartani az egyensúlyát. Épp csak egy picit felszisszent, mire Smash felkapta, és a karjaiba vitte Herohoz. Egy pillanatig csak bámultam utána, majd követtem.
- A nevem Bright, és... -megbicsaklott a hangja, halkan sírni kezdett.
- Jól vagy? -kérdeztem, mire Smash haragosan rám pillantott. Hátra hőköltem, mire megfogta a kezem, és elrángatott.
-Mindjárt jövünk!-kiáltott még vissza Brightnak.Egy patakocska mellett haladtunk el, amikor megállt, és rám förmedt. Kék szemeiben tomboló harag ült, ami szinte perzselt. Olyan szavakat vágott hozzám, amiket vagy nem értettem, vagy butaságnak tartottam, hogy ezért haragszik. Mindenbe belekötött, amit az utóbbi fél órába tettem, és ez meglepett. Azt hittem, sikerült viszonylag jóban lennünk, és nem vártam tőle ilyen heves reakciót, egy lány miatt.
 Megfogta a vállam, olyan erősen, hogy éreztem, amint az ujjai a belém vájódtak. Ellöktem magamtól, és masszírozni kezdtem a fájó végtagjaimat.
-Eszednél vagy?  Felfogtam, hogy minden nyomorúságért én vagyok a hibás, felfogtam, hogy be kell fognom a szám, sőt azt is felfogtam, hogy nem számítok igazi boszorkánynak, de te is felfogtad, hogy én is csak egy áldozat vagyok, akinek semmi szüksége sincs arra, hogy te is belerúgj? Nem kértem a segítségedből, menj és segíts Britghnak...-ökölbe szorítottam a kezem, és küzdöttem az égető érzés ellen a mellkasomban. Smash lehajtotta a fejét, és úgy dörmögte a mondandóját.
- Csak azt mondom Rose, hogy a lánynak mágia vette el a látását, talán meggyógyíthatjuk.
-Persze! - most rajtam volt a sor, hogy felcsattanjak.- Két perce még minden szart a fejemhez vágtál Smash! -hátra fordultam, és elindultam a lovak felé.-Hűtsd le magad mielőtt visszajössz.
 Átvágtam a bozótoson, srégen át az erdőn, hogy minél előbb visszaérjek Britghthoz, és hogy végre megtudjam a történetét. Amikor célba értem, minden úgy volt, mint az elviharzásunk előtt. Próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomba, de még mielőtt megszólalhattam volna, a lány megelőzött.
- Bocsánat, hogy gondot okoztam.
-Nem, nem csináltál semmi, kettőnk kapcsolata, mindig ilyen lesz...- minden szavamból szinte csöpögött az irónia, ez volt a baj velem. Nem tudtam véka alá rejteni az érzéseimet. Mindig minden gondolatomnak hangot adtam, vagy így, vagy úgy. Sose voltam képes hazudni, csak nagyon lényeges helyzetekben, ha rá voltam kényszerítve.- Mesélj magadról! -kértem, mert kíváncsi voltam, és azért, mert nem akartam Smash-sel, és magammal foglalkozni.
 Megköszörülte a torkát, majd belekezdett.
- Tizennyolc éves vagyok, és a Tanács, tizenöt éves korom óta kísérletezik rajtam, olyan célból, hogy milyen büntetések ártanak a legjobban a boszorkányoknak, ugyanis, a mi testünk minimálisan eltér a varázslóéktól. Az anyám, és az apám is felbujtó volt, akik megakarták rendíteni a Tanács mindenkori alappilléreit, őket megölték, a kivégzésüket még végig nézették velem, majd megvakítottak.- az emlék hatására ismét potyogni kezdtek a könnyei, de rezzenéstelenül folytatta tovább. Sajnáltam, mérhetetlenül sajnáltam, a szavai mély karcolást hagytak a lelkem törött darabjain, és mégis valami csoda folytán éreztem, hogy újra egy egésszé állok. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, mert ő túl gyenge, támaszra szorul, és ez motivált, motivált arra, hogy erős legyek.- Sikerült megszöknöm, mert egy kísérlet nagyon fordítottjára sült el, és ahelyett hogy az én sejtjeimet bénították volna le, a sajátjukat tették. Egy fiú segítségével kijutottam, de ő valamikor lemaradhatott, vagy elkaphatták, mert egy idő után nem volt mellettem. És féltem, rettegtem.. és annyira kedvesek vagytok.- sírt, és csak sírt.
  Lehúztam a lóról, és megöleltem. Szerettem volna magamba szippantani az összes szomorúságát, nem érdemelte volna meg. Megakartam vele osztani a sok fájdalmat, amit át kellett élni, visszaakartam adni neki a látását, a hitét, a bizalmát. Azt akartam, hogy higgyen, hogy tudja van még amiért érdemes küzdeni, hogy az élet még nem csúszott teljesen szét, bár úgy tűnhet igen. Hogy meglássa, van még szépség abban, ami körülveszi.

Sziasztok!
Van egy nagy, na jó kettő hírem. Első: Bébibogyóóó szeretlek♥. Ennyi. Második.: Azt hiszem ez lesz az utolsó ilyen történetes bejegyzésem, nem érzem magamban a kellő tehetséget, hogy folytassam. Szóval bocsánat meg minden, de én nem akarok úgy írni, és azt hinni hogy jó vagyok ebben, miközben ez teljes tévedés.
Szóval, iszonyatosan nagyon szeretlek titeket, és remélem fogjátok még olvasni a kis szennyeimet.♥ Végezetül egy The grenma számmal búcsúznék, remélem ti is annyira fogjátok szeretni, mint én:)

3 megjegyzés:

  1. Ezt nem teheted!! (Már párszor mondtam, de úgy látszik semmit nem értem el vele) ...

    VálaszTörlés
  2. Egész héten vártam,hogy mikor fogsz írni és most erre egy ilyen bejegyzéssel jösz,hogy vége?? ha hiszed,ha nem minden egyes sorod valami érzelmet juttatott át ide,és ezt nem tudja akármilyen írás kiváltani belőlem

    VálaszTörlés
  3. Sajnálom, de ezt érzem, nem látom értelmét így folytatni, ugyanis ez csak az írásom romlását eredményezné, kérlek, értsétek meg.

    VálaszTörlés