2012. december 21., péntek

Békül és vadul

 Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Eltelt ezeregy év, és még mindig itt vagyunk, és oly sok idő múlt el ilyen típusú bejegyzés nélkül. Szóval pótolom, mert pótolni kell! Azt hiszem most érett meg bennem az a rengeteg gondolat, hogy meg is bírjam fogalmazni őket.
 Gondolkoztatok azon, kedves Olvasóim, hogy az élet mennyire rövid, és hogy hány ember éli le ezt a rövid életet, úgy, hogy szürke? Olyan hamar eltelik tíz, vagy akár hetven év, szinte észre se vesszük, és itt hagyjuk mindazokat akiket szeretünk. Egy életünk van, ezzel kell gazdálkodni. Legalábbis azt hiszem, hogy ha így élünk, akkor amikor meghalunk, az itt hagyottaknak nem kell félniük, teljes életet élt az elbúcsúztatott. Persze az elmúlás attól függetlenül fáj, de az emlékek örökké élnek. Ez az igazi örök lét, semmi más. Én ebben hiszek, eszerint élek.
 Emiatt próbálok úgymond, teljes életet élni. Ösztönösen, és mégis úgy, hogy ne bánjak meg semmit. Ez a két dolog néha tökéletesen ellentmond egymásnak, de ez van. Sokszor, azonban inkább az utóbbira hagyatkozok, aminek általában meg van a böjtje. Úgy gondolom, hogy az eposzi pillanatok csak ösztön által keletkezhetnek: egy ösztönös vicc, szófordulat, csók, vagy bármi. Ha akarunk valamit, vigyük véghez, törjünk utat az akaratunknak, akár ösztönösen, akár tudatosan. Sokan mondják, inkább bánd meg, hogy megtetted, mint azt hogy nem. Talán ez így is van, egy bizonyos pontig. Utána már inkább átesünk a ló túloldalára, ami szintén nem jó. Kedves Olvasóim, ti mit gondoltok? Ki akartok törni, vagy már kitörtetek?
 Szerintem, küzdeni kell. Ha indul a harc, hát induljon! Perzse, van mikor összezavarodunk, meghanyatlunk, de fel kell állni. Nem csüggedhetünk, mindig tudnunk kell, hogy mennyi lakozik bennünk, és erőt kell merítenünk ebből.
 Emellett, minden elmondásom egy Depresszió számmal szeretném alátámasztani, hallgassátok mostani kedvencemet! Ja, és mindenkinek nagyon jó szórakozást a téli szünetben, lazuljatok, bulizzatok, olvassatok, éljetek! szeretlek titeket

"Ismét rendbe teszem, a lelkem és az eszem, de ha nem megy indul a harc, amíg jobb nem lesz az az arc."

2012. december 19., szerda

Csodás zavarodottság

Lehullott az első hó, elveszett a fény,
amely szilárd várként bennem élt.
Pedig lelkem félt, hogy bástyaként
megbukik, s nem óvhat eléggé.

De! Én kitörtem a falak közül,
pedig testem aggodalomtól feszült.
Feszült, függött s talán haldoklott
a karok között, melyektől szívem dobogott

Eleresztett a szerelem, utamra engedett:
zavarodottan kerestem, keseregtem
és nem értettem: Mi történt velem,
hisz ő volt a Minden, Lét elem.

S szabad madárként csupasz hegyek
felett, viharfelleg gyülekezett: S Hazaértem.

Villámok villództak, csapkodtak.
A levegő felhevült, s én vak voltam
a sötétben, vagy csak menedéket akartam.
Nem látni, bízni: azt hinni ez mind igaz.

Megdobbant e csalódott szív,
s a hullamerevséget enyhít
a tény, hogy elmúlt, hogy lelkem ír,
majd szipogott, sírt és sírt.

Végül elöntöttek az érzelmek,
vad hullámot vertek, itt bent a fejben,
aztán csendben, elleptek, betemettek.
A menedékem már nem rejtek.

Szerelmi szikra volt, csupán az,
de okosan: inkább hóba temettem magam.
Jegelve az ént, mely önző akarat,
s a bizalomtól való félelem Maga.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Sajnálom, nincsenek gondolataimban, nincsenek szavaim, csak csökevényes darabok. Ezt is nagy nehezen  írtam,  és olyan is lett, amilyen. Annyi dolog történt, annyi érzelmi hullámmal, hogy nem vagyok magam. Kész, nem vagyok képes semmire sem. Viszont szeretnék egy sort a legeslegjobb mamának szentelni, örökké szeretlek, és lesz erőm ahhoz, hogy mindig tovább vigyem az emléked ♥

2012. december 14., péntek

22. Vallomások

Cassie
 Lehagytuk Strife-ot, és Amethyst. Ezt a döntést Luke-kal egy szempillantás alatt hoztuk meg, ugyanis mindketten határozottan úgy éreztük, hogy ez a két ember sántikál valamiben, valamint furcsa kötelék alakult ki közöttük, ami abban nyilvánult meg, hogy a társaságunkban egy szót sem szóltak egymáshoz. Reméltem, hogy Strife előbb vagy utóbb véglegesen összeszedi magát, akár Amethyst segítségével. Nem mellesleg bíztam abban is, hogy a barátnőm végérvényesen túlteszi magát az előző barátján, aki szinte darabjaira zúzta.
Két selejtes, mint én és Luke.
 Rápillantottam. Zöld szemei csillogtak, annak ellenére is, ami a családjában történt, és annak ellenére, amit majdnem megtett azután. Ahogy a kilátó tetején állt egy miniméter se választotta el a haláltól. Féltem, inkább féltettem. Akkor fogtam fel, hogy számomra sokkal több, mint barát, hogy az életem nélküle talán üres lenne. Ő volt az, aki minden nap bejött hozzám, még akkor is, mikor a szüleim nem tudtak. Ő hallgatott meg, akkor mikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy erőt öntsenek belém. Ha elvesztettem volna, akkor magával rántott volna engem is.
 Megfogta a kezem, én pedig elmosolyodtam. Valóság volt, nem álom, nem csoda... hanem hús és vér.
-És Cassie végre mosolyog! Mi lesz a hátul kullogó két jómadárral?-kérdezte. A személyisége tökéletesen ellentmondott a kinézetének. A rockerség igazából egy csupa szív embert takart, csak a körülötte lévők ragasztottak rá egy bélyeget, egykor helyesen. Ő megtanította azt, hogy a látszat csalhat, és én ebbe szerettem bele.
-Őszintén? Szerintem te is sejtesz dolgokat, ahogy én is. Természetesen, én nem szólok majd bele.-megszorítottam a kezét.-Ajánlom, hogy te se. Mindketten elég furcsán állnak bizonyos dolgokhoz, ismerjék csak ki egymást, lepődjenek meg. Szerintem egyikük se fogta még fel a dolgokat, legalábbis, ahogy ismerem őket.
 Luke felnevetett, majd szép lassan elhalkult. Befordult egy parkba, én pedig követtem, pedig tudtam, hogy nem arra indult, amerre nekem kellett volna mennem. Bíztam benne, nem akartam ez ellen küzdeni. Végül megállt. Ide már csak halványan értek el a város fényei, a csillagok már látszódtak. Olyan ijesztően végtelennek éreztem a világegyetemet, magamat pedig túlságosan kicsinek. Az agyam próbálta feldolgozni a hatalmasságot, de nem ment. Luke felemelte a kezünket, és kitakarta vele a Holdat.
-Szeretlek Cassie. Jobban, mint amennyire hittem, és jobban mint amennyire el tudnád hinni.-összekulcsolta az ujjainkat. Az enyém borzasztóan artónak, és csontosnak hatott az övé mellett.- Bevallom, eleinte nem tudtalak hova rakni, megkockáztatom, hogy utáltalak is. Aztán megismertelek, rájöttem milyen vagy, milyen problémáid vannak, és hogy nem az a divathajhász lány vagy, mint akinek olyan sokan hisznek. Tanultam tőled, sokat, többet is, mint amennyit lehetett volna. Szeretlek Cassie.-rám nézett, visszatette a kezeinket, és szembeállt velem. Ujjai az arcom simogatták. Lehunytam a szemem.
- Én is szeretlek Luke, nagyon. Én nem tudok neked ilyeneket mondani, nincsenek erre szavaim, egyszerűen tudom, és érzem, hogy fontos vagy nekem, hogy szeretlek, hogy kellesz.-elvigyorodtam- Ez mennyivel bénábban hangzik, így kimondva, mint a fejemben.
 Luke magához húzott, és megcsókolt. A szívem heveset dobbant, akár a mellkasomat is átszakíthatta volna, de Luke ölelése nem engedett utat neki. Nem tudtam, és nem is akartam elereszteni, tökéletes volt a pillanat. Itt voltunk egymásnak, és mindketten biztosak lehettünk abban, hogy itt is leszünk. Luke felemelt, és körbeforgott velem, a leheletünk fehér fellege felfelé szállt, miközben nevettünk, majd mikor ismét letett, újból megcsókoltam. Egy nem volt elég, de kettő sem. Semmi sem volt elég.
 Ekkor megszólalt a telefonom. Luke kikapta a zsebemből, és felvette.
-Tessék?... Igen... Nincs semmi baj... -felnevetett.- Vigyázok rá... vigyáz rám. Ne parázzatok, menjetek hozzánk, Strife tudja a járást. Majd megyünk... Igen. Szia.-azzal letette, és fejcsóválva visszaadta a telefont, majd mikor visszatértünk volna az eredeti tevékenységünkhöz, az övé is megszólalt. Azt már én vettem fel.
-Szia Strife!... Jó, ne legyél ideges, jó dolgot csinálunk. Szia.
-Naa igen, a legjobb barátok a legjobbkor hívnak.-azzal elmerültünk egymásba.

