16. Esély egy jobbra

 Cassie
 Ahogy átléptem a küszöbön, mintha kicseréltek volna. Kint hagytam a házsártos, szúrós Cass-t, hatalmas mosoly terült az arcomra. A kisöcsém felém rohant, és a karjaim közé ugrott. Szorosan megöleltem, fordultam vele párat, mire vad sikítozásba tört ki. Anyukám kilépett a konyhából, először apának, majd nekem adott egy-egy puszit. Kezeit megtörölte a konyharuhájába, felkontyolt haja szanaszét ácsingózott, és belelógott az arcába.
-Szia Cassie! Jól érzed magad? - a hangja dallamos volt, minden feszültségtől, mesterkéltségtől mentes. Annyival jobban éreztem magam itthon, mint a rideg kórteremben, hogy egy pillanatig szavakat sem találtam.
-Milliószor jobban, mint abban a poshadásban.-letettem Matt-et, mire apa megpaskolta a hátam.
-Jössz enni?-megráztam a fejem, és a lépcsőre pillantottam. Arra, amerre a szobám, a saját és egyedüli birodalmam volt.-Jó, menj csak.-azzal a lendülettel felrohantam a lépcsőn, a deszkák megreccsentek a súlyom alatt, de ez most nem érdekelt. Bevetődtem az ajtómon, majd az ágyamba vágódtam. Beszívtam magamba az ismerős, barátságos illatot, megtöltöttem az elmém a csodás emlékekkel, azért, hogy később legyen miből építkeznem, hogy tudjam, lesz miért küzdenem. Ekkor vettem észre, hogy az íróasztalomon egy fehér boríték állt. Felültem, és a szobám kicsinységére alapozva ülve elértem a meglepetésem. Óvatosan felmértem, végül felnyitottam a kérdéses problémát. A lapon szépen sorakoztak a szigorú betűk, egy petíció volt, ami amellett tanúskodott, hogy lelkileg helyén vagyok, és készen állok visszatérni az életben. A valóságba. Szinte könnyek gyűltek a szemembe, ahogy végighúztam az ujjam a neveken. Aláírta Strife, Amethys-t, gyermekkori barátnőm, Matt, és legutoljára Luke. Voltak olyanok is, akik havonta egyszer látogattak meg, nővérek, a pszichológusom, és még sokan mások. Megfordítottam a lapot, ahol apa írása cirkált.

"Kincsem, ezek az emberek, mind biztosítani próbálnak téged arról, hogy tökéletesen megfelelsz nekik, hogy elfogadnak, és túl lépnek, azon, hogy bajban voltál. Nem engedték el a kezed, küzdöttek érted, és ezt mindig meg is fogják tenni. Ennek köszönhetően, úgy döntöttünk édesanyáddal, hogy kiveszünk a rehabilitációs kúráról, és újra iskolába járhatsz. Reméljük minden rendben lesz ezentúl. Nagyon szeretünk!

Anya és Apa"

Remegés futott végig rajtam: izgultam, féltem, és vágytam az új esélyre. Eddig erre a pillanatra vártam. Vártam, és most egy pillanatig mégis elbizonytalanodtam. A telefonomhoz nyúltam, és automatikusan Luke számánál állt meg a tekintetem. Megnyitottam az adatokat, és alaposan szemügyre vettem a kapcsolat képét. Mindkettőnk szemében valami megmagyarázhatatlan szomorúság ült, ahogy a metál villáink mögé bújtunk. Rengetegszer gondolkoztam azon, vajon mit is érzek Luke iránt, vajon mit jelent számomra. Közel sem volt közömbös, inkább olyan volt, mint a levegő: szükséges, természetes, észrevétlenül fontos. Bármikor hívtam, mindig futott hozzám, tanácsot adott, vagy belém diktált pár falatot. Nem várt köszönömöt, nem kellett neki semmi, vagy legalábbis ezt mutatta. Azonban, sikeresen belefészkelte magát a gondolataim közé. 

 Mosolyogva végigsimítottam a telefonom képernyőjén, mintha csak őt simogatnám. Ekkor megcsörrent a telefonom, én pedig azonnal a fülemhez emeltem.

-Igen, tessék?

Egy pár másodpercig senki sem szólt bele, csak vad lihegést hallottam. 