Sziasztok kedves Olvasóim!
Igen, igen.. élek, bocsánat a gyér posztokért. Kevés az időm, és az energiám is. Ha pedig írok, szeretnék valami ütőset szánni nektek, nem tudom mennyire sikerül. Nem sokára jön a téli szünet, remélem mindenki várja, mindenki izgul, és mindenki jól érzi magát. Bár tény, hogy ez egyet jelent a tz időszakkal. Hát ez van, ezt dobta a gép. Azért ne felejtsetek el kikapcsolódni!

2012. december 9., vasárnap

Rövidül

Fürge árnyak hatalmukba kerítenek, 
lebbennek
fátyolos ködharmaton keresztül
nem süt
már a Nap, s nem űz más, csak egy állat:
vad!
Ez nem játék, már rég, hanem éltető harc.

Követem a vágyam, a benső hangom:
suttogom,
hogy erőnek erejével, fel sosem adom
vagy meghalok.

Zimankós a lélek, nem kel fel, csak álmodik
rémeset!
Meg sem áll, kegyetlenül kergetőzik,
s vérben
fetreng, miközben mosolyogva megfejti:
félni
élni összesen ennyi.

Félek, remélek? Remények, életek:
eltűntek.
Hol a hely, melynek otthon a neve?
Itt se, ott se.



2012. december 2., vasárnap

21. A menekvés

Amethyst
 Apám vadul dörömbölt a bezárt ajtón, amellett ordítozott is. A fülemre szorítottam a kezem, ahogy összehúztam magam az ágyamban. A szívem hevesen vert, a bőrömön még éreztem az előző eset nyomait.. fájt mindenem.
-Amethyst, nyisd ki az ajtót!-minden egyes szavát egy-egy ütéssel erősítette meg, amibe beleremegtem. Összeszorítottam az ajkaimat, majd felugrottam az ágyból. Ekkora már az apám teljes testével igyekezett betörni a szobám ajtaján. Nem habozhattam. Kivettem a szekrényemből egy nagyobbacska táskát, és belepakoltam a legszükségesebb dolgaimat. Felvettem a kabátom, a sálam, sapkám, és a bakancsom, majd felkaptam két-három festővásznam, kinyitottam az ablakom, amin azonnal betört a hideg, és lemásztam a tűzlépcsőn. Apának akkor sikerült bejutni, ahogy leértem a földre, és rohanni kezdtem. A hangja még elérte, de már nem néztem hátra.
 Az első adandó alkalommal, ahogy kellőtávolságba értem, felhívtam Cassie-t, akire tudtam, hogy innentől kezdve bármikor számíthatok. A leheletem csendesen gomolygott felfelé, miközben körülöttem a házak díszesen világítottak.. a város legszebb részében voltam, körülvéve emberekkel, impulzusokkal.
A telefon kicsöngött, majd Cassie felvette.
-Szia, otthon vagy?-támadtam le rögtön.
-Nem, éppen a kedvenc kávézónkban ülünk Luke-kal, és Strife-val, gyere ide.
-Rendben, innen körülbelül tíz perc és ott vagyok.-azzal letettem.
Sóhajtottam egyet, és emelt fővel végig mentem a tömegen. Mindenki boldognak, elégedettnek tűnt. Tűnt. Mert mindenkinek volt titka, múltja a mosolya mögött... az "egyén" mögött, amit rejtett. Látszat csupán, mint minden ebben a világban. Vajon képesek leszünk megismerni a másikat? Felfedni a rejtelmeit, mélységeit, feltárni a személyisége színeit, és ennek ellenére elfogadni? Szerettem volna bízni ebben, de eddig minden tény ennek lehetetlenségére utalt. Anyám is elhagyta apám, amint felszínre került a valódi énje, nem törődött velem, nem törődött semmivel, így ő sem volt sokkal különb, mint az a féreg.
 Lefordultam a legközelebbi utcán, de azzal a lendülettel bele is botlottam, Keith-be, akitől azonnal elhúzódtam.
-Oh, szia, hova készülsz ilyen késő este?-nyeltem egyet, és a kék szemekbe néztem, amik türkizként csillogtak. Imádtam azt a színt, a képeimen mindig jól mutatott. Felém lépett, és a kezét nyújtotta, amin nem feszült kesztyű, pedig mivel rengeteget biciklizett, mindig volt nála.
-Segítsek valamiben?-a hangja sértette a füleim, azt hittem véglegesen sikerült kizárnom őt az életemből. Abba a hitbe ringattam magam, hogy ha újra találkozunk, nem fog semmi sem történni, nem így lett. Mindenem tiltakozott a látványa, az érintése ellen.
-Nem kell, nem kell semmi... ha megbocsátasz...-azzal igyekeztem elmenni mellette, de megragadta a karom.
-Mi történt?-kérdezte komolyan. A hó szállingózni kezdett, a barna haja nemsokára fehéressé vált. Festői volt, és veszélyes... mindennél veszélyesebb.
-Talán nem kellene magad ennél jobban beleártanod.-azzal kirántottam magam a szorításából.- Nincs időm, se erőm, szia.

Átfagyva ugyan, de elértem a kávézóhoz. Ahogy beléptem, láttam, hogy Cass-ék a legtávolabbi sarokba ültek, halkan beszélgettek. Feléjük indultam. Mielőtt odaérhettem volna, Strife felnevetett. Hamiskásan csengett, de mosolygott... szeme alatt egy lila karika virult, Luke-nak pedig a szája volt felhasadva.
- Mi történt veletek?-igyekeztem mosolyogni, de valahogy idegennek éreztem. Inkább leültem. Strife felém pillantott, nemesi egyszerűséggel vállat vont.
- Mi ezt rehabilitációnak hívjuk.-bólintottam... nekem sem ártott volna egy alapos verés. Cassiehez fordultam, aki merengősen Luke-ot nézte, aki pedig egy szelet tortával bajlódott.
-Cass, szeretnék nálatok aludni, vagyis inkább élni, amíg nem találok albérletet.-Luke felköhögött, Strife szemei elkerekedtek.
-Persze, gyere bármikor!-a barátnőm azonban mindent értett. Elmosolyodtam. Elvettem Luke elől a tortát, és ettem egy falatot.
-Farkas éhes vagyok.