-Cass, gáz van.-azzal letette. A torkomba hatalmas gombóc növekedett, szinte fullasztó szintig, mikor felugrottam ösztönösen előkaptam a kabátom a szekrényből. 

 Lerobogtam a lépcsőn, nem is köszöntem, nem is mondtam semmit, csak kirohantam a farkasordító hidegbe. Mindeközben igyekeztem felhívni Luke-ot, igyekeztem minden logikámat latba vetni, azért, hogy kitaláljam, hogy vajon hol is lehet. Megtorpantam, szinte villámként hasított belém a felismerés.

 Tudtam, hol kell keresnem!

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Rettenetesen szégyellem magam, hogy ilyen sok kihagyással írok nektek. Ez nem megszokott tőlem, és nem is elfogadható. Tényleg sajnálom. Az utóbbi időben egy kicsit kiüresedett bödönnek érzem magam. Próbálom körülvenni magam mindenféle impulzussal, jóval, rosszal, boldoggal, szomorúval, de egyszerűen egyszerűen nem érzek semmit, ami elindíthatna alkotni. Bevallom, ez kicsit ijesztő... és remélem, hogy csak átmeneti állapot. Addig is nézzétek el ezt a fancsali részt, legközelebb tutibbat fogok írni.. legalábbis terveim szerint. Ja, és ha már itt tartunk! Most kezdődik a z őszi szünet, érezzétek magatokat nagyon jól, ne tanuljatok, éljetek, kössétek le magatokat. Egyszer élünk!♥

http://www.youtube.com/watch?v=0TC_-cU2FiU&feature=related

Összevisszaság

Nincs még egy szó, ami rosszabb lenne annál, minthogy "nem szeretlek". Ez a két csökevényes betűhalmaz egyik pillanatról a másikra nullává teheti az embert. Megbéníthatja, szétvetheti. Egyáltalán nem kellemes, sőt szinte már nevetségesen fájdalmas.
 Kedves Olvasóim, perpillanat sorra születnek azok a bejegyzéseim, amik szólnak valakiknek. Sajnálom, ez most sem lesz másként, mivel kezdek kicsit kiakadni, kezdem elveszíteni az eszem.
 Elsősorban egy fiúnak, férfinek üzennék, aki tudom, hogy nem olvas, nem olvasott, hanem csak egyszer megnyitott.  Annak, aki fel sem tudja fogni, hogy mekkora őrültséget csinál azzal, hogy mindig mindenkit eltaszít magától, azért mert nem mer bízni. Annak, akiért annyi könnyet hullattam, mint senki másért. Kész vagyok tőle, bele őrülök, felemészt, megtör. Annyi érzést éltem át vele, annyi csodálatos élményt, hogy még a fájdalmas vég ellenére is, mosoly ül az arcomra. Ezeket senki sem veheti el tőlem. Még ő, maga sem. "Gyűlöllek szeretni..", igen, ez van. Mindig távol volt tőlem, mindig távol lesz, bárhogy is próbáltam betölteni az űrt, kevés voltam ehhez a feladathoz. Remélem, majd talál valakit, pontosítsunk, remélem rátalál valaki, aki mindennel együtt szereti, elfogadja, és nem dől össze a szerelme súlya alatt. Remélem megtanul bízni, remélni, és talán élni is. Bennem nincs harag, maximum fájdalom. Kettőnk között megszűnt a kapcsolat, és talán soha nem is fog a helyébe lépni más. Ja, és durr, ez a pofon, amit megakartam tenni, és amit nem tettem meg, hogy "két ismerős voltunk, kiknek volt még közös múltjuk."
 A másik pedig egy barátnőm lenne, aki hasonló helyzetben van, mint én. Akinek millió egy tanáccsal szeretnék szolgálni, de nem megy, mert körülbelül az lenne, hogy bort iszok, és vizet prédikálok. Nem lehet egyszerűen elvágni egy érzést, nem lehet megszűnni érezni, de néha kell. Van, hogy a szeretet, szerelem, már inkább ártalom, és szenvedés. Meg kell tanulni felejteni, elengedni azt, ami fáj, hogy végül valami szép emlék maradhasson. Fáj kimondanom, fáj belegondolnom, de tovább kell lépni. Mindig van valaki, aki érdemessé teszi az első, majd második, harmadik lépést. Mindig van, aki felhúz, ha szarban vagyunk. Mindig van, akire számíthatunk, és ez a lényeg.

http://www.youtube.com/watch?v=KGMRW9JWyLI

Suttog: vár

Esendő lélekként suttog: vár,
s nem követel semmi mást,
csak egy szót, s annak áradatát.
Akkor is ha fáj, ha bánt.