Sziasztok kedves Olvasóim!:))
Már december van, nem sokára itt a hó, a fehérség és minden, amit amúgy nem szeretek. Remélem ezzel ti máshogy vagytok. Élvezitek még ezt is. Tegnap voltam Bécsben, ahol összeszedtem egy barátságos megfázást, de legalább a fele ajándék meg van, amit a barátaimnak szánok.
És ha már itt tartunk, tegnap volt egy barátnőm szülinapja, itt is szeretném felköszönteni: Boldog Szülinapot Harcos! ♥

2012. november 25., vasárnap

Mert néha hányok, úgy hiányzol

 Sziasztok Kedves Olvasóim! :))
 Ebben a szent másodpercben rengetek téma rohamozta meg az agyam, amit remélem, hogy részben ki is tudok majd fejteni, ugyanis nem tervezek hosszú bejegyzést.
 Változunk, élünk, tapasztalunk. Annyi hatás ér minket röpke életünk során, hogy az szinte fel sem fogható, és mindez alakít rajtunk, változtat minket. Nem azok vagyunk, akik egy éve voltunk, és nem is leszünk soha ugyanazok, ez talán nem baj.. ez tartozik az élethez.
 Ebben a hatalmas változásban, viszont ti éreztétek már azt, hogy elfogynak a szavaitok? Nincsenek hangotok a beszédhez? Bezárult egy ajtó, és nem nyílt ki még egy másik, ott állsz egy teremben egyedül, miközben hallod, ahogy hangok ezrei suttogják azt, hogy :megértelek, megérdemled, figyelek rád! Bele lehet őrülni, hogy tudod, hogy vannak körülötted, és még sincsenek. Furcsa, hogy akkor mikor az ember igyekszik megismerni önmagát akkor zavarodik a legjobban össze, amikor azt hitte egész lesz, akkor húzzák ki alóla a sámlit, és csücsül fenékre. Borzasztó érzés, és mégis hasznos.. ez benne a legfélelmetesebb. Mint már olyan sokszor említettem, minden okkal történik.. hisz:
 "Csak fel fal belül, reménytelen, hisz ez egy elbaszott szerelem!.. egyszer majd elfelejtelek Téged, és nem fog fájni a fejem"

2012. november 23., péntek

20. Még mindig csak kételyek

 Strife
 Alig bírtam hárítani a rengeteg ütést és rúgást. Legalább tíz ember keringett körülöttünk vérszomjasan, ittasan, miközben azt a személyt igyekeztem nem szem elől veszíteni, akiért valójában jöttünk. Oldalra sandítottam, ahol Luke éppen egy jobb egyenest vitt be az ellenfelének, majd gyomorszájon rúgta azt. A srác összegörnyedve a fal széléhez húzódott, és hányni kezdett. Nem volt megállás, itt nem volt tolerancia, csak fájdalom osztása, és kapása jutott osztályrészül, és mi felvettük a kesztyűt.
 Az államon csattant egy ököl, összekoccantak a fogaim, elharaptam a nyelvem, így a vér megtöltötte a számat. Az előttem álló, fültágítós fiúra néztem, akinek arcán dühödt vigyor ült. Jobb kézzel felé suhintottam, míg a másikkal a füléhez nyúlva kitéptem a fültágítóját, majd szemen köptem. Az felüvöltött, és elrohant. A leheletnyi szünetben körbe pillantottam, és akkor vettem észre, hogy a célszemély igyekezett elhagyni a helyszínt.
 Nem haboztam én sem, siettem utána, miközben elkaptam Luke karját, hogy jöjjön ő is. Magunk mögött hagytuk a disco vad lármáját, és a verekedést. Mint árnyak futottunk utána, csendben, alattomosan. Luke megállított, de már pár jelből értettem, azt amit mondani akart. Ketté váltunk, és külön-külön kerültük meg a háztömböt, remélhetőleg bekerítve a srácot.
 Az utcán már régen égtek a lámpák, de csak pár ember, párocska szállingózott erre felé. Az autók is csak hallgatagon rohantak a céljuk felé, a kapualjakban, padokon pedig újságpapírral betakaródzott hajléktalanok vertek fészket a reménnyel a szívükben, hogy túlélik az estét. A lucskos hó pedig minden lépésemmel visszhangot vert a város alapzajába. Csengett a fülem, ahogy a dühömet próbáltam magamban tartani, ahogy minden külsőséget igyekeztem egy nagy fehér pacává olvasztani, mivel nem akartam tudni a világról. Nem akartam tudni semmiről, feletet akartam hallani a kérdésemre.
 Lefordultam a sarkon, és ekkor megpillantottam az "áldozatom", aki éppen egy másik, fekete kabátos emberrel beszélt. Suttogva beszéltek, semmit sem értettem, de az egyik másodpercben, a fekete alak egy fehérporos zacskót nyújtott a delikvens felé. Elkerekedett a szemem, de amikor a másik, feltehetően férfi, elment, akcióba vetettem magam, csakúgy mint Luke, aki szintén erre a pontra várt.
 Egyszerre kaptuk el, pedig el akart futni, de mi egy testként ugrottunk utána. Nem volt megállás, és most nálunk volt az ütőkártya.
-Na figyelj, haver... elmondod szépen, hogy ki volt, aki ronccsá tette az életem, vagy szétverünk, és elviszünk a rendőrségre a kis poros csomagoddal.- a betonhoz feszítettük a vállait. Arcán félelem ült. Félt, tőlünk. Rémült volt, miattunk, és azért mert egyedül volt. Kár lett volna azt mondanom, hogy nem volt kárörvendő a szituáció, bár egy hajszállal sem tette könnyebbé a helyzetem.
-Beszélj!-sziszegte Luke, azzal a hanghordozással, amitől még nekem is felállt a szőr a hátamon.
-Nincs mit mondanom, kérdezzétek a barátnőiteket... talán ők tudnak valamit!- a barátommal egyszerre vertünk le neki egy-egy öklöst.- Próbáljátok meg, mit veszíthettek? Szerintetek hazudok? Ember, megvan kötve a kezem, fizikailag és lelkileg is sakkban tartotok... Azt tudom, hogy egy nagyon közeli ismerődnek köszönheted azt, hogy ez lett belőled, ilyen megkeseredett, árva, paranoiás, és arrogáns ficsúr.
 Luke bepöccent, talpra rántotta a srácot, majd a falnak préselte. Már én léptem oda, és állítottam le... nem volt értelme a továbbiakban semminek.
-Hagyd. Megöli ez magát, ne gyorsítsuk meg neki a megváltást...-azzal engedtük menekülni. Menekülni a drogba, a halálba... kiosztotta magának a legjobb sorsot.
 Luke-kal visszasétáltunk a híd közeli parkba, ahol leültünk egy üres padra, és rágyújtottunk egy cigire.
Több kérdés keringett a fejemben, mint ezelőtt... A kezembe dőltem,  amely ragadt a vértől.

Sziasztok Kedves Olvasóim! :))
Hát igen, itt egy újabb rész, egy újabb érzelmi hullám... kicsit, azt hiszem, én is így érzem magam. Hülye gondolatok járnak a fejembe, mint egy sötétben bolyongó lélek, nem tudok semmit, csak találgatok, figyelek, miközben minden lehetőséget megragadok, azért hogy elfelejtsem azt, aki vagyok.
Emellett, sokat köszönhetek ezeknek az érzéseknek, mert legalább sikerült, egy viszonylag jó, az elvárásaimnak részben megfelelő részt írnom, nektek Drága Olvasóim. Remélem, hogy a csapongásaim ellenére tetszik a történet, és várjátok a folytatást. Ne felejtsétek el, hogy mindent, amit írok, miattatok írom.
Most viszont, egy magyar együttessel búcsúzom, azt hiszem illik ide a dal, hallgassátok sok szeretettel :)

2012. november 18., vasárnap

A harcos elesett

 Dörömből a csend, a szívből
kikívánkozik minden, ami félelem.
Öl, s gyilkol, mint fegyveres őr!
A hajsza végéért küzdeni kell!
 Kerget, s nem ereszt, de talán 
ez ellene semmit sem teszek, én se.
Beletörődve ásnám, nem érdekelve ki látná:
sírom, mibe leírom: szerettem.
 Bumm! Nem értek már semmit...
szeretnék élni, de véget akarok vetni,
annak, ami van, és ami nincs.
 Összedől a vár, várnak még a harcok,
nem hatja meg az ellenfelet, 
hogy a bástya elbukott,
csak jön, támad monotonon.
Nincs hős, ezen a szívnek 
nevezett szemétdombon.
 Rombol, sisakját leveti, arcát felfedi:
Én láttam őt, s látom is...
nem tűnt el, pedig már reménykedtem, 
hogy elhagyott, s nem marcangol tovább az érzelem.


2012. november 17., szombat

19. A tettek ideje

Strife
- Hogy hova akarsz menni?-kérdezte Luke, ahogy hazaérve bejelentettem, hogy elmegyek bulizni. Megrántottam a vállam, és vetkőzni kezdtem.
-Ember! Mik ezek a véraláfutások?-magamra pillantottam, majd a barátomra. Tudtam nagyon jól, hogy érti mit akarok, és hogy miért. Szerintem végig sejtette, hogy valaki megbuherálta az autót, amivel a baleset történt.
 Kinyitottam a szekrényem, előkaptam pár régebbi ruhadarabom, majd felöltöttem őket magamra. Megnéztem magam a tükörben. Láttam a hegeimet a lélektelen szemeimen keresztül. Majd Luke-hoz léptem, aki csendben hallgatta, ahogy az anyja meg az apja veszekszik. Öklei sebesek voltak attól, hogy a falba boxolt, végül ő is vetkőzni kezdett, bár ő maradt a bőrdzsekinél, és fekete nadrágnál. A vállába ütöttem, barátian, amiről tudta, hogy mellette állok.
-Valaki megbütykölte az autót... nem én vagyok a gyilkos.-mondtam halkan, mire bólintott.
-Eddig is csak a saját szemedben voltál te a tettes. Én sejtettem, hogy ezt valami bájos ember tehette. Ja, és szívesen segítek neked, amúgy is verekedni való kedvem van, és széttépem azt aki ezt tette veled!
 Összevigyorogtunk. Emlékszem arra, amikor Luke-kal először keveredtünk verekedésbe. Nem lehettünk többek tizennégy évesnél, amikor belekötöttek Luke már akkor is szabad, és kötetlen viselkedésébe, életvitelébe. Ketten voltunk, öt emberre. Rendesen el lettünk verve, és egymást támogatva sétáltunk haza, mindeközben nevettünk azon, hogy minden ütés, fájdalom megérte, hisz kiáltunk magunkért. Most is erre készültünk.
 Kinyitottuk az ablakot, szerettük volna elkerülni a veszekedés magját, és kimásztunk. Szerencsére a ház oldalán borostyán volt felfuttatva, így nem volt olyan nehéz dolgunk. Leérve pedig rágyújtottunk egy-egy cigire. Lassan, egyszerre fújtuk ki a sűrű füstöt... Majd suttogva hozzátette:
-Ki ez az Amethys-t?- a zsebembe csúsztattam a kezem.
-Csak egy festőművész. Tehetséges, és talán tud valamit a szüleimről, amit én nem.-bólintott.
-Ennyi? Ennyi lenne: eszköz?-rápillantottam. Hasonló tekintettel nézett rám, mint Amethyst, mikor a portrém skiccelte. Ijesztőek voltak ezek az emberek: át akartak látni rajtam, és talán sikerült is nekik. Nem tudtam eldönteni, hogy ez ellen, vagy emellett vagyok. Szerettem volna, ha megértenének, de nem is akartam kiadni magam... elég volt nekem a legjobb barátom.
-Nem, talán nem ennyi.-fűztem hozzá. Elnyomtam a csikket, és felszálltunk a villamosra.- Örülsz hogy Cassie visszatér?
Luke elmosolyodott. Hihetetlen volt az, ahogy ez a lány az ujjai köré csavarta őt. Szerelmes volt... erős, határozott, és tettre kész, legalábbis ebben az ügyben. Nem akarta elkapkodni a dolgokat, rocker lévén nyíltan futni sem futott Cassie után, mégis határozottan tudtunk az érzéseiről, csak abból, ahogy megváltozott az arca, ahogy szóba került.
-Persze, végre nem csak a sok hülyeséget kell hallgatnom tőled az egyetemen. Lesz valaki értelmes is.-felnevettünk, majd leszálltunk az egyik felkapott szórakozóhelyhez közeli megállóba.
 Nem vártunk sokat, azonnal bementünk.  Luke-nak elmondtam melyik jómadarat kell keresnünk, de szerencsénk volt... ahogy beléptünk azonnal megpillanthattuk egy sarokban, ahol egy lánnyal kavart. Lassan oda sétáltunk, nem törődve a tömeggel, a döbbent arcokkal, akik meglepetten vették tudomásul, hogy itt vagyunk. Lekaptam magamról a kapucnim, majd megpöcögtettem a srác vállát, de az csak intett. Erre Luke megfogta, és kitépte a csaj karjai közül, és a falnak passzírozta. Ekkor odaugrott még egy srác, akinek azzal a lendülettel bevertem az orrát. Ám Luke sem tétlenkedett, a gyereknek ismételten roncs volt az arca, de mozdulni nem bírt a vas öklök közül. A feje mellé ütöttem, bele a falba.
-Beszélj te görcs! Ki volt az, aki megölte a szüleimet?-hátulról elkaptak engem, és Luke-ot is, a földre zuhantunk, de azonnal felugrottunk, és kitört a discoharc.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Képzeljétek el! Tegnap voltam életem első, igazi rock koncertjén, és élveztem!! Nem hittem volna, hogy ennyire jól fogom magam érezni, de mégis, nagyon hamar beszippantott a hangulat, az életvitel, minden. Ajánlani tudom mindenkinek, aki egy kicsit is bevállalós! Ellenben sajnálom, hogy ilyen kevésszer tudok nektek új részekkel szolgálni, valahogy semmi sem megy úgy, ahogy kellene. Nem érzem túl jól magam, így alapállapotban.
Most viszont egy Alvin és a mókusok számmal búcsúzni, akik a koncertet adtak. Élvezzétek ti is!