Erős ő, mindent kibír: hallgat, csitt!
Rájött, most emészti, hogy valójában semmi.
Semmi, és érzi, hogy a sóhaj kergeti
távol, fájón: le a mélységig.

Eredj, fuss, hátra se nézz!
Hagyd hátra a múltat, hisz oly' nehéz...
Add fel a reményt, kolonc, és semmiség,
csak teher, mi egyszer majd elvész.

"Eressz el, gyötrelmes valóság!
 Szorul a mellkas, hol az igazság?
 Hol, hol a bizalom, ami csak ál
 s, áll, mint leszáradt ág.

Ezeregy szó kergeti önmagát:
önvád, önsajnálat, önsanyargatás!
Kérdések felváltva kínoznak:
Szeret? Kellek? Vagy feladjam?"

Pusztulás.Sajnálom.

http://www.youtube.com/watch?v=A7ry4cx6HfY

15. Válaszok? Nincsenek

Strife 

 A városban lévő művészeti egyetemre mentem, ahol Amethyst tanult. Igazából nem beszéltünk meg különösebb időpontot, de úgy gondoltam, hogy nem veszthetek sokat, ha most meglátogatom. Reméltem, hogy nincs órája, így tud rám mondjuk öt percet szakítani, addig hátha kiszedhetek belőle valamit. Próba, szerencse.

 Zsebre dugtam a kezem, mert már szinte kicsípte a hideg. Minden vágyam az volt, hogy múljon már el ez az idő, a fehérség. Összehúztam magam, és próbáltam eltűnni a tömegben. A kapucnimat mélyen a szemembe húztam, és csak a célomra, a körülöttem lévő emberek hangjaira figyeltem. Volt, aki valamiféle megbeszélésről beszélt, volt aki a gyerekeiről, volt aki a tanulni valóiról. Valaki pedig a tegnapi buliról. Hihetetlen volt az, hogy én is ilyen ember voltam. Fel sem fogtam az életemből nagyon sok, a piánál, és csajoknál fontosabb dolgot. Mindig egyik napról, egyik estéről a másikra éltem. 

-.. a legjobb, hogy szenved. Fel se fogta az a nagyképű seggfej, hogy a baleset nem az ő hibája. Most itt sajnáltatja magát. Nincs apuci, meg anyuci már nem is olyan nagy legény.. Szánni való.- felkaptam a tekintetem, és végig futtattam az emberek tömegén. Az egyik, állítólagos barátom volt. Éppen egy csoportnak mesélte rólam, arról, hogy milyen undorítóan tehetetlen lettem. A kezem ökölbe szorult, a nyelvemre haraptam, így a vér kiserkent. Se szó, se beszéd melléjük léptem, és minden dühömmel behúztam a srácnak, aminek következtében ketten rám ugrottak, és ütni kezdtek. Azonban nem hagytam magam. Az agyamat elöntötte a harag, és csak az zúgott a gondolataimba, hogy nem én tehettem arról, hogy a szüleim meghaltak, hanem valaki más. Valaki más.

 A lábammal kigáncsoltam a felém tornyosuló, számomra ismeretlen embert, aki hangos puffanással ért földet. Nem vesztegettem rá az időmet, a beszélő felé vetődtem, és magam alá gyűrve verni kezdtem.

-Mi van mocsok, most nem nagy a pofád? Ki volt? Ki buherálta meg a kocsit?-üvöltöttem. A kapucnim lecsúszott a fejemről, a fiú szemébe ijedség ült. Kezét védekezőn feltartotta.

-Nem tudom, az Istenért Strife, nem tudom!-az orrából ömlött a vér, egy foga a feje mellett helyezkedett el a földön. Hirtelen lekaptam róla, és messzire dobtak, úgy hogy egy kuka fogta fel a zuhanásom.

-Rohadj meg, kis árva.-azzal ott hagytak. 

 Pár pillanatig ültem a hideg betonon, a járókelők megnéztek, de senki sem szólt. Végül feltápászkodtam, és felszálltam az első villamosra.