2012. november 11., vasárnap

18. Az összefutott szálak

 Luke
A szél körüllengett, ahogy kiléptem a kilátó védelmező korlátjain kívülre. Kegyetlenül szorítottam a vasat, és dühödten gondoltam vissza az elmúlt órákra, arra ahogy felfedeztem apám titkát, ahogy a férfi a fejemhez vágta, hogy már évek óta nem kellünk neki. Azt, ahogy megértettem az összefüggéseket. Túl hirtelen szakadt rám, túl hirtelen vakított el az igazság, és megrökönyödtem a súlya alatt. Cassie mindig azzal viccelődött, hogy tökéletes életem van... hát most, hallottam a hangjából, hogy belátta, tévedett.
 Lepillantottam az alattam elterülő szennyre. Az ember teste, ha ilyen magasságból zuhan le, a becsapódás pillanatában azonnal meghal, nem érez semmit. Egy szempillantás alatt megszűnik, és szinte vajként terül el a betonon. Az esés, maximum öt másodpercig tartana... rengeteg időt jelentene, ahhoz hogy megbánjam. Az agyam azt súgta, másszak vissza, de  nem éreztem helyesnek ezt a döntést. Miért hívtam fel Cass-t? Hallani akartam a hangját, azt akartam, hogy visszarángasson a szakadék széléről. Francba! Mikor lettem ilyen gyenge? Attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem a házunk ajtaján.
 Kivágódott mögöttem az ajtó, mire hátra fordultam, de azzal a lendülettel megcsúsztam, egyedül a korlátba kapaszkodtam. Az ujjaim feszülten markolták az egyetlen lehetőséget, arra hogy éljek. Kezek fonódtak a csuklómra, majd húztak fel.
- Ember, eszednél vagy? Mit csinálsz?- Strife állt előttem, szemei dühös tőrként szegeződtek rám, jogosan.
Elkerültem a pillantását, és a mellette lévő lányra néztem, akinek az arca szintén nem tükrözött semmi jót, bár  könyörületesebb volt. Ő volt a művész, aki a sulinkba jött egy akció kedvéért.
-Ismeritek egymást?-karba tette a kezét, de akkor ismét nyílt az ajtó, és megjelent Cassie, aki megrökönyödve, lihegve vette szemügyre a jelenlévőket, majd a lendülettől vezérelve, arcon csapott.
-Basszus, hogy lehetsz ilyen? Megijedtem, jöttem, futottam! Mit képzelsz?-a nyakamba borult, én pedig végig simítottam a hátán. Sose láttam sírni ezelőtt, sose volt ennyire rémült, még akkor sem mikor azt mondták, hogy az intézetben kell élnie egy ideig. Ezt akartam, érezni azt, hogy fontos vagyok, hogy annak ellenére, hogy apámnak nem kellenünk, nem kellek, van, aki képes áldozatot hozni értem.
 Óvatosan felpillantott, de most elkerült, a lányt nézte, akinek elfelejtettem a nevét.
-Köszönöm Amethyst, hálás vagyok!
-Luke, miért akartad ezt?-kérdezte Strife. Mindhárman értetlenül meredtek rám, össze voltak zavarodva, nem értettek engem.
-Lehet, hogy ezt egy nyugodtabb helyen kellene megbeszélnünk, ez egy kicsit huzatos.-jelentette ki Amethyst, helyesen. Már most kedveltem a lányt. Tényszerű volt, feszültség oldó, pont amilyennek ebben a helyzetben lennie kellett, így követtük őt le, egészen a kilátó aljáig, ahol az épületen belül beszélni kezdtem. Elmondtam, hogy az apám egy utolsó szemét, azt hogy az anyám jámbor őrültként hitt, és reménykedett még abban, hogy minden rendbe jöhet, hogy megoldódhatnak a kettejük között kialakult gondok, amik valójában mindig is ott voltak.
 A fejemet a karomra hajtottam. Egy szempillantásnak tűnt az, ahogy minden széthullott körülöttem, pedig rengeteg idő állt rendelkezésre a dolgok megromlásához. Mi ez a világ? Mik ezek az emberek, akik benne élnek? Élnek? Pusztítanak... Az anyámra gondoltam, akinek fájdalmasan kellett belegondolnia abba, hogy a férfi, akit szeret, úgy bújik be mellé az ágyba, hogy más nőre/nőkre gondol.
 Amethys szedte össze magát elsőként, mondjuk mivel nem ismert, neki könnyebb volt. Leült mellém a földre, mit sem törődve a kosszal.
-Hé, egy dolgot tarts szem előtt.. semmi mást: anyukádnak szüksége lenne rád, segíts neki kilépni ebből a kapcsolatból. Ez már méreg. Túl régóta húzták egymás agyát, ennek véget kell vetni.-bólintottam.
-Köszönöm.-elmosolyodott. Strife-ra, majd Cassie-re nézett, óvatosan összeráncolta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
-Hihetetlen, ennyi szerencsétlen egy helyen.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Kezdek punnyadni, nem tetszik nekem ez az időjárás, és a fejem is különböző problémákkal van tele. Gondolkozom ezen, meg azon, és teljesen kikészülök, kiégek... Nyomaszt minden, és szerintem ez látszik is a történeten. Remélem legalább nektek nem okozok csalódást, és ettől függetlenül még olvastok.
Na mindegy! Sose búsuljunk, mindig minden helyre jön, ebben biztos vagyok.:)

2012. november 7., szerda

Hinni nehéz

 Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Hu, ezer meg egy éve, hogy írtam nektek valami értelmes, és felhasználható dolgot. Próbálok eltekinteni a bennem kavargó érzésektől, és valami használhatóval szolgálni nektek, ugyanis kicsit eltértem a blog eredeti témájától, ami a "filozofikus megközelítése a dolgoknak, eszméknek", és az irodalom.
 Egy elég furcsa témát szeretnék felhozni nektek, amit lehet, hogy nem csak ebben az egyetlen egy bejegyzésben szeretnék taglalni. Ez a dolog, fogalom pedig a vallás.
 Bevallom őszintén, hogy nem tartom magam egy hívő embernek, sőt sokáig ateistának is vallottam magam.
Hitre szükség van. Mert azok, akik az igazságot keresik, mindig elesettebbek, mint azok, akik pusztán csak hisznek. 
Lilli Promet
Egyszerűen nem bíztam, nem akartam hinni Istenben, de valahogy mégis, mindig sikerült megbizonyosodnom arról, hogy azok, akik hisznek, boldogabbak, jobban  tudják kezelni az útjukba kerülő problémákat. Ez megdöbbentett, és gondolkozásra késztetett. Sokszor voltam már annak közelében, hogy elkezdjek imádkozni, esélyt adni magamnak a hitre... de mindig eltántorodtam, meginogtam. Most se tudom azt mondani, hogy "Igen, én hiszem Istenben, és a gondviselésében", de azt tudom, hogy az Istenbe vetett sziklaszilárd hit, igenis meg tudja változtatni az embert, mi több, én magam látom, és tapasztalom ezt az egyik kedves barátomon. Ez pedig csodálatos, és engem is ösztönöz, arra, hogy legalább ne zárkózzam el ettől.
 Igazság szerint, én azt hiszem, hogy nekünk embereknek mindig kell hinnünk, sőt szerintem ha tényleg van Isten, akkor az életünket mindig igyekszik maga felé terelni, ezt mi vagy észrevesszük vagy nem. Valószínűleg ez a nekünk ajándékozott szabad akarat miatt van.

 "Nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet szomorúság"
(Péld.14:13)

Ez az idézet azt mutatja, hogy minden jóban lehet rossz, a mi életünk nem tökéletes, és amit már oly' sokszor kifejtettem: az életünk hullámvasút, amiben a barátainkon és szeretteinken kívül, talán a vallásba is kapaszkodhatunk. A környezetemben ez nagyon sok embernek segít, ez engem is kezd meggyőzni. 
Neked Kedves Olvasóm, nem tudok tanácsot adni, én magam is vacillálós helyzetben vagyok, nem tudok dönteni bizonytalan vagyok: szeretnék hinni, de félek.. és szerintem ezzel sokan vannak így. Néha túl sok rossz történik velünk, ahhoz hogy merjünk bízni valamiben, valamiben ami ennyire megfoghatatlan.. hiszen már egymásban sem, sőt van hogy testvér testvérben nem bízik.. és ez ijesztő. Egyetlen egy dolgoz tudok mondani: Legyél nyitott, és ha itt az idő, talán mindet megértesz. Perpillanat, én ebben hiszek!