-Amethystet keresem.-mondtam a recepción ülő férfinek, aki nem győzött pupillázni a kinézetemen. Hogy őszinte legyek, az én külsőm még itt is kirikított, pedig ebben az épületben több volt a különc, mint az egész Földön együttvéve. Voltak punkok, hippik, valamilyen alternatív stílus képviselői, meg még kitudja milyen emberek. Volt aki lány volt, és fiúnak néztem, de előfordult fordítva is. 

-Miért keresi?-kérdezte vissza a pápaszem mögül.

-Modell vagyok.-erre felcsillant a szeme, és azt mondta, hogy hátul a kétszázkettes teremben fogom megtalálni, de figyeljek rá, hogy csendben legyek.

 Így is tettem. Végig mentem egy folyosón, elfordultam balra, és röpke öt perc után a bűvös ajtó előtt álltam. Igyekeztem nem zavart, általános arckifejezést ölteni magamra, nem akartam, hogy azt lássa rajtam, hogy ma megint megtörtem. Kopogtam.

-Szabad!-még ki sem ejtette a szót, de már benyitottam. Érdeklődő szürke szemei pirosak voltak, de őszinték. Elmosolyodott.-Szia, nem számítottam rád, de örülök.-volt valami furcsa a hangjába, amit nem tudtam mivel magyarázni. Felállt, és láttam, hogy a nyakán csúnya véraláfutások helyezkednek. Közelebb léptem.

-Mi történt?

-Először szeretném megbeszélni a kompozíciót, és az érzelmet, amit ki akarok fejezni az első képen. Nem kell részletesen, de örülnék, ha te is hozzáfűznél valamit, rendben?-nem nézett a szemembe, végig kerülte a pillantásom. Kezei remegtek,ahogy a palettához, és a vászonhoz nyúlt. A viselkedése gyökeresen megváltozott.- A téma a magány, a düh. Ezt valahogy össze kell hoznunk a természet frissességével, és egészével. Nehéz lesz, de megoldható. Mit gondolsz?-hátat fordított nekem, ezzel bezárva a könyvet, és válaszok nélkül hagyva.

-Amethyst!-nyúltam utána. A hamvas bőre mellett az én kézfejem egy roncsolt rongydarabnak hatott. Rám nézett.

-Ez munka Strife, semmi más.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Igyekszem behozni a lemaradásom, és ütősen írogatni nektek. Nem tudom mennyire tetszik az eddigi fejlemény, a fogalmazás. Kezdek kicsit, ezen a a téren is, elbizonytalanodni. Mostviszont a kedvenc mesém legismertebb betét dalával búcsúzom. Remélem mindenki ért mindent belőle, hisz mindent elmond♥

http://www.youtube.com/watch?v=wP4hl-6P-6U

14. A széthullás

Luke
 Összefolytak a betűk a szemem előtt, és csak alig bírtam figyelni a professzor előadására. Kikaptuk a házi dolgozatunk, és azóta mintha meglőttek volna, csak vonszoltam magam, haldoklottam. Erre igazán nem volt semmilyen okom, egyszerűen ez az érzés tört előre bennem. Mondhatnám ez a nap gyökerestül el lett cseszve.
 A mellettem szorgalmasan körmölő Strife-ra néztem, akinek szája tegnap este óta halvány félmosolyra húzódott  éppen annyira, hogy mint legjobb barátja, észrevehettem. Úgy gondoltam, hogy ezt a húrt most egy ideig nem feszegetem, szerettem volna megadni Strife-nak azt a minimális örömöt, hogy majd ő maga, önszántából, mondhassa el azt, ami ilyen jókedvre derítette. Egyszer-kétszer majdnem megtette, de végül még sem.
- Mr. Key, feltettem önnek egy eldöntendő kérdést...-a professzor szúrós szürke szemeivel figyelte a doboló kezemet.-Nem rock koncerten van.-abbahagytam a kényszercselekvésem, ami arra szolgált, hogy ébren tartson.
-Elnézést. Mi is volt a kérdés?-az osztály felnevetett. Kezdtem, tőlem nem meg szokott módon, rosszul érezni magam. Tudtam, hogy a nagybátyám, már megint valami engem érintő dologgal feszegette az idegszálaimat. Gyűlölte, hogy rocker vagyok, gyűlölte apám, mondjuk legalább magát az embert, aki vagyok nem utálta, sőt, a testvéremből kifolyólag, még szeretett is.
-Azon tanakodtunk éppen, hogy a testképzavaroknak mik is az eredendő okai, vajon miért van az, hogy valakire hatnak a rágalmak, és valakire nem. Ez nem is filozófia, hanem inkább pszichológia szempont, de lényeges, ha társadalmi konvenciókat veszünk figyelembe.- K.O. Teljes kiütéssel, gyomorszájba. Cassie-t még kevésbé kedvelte, abból adódóan, hogy anorexiás volt, tehát gyenge jellemnek, befolyásolhatónak tartotta, minden ismeretség nélkül.
-Azt hiszem, jobban tenném ha visszatérnék az eredeti tevékenységemre, és dobolgatnék tovább. Lehetséges lenne, professzor úr, hogy egy pillanatig megcsillogtatja oly' nagyszerű empatikus képességeit, és beleképzelné magát egy ilyen ember helyébe? Ha egy gyereknek sokáig mondjuk, hogy buta, akkor el fogja hinni egy idő után.. ez a felnőttekkel sincs másképp. Ritka az ilyen kivetél. Ámbár azt gondolom, hogy ha nem tud elkövetkeztetni az emberektől egy-egy ilyen kérdésnél, akkor én innen most el is megyek.-az összeszorított öklöm kinyílt, majd újra összezárult. Megfogtam a cuccaim, és se szó, se beszéd az ajtó felé indultam.
-Mr. Key!-szólt utánam a nagybátyám. Hátrafordultam, és szinte meghőköltem attól, amit láttam. Mosolygott.-Üljön vissza, remek válasz volt. Ha fejben nem is, lélekben itt van.
 Egy pillanatig csak álltam, néztem Strife-t, aki szintén döbbenten szegezte rám a tekintetét. Végül visszamentem.