2012. november 1., csütörtök

17.Pánikroham

Amethyst
 Ahogy Strife előttem ült, és skicceltem fel az alakját, mindent kizártam a gondolataimból, csak arra koncentráltam, hogy valósághűen fessem meg a fájdalmat, a kihunyt tűzet. Először csak az arcát rajzoltam meg, minden sebhelyével, minden élével együtt. Néha, mikor felpillantottam, láthattam, hogy halványan elmosolyodik, ami összezavart és kizökkentett. Hozzá léptem, és megragadtam az állát.
-Nagyon markáns, tartsd így!-állítottam be, majd visszaültem.
-Mi motivál?-kérdezte hirtelen. Fel sem néztem a lapból úgy válaszoltam.
-Az emberek. Ha portrét, vagy valami hasonló emberábrázolással kapcsolatos dolgot készítek, az emberek szinte levetkőznek előttem. Hiszen egy óráig meg tudják játszani magukat, néha kettőig is, de aztán vége. Lassacskán lebomlik róluk a máz, és ők maradnak. Ez nagyon érdekes, sőt talán gyönyörű is. Fantasztikus látni azt, hogy egy ember kinyílik, szembesül önmagával.- elővettem a szénceruzámat, és óvatosan árnyékolni kezdtem az alakot. Valahogy sokkal jobban illettek hozzá ezek a színek, egyedül a szemét szerettem volna hangsúlyozni. A pupillája körüli aranykorona egyenletesen olvadt bele az íriszébe. Engem figyelt.
-Ne nézz.
-Kérdezni akarok.
-Kérdezz.
-Mi az a lila folt a karodon?-ledermedtem, és a kérdéses területre néztem. Való igaz, ott virított a fehér bőrömön öt folt. A szívem hevesebben vert, mint bármikor, olyan érzésem volt, mintha csapdába kerültem volna. A légzésem kezdett szaggatottá válni, nem tudtam levegőt préselni a tüdőmbe. Leejtettem a félkész művemet, a táskámhoz nyúltam, és elővettem belőle egy papír zacskót. Mindeközben szúrt, mart a légcsövem, oxigénért kiáltott, minden perccel szűkebb lett a mellkasom, úgy hogy szinte összeroppant. Rám szakadt az apám bűne, az este történései, a fájdalom, a harag, a kín. Belefújtam a zacskóba, majd belélegeztem, mindezt szabályos időközönként. Átvette felettem az irányítást a hányinger, de küzdöttem ellene. Az idegszálaim szinte már elpattantak, mikor kezdtem jobban érezni magam... észre se vettem, hogy Strife mellém került.
-Jobban vagy? -megráztam a fejem... nem sok kellett volna, ahhoz, hogy sírni kezdjek. Össze kellett szednem magam. Meg kellett találnom önmagamat, és tovább kellett lépnem... nem lehetett más választásom.
Strife megfogta a derekam, felemelt a földről, és leültetett az asztalra. Abban a pillanatban megszólalt a telefonom.
-Igen?-kérdeztem kábán. A hang hallatán meghűlt bennem a vér, és fel is ugrottam. Szerencsére Strife megtartott, mert azzal a lendülettel meg is szédültem.-Persze, megnézzük.-automatikusan többes számot használtam, majd letettem a telefonom.
-Akkor merre?-mosolyodott el a fiú, aki pár nappal ezelőtt szinte megőrjített.
-A kilátóba, szerencsére nincs túl messze.- azzal elindultunk. Átvágtunk a folyosón, az embertömegen. Kijelentkeztem a portán, végül futásnak eredtünk. Oldalra sandítottam, és figyeltem, ahogy Strife magára húzza a kapucniját, ujjai sebesek voltak... úgy, mint apámnak a kocsmai verekedései után. Felsóhajtottam.
 A fiú megelőzött, elém vágott, és utat csinált nekem. Tíz percen belül el is értük a kilátót. Mindketten lihegtünk, és az oldalunkat fájlaltuk.Felnéztem.
-Oda is?-bólintottam. Nem vártunk tovább.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Eljött a november, eljött az idő, az utolsó falevelek is lehullanak. Remélem mind jól vagytok, és kitartotok még ebben a csúfságban is. Nagyon sok dolog jár a fejemben, nagyon sok dolog felől nem tudok dönteni.. és nagyon témám sincs, amit itt taglalhatnék. Majd, remélem, idővel, minden helyrezökken, és értelmes gondolatokat tudok majd megosztani veletek. Csók♥

2012. október 27., szombat

16. Esély egy jobbra

 Cassie
 Ahogy átléptem a küszöbön, mintha kicseréltek volna. Kint hagytam a házsártos, szúrós Cass-t, hatalmas mosoly terült az arcomra. A kisöcsém felém rohant, és a karjaim közé ugrott. Szorosan megöleltem, fordultam vele párat, mire vad sikítozásba tört ki. Anyukám kilépett a konyhából, először apának, majd nekem adott egy-egy puszit. Kezeit megtörölte a konyharuhájába, felkontyolt haja szanaszét ácsingózott, és belelógott az arcába.
-Szia Cassie! Jól érzed magad? - a hangja dallamos volt, minden feszültségtől, mesterkéltségtől mentes. Annyival jobban éreztem magam itthon, mint a rideg kórteremben, hogy egy pillanatig szavakat sem találtam.
-Milliószor jobban, mint abban a poshadásban.-letettem Matt-et, mire apa megpaskolta a hátam.
-Jössz enni?-megráztam a fejem, és a lépcsőre pillantottam. Arra, amerre a szobám, a saját és egyedüli birodalmam volt.-Jó, menj csak.-azzal a lendülettel felrohantam a lépcsőn, a deszkák megreccsentek a súlyom alatt, de ez most nem érdekelt. Bevetődtem az ajtómon, majd az ágyamba vágódtam. Beszívtam magamba az ismerős, barátságos illatot, megtöltöttem az elmém a csodás emlékekkel, azért, hogy később legyen miből építkeznem, hogy tudjam, lesz miért küzdenem. Ekkor vettem észre, hogy az íróasztalomon egy fehér boríték állt. Felültem, és a szobám kicsinységére alapozva ülve elértem a meglepetésem. Óvatosan felmértem, végül felnyitottam a kérdéses problémát. A lapon szépen sorakoztak a szigorú betűk, egy petíció volt, ami amellett tanúskodott, hogy lelkileg helyén vagyok, és készen állok visszatérni az életben. A valóságba. Szinte könnyek gyűltek a szemembe, ahogy végighúztam az ujjam a neveken. Aláírta Strife, Amethys-t, gyermekkori barátnőm, Matt, és legutoljára Luke. Voltak olyanok is, akik havonta egyszer látogattak meg, nővérek, a pszichológusom, és még sokan mások. Megfordítottam a lapot, ahol apa írása cirkált.

"Kincsem, ezek az emberek, mind biztosítani próbálnak téged arról, hogy tökéletesen megfelelsz nekik, hogy elfogadnak, és túl lépnek, azon, hogy bajban voltál. Nem engedték el a kezed, küzdöttek érted, és ezt mindig meg is fogják tenni. Ennek köszönhetően, úgy döntöttünk édesanyáddal, hogy kiveszünk a rehabilitációs kúráról, és újra iskolába járhatsz. Reméljük minden rendben lesz ezentúl. Nagyon szeretünk!