A nap végén kaptam egy sms-t Cass-től, hogy ma ne menjek be, ugyanis hazamehetett erre a délutánra, és a családja ragaszkodik csak az ő ott-tartózkodásához. Ez nem töltött fel túl nagy lelkesedéssel, de túltettem magam ezen.
-Megyünk valamerre Strife?-kérdeztem. Szükségem lett volna a barátom támogatására, és egy kis kikapcsolódásra.
-Nem tudok Luke, dolgom van, ne haragudj.-a vállamba boxolt.-Otthon találkozunk.-azzal elment, én meg magamra maradtam. Kicsit fullasztó volt a saját gondolataim kavalkádja, megrettentett. Így bedugtam a fülesem, és a legvadabb számot kezdtem üvöltetni, várva, hogy kiszakítson a környezetemből.
 Húsz perc múlva hazaértem. Benyitottam a házba, és meglepetten láttam az ajtó mögötti cipőkupacot. Anyának még nem kellett volna itthon lennie, és tudtam, hogy nincs is itt. A cipő nem az övé volt. Halkan, a fülemből kivéve a fülhallgatót, a háló felé indultam. A hangom megmásíthatatlanok voltak,  az apján mély basszusa egybefonódott egy nőivel. Elborzadtam, a fél életem lepergett a szemem előtt, és okokat, jeleket kerestem erre az egészre visszavezetve. Az apám csalta anyám, és meggyőződésem volt, hogy erről Ő tudott.
 Résnyire nyitottam a hálószoba ajtaját, bepillantottam. Düh, harag, fájdalom hasított belém, aminek muszáj volt utat engednem, különben széttépett volna. Kirúgtam az ajtót, úgy hogy leverte a képet a mögötte húzódó falról. Apám felugrott, magára kapott valamit, a nő pedig a takaró alá bújt.
- Mi folyik itt?-éreztem, ahogy a kényszer egyre inkább átvette az irányítást az akaratom felett. Beakartam húzni az egyik embernek, akinek az életem köszönhetem.-Nem vagy különb a félrekefélő bátyámnál!
 Észre se vettem, hogy üvölteni kezdtem. A hajamba túrtam. Minden széthullott, minden elveszett, és kezdtem összezavarodni. Azt hittem, hogy ez velünk nem történhet meg, azt hittem csak a bátyám ilyen... nehéz volt felfogni, nehéz volt megemészteni, hogy tévedtem.
-Luke.. én.
-Kuss!

Sziasztok kedves Olvasóim!
Mégis sikerült írnom, ami hatalmas pluszt adott, és sokat segített tisztázni a gondolataimon.
Nos, ígértem valamit, amit itt és most be is fogok tartani egy személynek. Hope, remélem érteni fogod miért ezt a nevet választottam, körülbelül ugyan abban a cipőben van, mint én. Ilyenkor jövök rá arra, hogy milyen fontos is nekem, és értem meg azt, hogy mennyire tudjuk támogatni egymást, sőt azt is hogy valójában eléggé egyformák vagyunk, ahhoz, hogy egy időben, egy ok miatt legyünk szomorúak, elveszettek. Még mindig meg van Kicsi Viki, és még most is hatalmas örömmel tölt el, ha ránézek. Bármi volt, bármi lesz, te és én azt hiszem mérhetetlen nyomot hagytunk egymáson. Köszönöm neked♥

http://www.youtube.com/watch?v=ENsw2Ygiq5E&feature=fvst

Kényszerszünet

"Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton... felfelé, vagy lefelé vezet ez a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg."

Márai Sándor

Sziasztok Drága Olvasóim!
Örömmel közlöm veletek, hogy élek! Nyomorult, gyötrelmes darabjaimban ugyan, de még lélegzem. Sajnálom, hogy körülbelül száz éve posztoltam valamit is, remélem elnézitek nekem. Az a helyzet, hogy egy kis kényszer pihenőt írtak elő nekem. Első sorban: önmegtartóztatási problémáim miatt, másodszor a lelkem renoválás alatt áll. Azt hiszem, ilyen állapotban, ilyen kevés idővel nem tudnék olyan százalékon pörögni, teljesíteni ahogy szeretnék, vagy ahogy megérdemelnétek. Elnézéseteket kérem, remélem ez a kis szünet nem fog tartalmasan hosszúra nyúlni. Addig is gondolkozni fogok, témákon, gondolatokon, és a történet folytatásán. Ne felejtsetek el!♥ Ja, és szorítsatok, egy utolsó küzdelem vár rám. Hallgassátok a mostani kedvencem: a Madness-t.

Hallgat a sírásó, nem kondul a harang,
utolsó menetre készen, várakozik a boldogtalan.
Ajka lila, keze üres, s szeméből,
abból a két lélekvesztőből eltűnt a könny.

Harcos szíve megállt, hallatlan a vigasz,
a melankólia leszállt, s mint köd ülve maradt
a domboldalon.

Nem sír senki, már nem éri meg!
Feladta mindenki, a halottat senki sem
keltheti fel!
Nem remélnek, nem hisznek,
de a hulla szája mosolyra rebbent.