Anya és Apa"
Remegés futott végig rajtam: izgultam, féltem, és vágytam az új esélyre. Eddig erre a pillanatra vártam. Vártam, és most egy pillanatig mégis elbizonytalanodtam. A telefonomhoz nyúltam, és automatikusan Luke számánál állt meg a tekintetem. Megnyitottam az adatokat, és alaposan szemügyre vettem a kapcsolat képét. Mindkettőnk szemében valami megmagyarázhatatlan szomorúság ült, ahogy a metál villáink mögé bújtunk. Rengetegszer gondolkoztam azon, vajon mit is érzek Luke iránt, vajon mit jelent számomra. Közel sem volt közömbös, inkább olyan volt, mint a levegő: szükséges, természetes, észrevétlenül fontos. Bármikor hívtam, mindig futott hozzám, tanácsot adott, vagy belém diktált pár falatot. Nem várt köszönömöt, nem kellett neki semmi, vagy legalábbis ezt mutatta. Azonban, sikeresen belefészkelte magát a gondolataim közé. 
 Mosolyogva végigsimítottam a telefonom képernyőjén, mintha csak őt simogatnám. Ekkor megcsörrent a telefonom, én pedig azonnal a fülemhez emeltem.
-Igen, tessék?
Egy pár másodpercig senki sem szólt bele, csak vad lihegést hallottam. 
-Cass, gáz van.-azzal letette. A torkomba hatalmas gombóc növekedett, szinte fullasztó szintig, mikor felugrottam ösztönösen előkaptam a kabátom a szekrényből. 
 Lerobogtam a lépcsőn, nem is köszöntem, nem is mondtam semmit, csak kirohantam a farkasordító hidegbe. Mindeközben igyekeztem felhívni Luke-ot, igyekeztem minden logikámat latba vetni, azért, hogy kitaláljam, hogy vajon hol is lehet. Megtorpantam, szinte villámként hasított belém a felismerés.
 Tudtam, hol kell keresnem!

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Rettenetesen szégyellem magam, hogy ilyen sok kihagyással írok nektek. Ez nem megszokott tőlem, és nem is elfogadható. Tényleg sajnálom. Az utóbbi időben egy kicsit kiüresedett bödönnek érzem magam. Próbálom körülvenni magam mindenféle impulzussal, jóval, rosszal, boldoggal, szomorúval, de egyszerűen egyszerűen nem érzek semmit, ami elindíthatna alkotni. Bevallom, ez kicsit ijesztő... és remélem, hogy csak átmeneti állapot. Addig is nézzétek el ezt a fancsali részt, legközelebb tutibbat fogok írni.. legalábbis terveim szerint. Ja, és ha már itt tartunk! Most kezdődik a z őszi szünet, érezzétek magatokat nagyon jól, ne tanuljatok, éljetek, kössétek le magatokat. Egyszer élünk!♥

2012. október 19., péntek

Összevisszaság

Nincs még egy szó, ami rosszabb lenne annál, minthogy "nem szeretlek". Ez a két csökevényes betűhalmaz egyik pillanatról a másikra nullává teheti az embert. Megbéníthatja, szétvetheti. Egyáltalán nem kellemes, sőt szinte már nevetségesen fájdalmas.
 Kedves Olvasóim, perpillanat sorra születnek azok a bejegyzéseim, amik szólnak valakiknek. Sajnálom, ez most sem lesz másként, mivel kezdek kicsit kiakadni, kezdem elveszíteni az eszem.
 Elsősorban egy fiúnak, férfinek üzennék, aki tudom, hogy nem olvas, nem olvasott, hanem csak egyszer megnyitott.  Annak, aki fel sem tudja fogni, hogy mekkora őrültséget csinál azzal, hogy mindig mindenkit eltaszít magától, azért mert nem mer bízni. Annak, akiért annyi könnyet hullattam, mint senki másért. Kész vagyok tőle, bele őrülök, felemészt, megtör. Annyi érzést éltem át vele, annyi csodálatos élményt, hogy még a fájdalmas vég ellenére is, mosoly ül az arcomra. Ezeket senki sem veheti el tőlem. Még ő, maga sem. "Gyűlöllek szeretni..", igen, ez van. Mindig távol volt tőlem, mindig távol lesz, bárhogy is próbáltam betölteni az űrt, kevés voltam ehhez a feladathoz. Remélem, majd talál valakit, pontosítsunk, remélem rátalál valaki, aki mindennel együtt szereti, elfogadja, és nem dől össze a szerelme súlya alatt. Remélem megtanul bízni, remélni, és talán élni is. Bennem nincs harag, maximum fájdalom. Kettőnk között megszűnt a kapcsolat, és talán soha nem is fog a helyébe lépni más. Ja, és durr, ez a pofon, amit megakartam tenni, és amit nem tettem meg, hogy "két ismerős voltunk, kiknek volt még közös múltjuk."
 A másik pedig egy barátnőm lenne, aki hasonló helyzetben van, mint én. Akinek millió egy tanáccsal szeretnék szolgálni, de nem megy, mert körülbelül az lenne, hogy bort iszok, és vizet prédikálok. Nem lehet egyszerűen elvágni egy érzést, nem lehet megszűnni érezni, de néha kell. Van, hogy a szeretet, szerelem, már inkább ártalom, és szenvedés. Meg kell tanulni felejteni, elengedni azt, ami fáj, hogy végül valami szép emlék maradhasson. Fáj kimondanom, fáj belegondolnom, de tovább kell lépni. Mindig van valaki, aki érdemessé teszi az első, majd második, harmadik lépést. Mindig van, aki felhúz, ha szarban vagyunk. Mindig van, akire számíthatunk, és ez a lényeg.

2012. október 17., szerda

Suttog: vár

Esendő lélekként suttog: vár,
s nem követel semmi mást,
csak egy szót, s annak áradatát.
Akkor is ha fáj, ha bánt.

Erős ő, mindent kibír: hallgat, csitt!
Rájött, most emészti, hogy valójában semmi.
Semmi, és érzi, hogy a sóhaj kergeti
távol, fájón: le a mélységig.

Eredj, fuss, hátra se nézz!
Hagyd hátra a múltat, hisz oly' nehéz...
Add fel a reményt, kolonc, és semmiség,
csak teher, mi egyszer majd elvész.

"Eressz el, gyötrelmes valóság!
 Szorul a mellkas, hol az igazság?
 Hol, hol a bizalom, ami csak ál
 s, áll, mint leszáradt ág.

Ezeregy szó kergeti önmagát:
önvád, önsajnálat, önsanyargatás!
Kérdések felváltva kínoznak:
Szeret? Kellek? Vagy feladjam?"

Pusztulás.Sajnálom.

2012. október 14., vasárnap

15. Válaszok? Nincsenek

Strife 
 A városban lévő művészeti egyetemre mentem, ahol Amethyst tanult. Igazából nem beszéltünk meg különösebb időpontot, de úgy gondoltam, hogy nem veszthetek sokat, ha most meglátogatom. Reméltem, hogy nincs órája, így tud rám mondjuk öt percet szakítani, addig hátha kiszedhetek belőle valamit. Próba, szerencse.
 Zsebre dugtam a kezem, mert már szinte kicsípte a hideg. Minden vágyam az volt, hogy múljon már el ez az idő, a fehérség. Összehúztam magam, és próbáltam eltűnni a tömegben. A kapucnimat mélyen a szemembe húztam, és csak a célomra, a körülöttem lévő emberek hangjaira figyeltem. Volt, aki valamiféle megbeszélésről beszélt, volt aki a gyerekeiről, volt aki a tanulni valóiról. Valaki pedig a tegnapi buliról. Hihetetlen volt az, hogy én is ilyen ember voltam. Fel sem fogtam az életemből nagyon sok, a piánál, és csajoknál fontosabb dolgot. Mindig egyik napról, egyik estéről a másikra éltem. 
-.. a legjobb, hogy szenved. Fel se fogta az a nagyképű seggfej, hogy a baleset nem az ő hibája. Most itt sajnáltatja magát. Nincs apuci, meg anyuci már nem is olyan nagy legény.. Szánni való.- felkaptam a tekintetem, és végig futtattam az emberek tömegén. Az egyik, állítólagos barátom volt. Éppen egy csoportnak mesélte rólam, arról, hogy milyen undorítóan tehetetlen lettem. A kezem ökölbe szorult, a nyelvemre haraptam, így a vér kiserkent. Se szó, se beszéd melléjük léptem, és minden dühömmel behúztam a srácnak, aminek következtében ketten rám ugrottak, és ütni kezdtek. Azonban nem hagytam magam. Az agyamat elöntötte a harag, és csak az zúgott a gondolataimba, hogy nem én tehettem arról, hogy a szüleim meghaltak, hanem valaki más. Valaki más.
 A lábammal kigáncsoltam a felém tornyosuló, számomra ismeretlen embert, aki hangos puffanással ért földet. Nem vesztegettem rá az időmet, a beszélő felé vetődtem, és magam alá gyűrve verni kezdtem.
-Mi van mocsok, most nem nagy a pofád? Ki volt? Ki buherálta meg a kocsit?-üvöltöttem. A kapucnim lecsúszott a fejemről, a fiú szemébe ijedség ült. Kezét védekezőn feltartotta.
-Nem tudom, az Istenért Strife, nem tudom!-az orrából ömlött a vér, egy foga a feje mellett helyezkedett el a földön. Hirtelen lekaptam róla, és messzire dobtak, úgy hogy egy kuka fogta fel a zuhanásom.
-Rohadj meg, kis árva.-azzal ott hagytak. 
 Pár pillanatig ültem a hideg betonon, a járókelők megnéztek, de senki sem szólt. Végül feltápászkodtam, és felszálltam az első villamosra.