13. Újabb titkok

 Amethyst
A fiú csak állt előttem, szemeiben a pupillák apró pontnyira szűkültek, ahogy az autók reflektora levilágított a  folyó partjáig, és elérte az arcát. Testtartása feszült volt, és gyámoltalannak hatott. Most először, tökéletesen megfigyeltem, elképzeltem milyen lehetett a sérülései előtt. Helyesnek, és határozott vonalúnak rémlett fel előttem, pont olyannak, aki mindenkit megnyerhetett magának, akár férfi, akár nő az illető.
 A kabátom zsebéből előhúztam egy papírzsebit, és kifújtam az orrom. Eltudtam képzelni, hogy mennyire szánalmas látványt kelthettem. Utáltam kimutatni a gyengéimet, különösen ismeretlenek előtt, valamiért azonban ez a fiú még jobban bosszantotta a büszkeségem. Kihúztam magam, és szikla szilárdsággal analizáltam a mozdulatait, de a gesztusaiból semmit sem tudtam leolvasni.
-Mégis, mit hittél?-kérdeztem ismét, nyomatékosabban.
-Pontosan ezt, hogy itt vagy.-meglepődtem, és emiatt egyet hátrébb is léptem. Alig pár napja találkoztuk, ellenséges volt velem, most mégis ezt mondta...
-Bocs, de nem lehet, hogy őrült vagy?-elkomorodott, és szúrós pillantást vetett rám. Lehet, hogy ezzel a reakcióval kissé mellényúltam, de legalább nem tagadtam meg önmagam.-Jó, ne haragudj. Mégis mit akarsz?
-Tudni szeretném, hogy a szüleim milyen képet rendeltek tőled!-a szavakat jó pár pillanat múlva találta meg, és én sem haboztam a válasszal. Nem akartam megkönnyíteni a dolgát, bármennyire is megértettem a kíváncsiságát. Mellésétáltam, és megfogtam a vállát.
-Egy művész nem dolgozik ingyen, ahhoz túlságosan is a saját érzelmeivel kell foglalkoznia. Mit adsz cserébe?-vigyorodtam el. A srác aurája, már ha nevezhetjük így a furcsa érzelmet, amit akkor éreztem ha mellettem volt, tele volt kétellyel, és szinte fel sem fogható egykori dominanciával, ezt pedig nem hagyhattam feltörni. Nem engedtem, hogy a csík húzza a repülőt.
-Mit kérsz?-kék szemei nem eresztettek, én pedig igyekeztem megtartani a szerepem.
-Két festményi modell állást, a diplomamunkámhoz.-kezet nyújtottam felé, melyet először gyanúsan, iszonyodva figyelt.-Mindent megtudsz, amit én tudtam.- mint a farkasok, mélyen vájkálódtam a tekintetébe, amit meglepő módon szívósan állt. Végül elfogadta a jobbomat.
-Szigorúan érdek kapcsolat, nincsenek kérdések, nincsenek válaszok. Világos?-jelentette ki, azt, amit már én is fontolgattam. Nem jelentettünk egymásnak semmit, őszintén szólva senkik sem voltunk. Neki is meg volt a saját múltja, ahogy az én jelenlegi jelenem. Ő szenvedett, és még talán szenved is,  de én is ezt teszem. Ha van bennünk valami közös, azaz, hogy túlélők voltunk.
-Remek, magam sem mondhattam volna szebben! Ám, ha most lehet, én elmentem. Holnap a téren, kicsit beszélgetnünk kell azért, hogy meglegyen a kellő témám, és ihletem.- itt már nem vártam választ. Megfordultam, és felmentem az átjáróra, ahonnan már csak huszonöt méter választott el attól a kis paneltől, ahol az idegroncs apámmal éltem.
-Strife!-kiáltott még egyszer utána.- A nevem Strife!-félelemtől remegő térdekkel, de mosolyogva vettem tudomásul, hogy ő már megtette az első lépést, amire én önmagamtól nem lettem volna képes.

 A tűzlétrán mentem fel a szobámig, ugyanis nem mertem a bejárati ajtót használni. Attól tartottam, hogy apa ott vár rám, az övével a kezében, félrészegen. Igen, az apám alkoholista volt, igen bántalmazott. Már rengetegszer feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért nem jelentem fel az Öreget? A válasz pedig újra, és újra az volt, hogy megbéklyózott a félelem.
 Lassan felcsúsztattam az ablakom, és halkan bemásztam, de amit a lábam a padlóra ért, valaki berántott a szobába, és erős ütést mért a fejemre. Felsikítottam, mire a kéz, amely fogvatartott a számra tapadt. Az pia szag megcsapott, és szinte elkábított: az apám volt.
-Kuss Amethyst, apuci most boldoggá fogja tenni a kicsi lányát.-leszakítottam rólam a kabátom, mire a gombok mindenfelé repdesni kezdtek. A végtagjaim megbénultak, moccanni sem mertem, mikor az elmémbe hasított a felismerés, hogy a tulajdon apám tapogatja a combom belsejét. Vad pánik rohamozta meg az agyam, üvölteni kezdtem, de a hangok csak tompítva érték el a külvilágot. Az ágyra fektetett, és nem tehettem semmit.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Ez itt Amethyst múltja, és keserves jelene. Ez itt a szenvedés, amelyet nap nap után  álarc mögé rejthet, bárki. Minden embernek vannak titkai, vannak dolgok, amiket szégyell, de csak úgy, mint az előző posztomba, arra tudok hivatkozni, hogy mindig kellenek mellénk olyan emberek, akik külsősként, másként láthatják a helyzetünket. Ezt, igazán csak most tapasztalom meg én is. Eldobtak, megint. Nem kellettem, megint. Értek bármit is? Nem. Nos, köszönöm, ilyen egy kilátástalan helyzet! DE! Nagyon sokan próbálnak felvidítani, boldoggá tenni, és ha úgy van megetetni. Ők a barátaim, és elfogadják azt, hogy egyik pillanatról a másikra én se tudok felállni a padlóról. Körülbelül, ők azt csinálják velem, mint azzal, akit szeretek, annyi különbséggel  hogy én nem támogathatom nyíltan. Na mindegy, a lényeg egy, és ugyanaz, de csak a saját példámmal tudok dobálózni: Mindig van valaki, aki meghallgat, aki megért, és támogat. Ezeket az embereket pedig meg kell becsülni.:)
Drága Olvasóim, mindenben a legjobbakat!!♥

http://www.youtube.com/watch?v=cr2yx4zS7PE&feature=related

Erős az erősök között

Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Igyekszem boldog lenni, de ez nem megy. Irodalom órán a szabad akaratról beszéltünk, arról hogy a társadalmi konvenciók mennyire befolyásolják az érzéseinket, gondolatainkat.
 Nos, majdnem hogy a saját bőrömön érzékelem ezt, és ha mondhatjuk úgy a konvenciókkal: a férfinek kell minden terhet cipelni. Szerintetek az ember képes egyedül rendbe hozni egy nála sokkal nagyobbra rúgó ügyet? Szerintetek érdemes feladni bármit is próbálkozások nélkül? Mivel tudom, hogy a férfi, aki miatt ezeket a sorokat írom, sose fogja megnézi, elolvasni a szívcafatjaimat, merészelem kinyilvánítani a véleményem: Nem, nem és nem! Az ember önmagába nézve, ámbár kicsit eltúlozva egy tehetetlen porszem, vannak köztünk erősebbek, gyengébbek, de azt hiszem teljes bizonyossággal állíthatom, hogy NEM, nem az szabja meg ezt, hogy ki mennyit bír lenyelni, hanem az, hogy hogy reagál, hogy felmeri ismerni azt hogy: igen szarban vagyok, igen segítség kell. Társaslények vagyunk, kellünk egymásnak. Az erő nem abban rejlik, hogy ki mennyire képes egyedül megállni, őszintén szólva, sokáig én is ezt hittem, azt hogy ettől leszek erősebb. Aztán, mint Csipkerózsika felkeltem, rájöttem, hogy voilá nagyobb rosszba kerültem, mint amiben eddig voltam. Sőt, ráébredtem, hogy egyedül lettem a gondjaimmal, és ahogy a nagy könyvben meg van írva, megtörtem, zokogtam, és olyanokat cselekedtem, amiket megbántam.
 Szeretném azt hinni, hogy a férfi, aki miatt írom ezt, mégis csak olvassa, szeretném ha tudná, hogy nincs egyedül, nem kell azt tennie, amit tesz. Én, és a barátai, testvérei ott leszünk neki, csak merje felvállalni azt, hogy fél. Fél a jövőtől, fél attól, hogy a körülötte lévő dolgok széthullanak. Olyan erős, olyan szinte csodálatos ember, hogy biztos vagyok benne, hogy bármi is lesz a dolgainak a kimenetele megtalálja majd a helyét, feltalálja magát, és vigyáz majd mindarra, amit szeret. Szeretném, ha tudná, hogy várni fogok, várni, ameddig csak egy halvány reményszikra is, de pislogni fog. Várni, türelmesen, mert megérdemli.
 Kedves Olvasóim, ti vagytok azok, akik a lelkem minden rezdülését érezhetitek, még azt is, amit nem szívesen osztok meg mással (közvetlenül), ti vagytok, akik támaszt nyújtotok nekem, és ti tesztek erőssé.
Én hiszek abban, hogy egy völgyet csakis hegy követhet, egy barátom szavaival élve, hatalmas fennsíkkal, ami csak arra vár, hogy megszemlélhesd a tájat. Mindannyian ültünk már a gödörfenekén, és rengetem nem tudtunk volna kimászni belőle, ha nem kaptunk volna segítő kezet. Bevallom, szomorú vagyok, de azt hiszem, most másnak sokkal nehezebb, mint nekem. Szeretném mindenki fájdalmát egy hatalmas zsákba gyűjteni, és egy hatalmas páncélszekrény mélyébe zárni. Szeretném, hogy semmi sem fájjon, de ezeket a lapokat nem én osztom... én, mint minden ember csak eszköz vagyok, arra, hogy valakit vagy nyomorba döntsek, vagy az egekig emeljek.
 Köszönöm, ha elolvastátok, köszönöm, hogy vagytok. Azonban ez a 'Szeretlek♥', most csak egyetlen embernek szólhat, annak, akit megint elvesztettem. Pechére, sosem adom fel!

http://www.youtube.com/watch?v=2_lMjPNptWo&feature=relmfu