-Amethystet keresem.-mondtam a recepción ülő férfinek, aki nem győzött pupillázni a kinézetemen. Hogy őszinte legyek, az én külsőm még itt is kirikított, pedig ebben az épületben több volt a különc, mint az egész Földön együttvéve. Voltak punkok, hippik, valamilyen alternatív stílus képviselői, meg még kitudja milyen emberek. Volt aki lány volt, és fiúnak néztem, de előfordult fordítva is. 
-Miért keresi?-kérdezte vissza a pápaszem mögül.
-Modell vagyok.-erre felcsillant a szeme, és azt mondta, hogy hátul a kétszázkettes teremben fogom megtalálni, de figyeljek rá, hogy csendben legyek.
 Így is tettem. Végig mentem egy folyosón, elfordultam balra, és röpke öt perc után a bűvös ajtó előtt álltam. Igyekeztem nem zavart, általános arckifejezést ölteni magamra, nem akartam, hogy azt lássa rajtam, hogy ma megint megtörtem. Kopogtam.
-Szabad!-még ki sem ejtette a szót, de már benyitottam. Érdeklődő szürke szemei pirosak voltak, de őszinték. Elmosolyodott.-Szia, nem számítottam rád, de örülök.-volt valami furcsa a hangjába, amit nem tudtam mivel magyarázni. Felállt, és láttam, hogy a nyakán csúnya véraláfutások helyezkednek. Közelebb léptem.
-Mi történt?
-Először szeretném megbeszélni a kompozíciót, és az érzelmet, amit ki akarok fejezni az első képen. Nem kell részletesen, de örülnék, ha te is hozzáfűznél valamit, rendben?-nem nézett a szemembe, végig kerülte a pillantásom. Kezei remegtek,ahogy a palettához, és a vászonhoz nyúlt. A viselkedése gyökeresen megváltozott.- A téma a magány, a düh. Ezt valahogy össze kell hoznunk a természet frissességével, és egészével. Nehéz lesz, de megoldható. Mit gondolsz?-hátat fordított nekem, ezzel bezárva a könyvet, és válaszok nélkül hagyva.
-Amethyst!-nyúltam utána. A hamvas bőre mellett az én kézfejem egy roncsolt rongydarabnak hatott. Rám nézett.
-Ez munka Strife, semmi más.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Igyekszem behozni a lemaradásom, és ütősen írogatni nektek. Nem tudom mennyire tetszik az eddigi fejlemény, a fogalmazás. Kezdek kicsit, ezen a a téren is, elbizonytalanodni. Mostviszont a kedvenc mesém legismertebb betét dalával búcsúzom. Remélem mindenki ért mindent belőle, hisz mindent elmond♥

2012. október 12., péntek

14. A széthullás

Luke
 Összefolytak a betűk a szemem előtt, és csak alig bírtam figyelni a professzor előadására. Kikaptuk a házi dolgozatunk, és azóta mintha meglőttek volna, csak vonszoltam magam, haldoklottam. Erre igazán nem volt semmilyen okom, egyszerűen ez az érzés tört előre bennem. Mondhatnám ez a nap gyökerestül el lett cseszve.
 A mellettem szorgalmasan körmölő Strife-ra néztem, akinek szája tegnap este óta halvány félmosolyra húzódott  éppen annyira, hogy mint legjobb barátja, észrevehettem. Úgy gondoltam, hogy ezt a húrt most egy ideig nem feszegetem, szerettem volna megadni Strife-nak azt a minimális örömöt, hogy majd ő maga, önszántából, mondhassa el azt, ami ilyen jókedvre derítette. Egyszer-kétszer majdnem megtette, de végül még sem.
- Mr. Key, feltettem önnek egy eldöntendő kérdést...-a professzor szúrós szürke szemeivel figyelte a doboló kezemet.-Nem rock koncerten van.-abbahagytam a kényszercselekvésem, ami arra szolgált, hogy ébren tartson.
-Elnézést. Mi is volt a kérdés?-az osztály felnevetett. Kezdtem, tőlem nem meg szokott módon, rosszul érezni magam. Tudtam, hogy a nagybátyám, már megint valami engem érintő dologgal feszegette az idegszálaimat. Gyűlölte, hogy rocker vagyok, gyűlölte apám, mondjuk legalább magát az embert, aki vagyok nem utálta, sőt, a testvéremből kifolyólag, még szeretett is.
-Azon tanakodtunk éppen, hogy a testképzavaroknak mik is az eredendő okai, vajon miért van az, hogy valakire hatnak a rágalmak, és valakire nem. Ez nem is filozófia, hanem inkább pszichológia szempont, de lényeges, ha társadalmi konvenciókat veszünk figyelembe.- K.O. Teljes kiütéssel, gyomorszájba. Cassie-t még kevésbé kedvelte, abból adódóan, hogy anorexiás volt, tehát gyenge jellemnek, befolyásolhatónak tartotta, minden ismeretség nélkül.
-Azt hiszem, jobban tenném ha visszatérnék az eredeti tevékenységemre, és dobolgatnék tovább. Lehetséges lenne, professzor úr, hogy egy pillanatig megcsillogtatja oly' nagyszerű empatikus képességeit, és beleképzelné magát egy ilyen ember helyébe? Ha egy gyereknek sokáig mondjuk, hogy buta, akkor el fogja hinni egy idő után.. ez a felnőttekkel sincs másképp. Ritka az ilyen kivetél. Ámbár azt gondolom, hogy ha nem tud elkövetkeztetni az emberektől egy-egy ilyen kérdésnél, akkor én innen most el is megyek.-az összeszorított öklöm kinyílt, majd újra összezárult. Megfogtam a cuccaim, és se szó, se beszéd az ajtó felé indultam.
-Mr. Key!-szólt utánam a nagybátyám. Hátrafordultam, és szinte meghőköltem attól, amit láttam. Mosolygott.-Üljön vissza, remek válasz volt. Ha fejben nem is, lélekben itt van.
 Egy pillanatig csak álltam, néztem Strife-t, aki szintén döbbenten szegezte rám a tekintetét. Végül visszamentem.

A nap végén kaptam egy sms-t Cass-től, hogy ma ne menjek be, ugyanis hazamehetett erre a délutánra, és a családja ragaszkodik csak az ő ott-tartózkodásához. Ez nem töltött fel túl nagy lelkesedéssel, de túltettem magam ezen.
-Megyünk valamerre Strife?-kérdeztem. Szükségem lett volna a barátom támogatására, és egy kis kikapcsolódásra.
-Nem tudok Luke, dolgom van, ne haragudj.-a vállamba boxolt.-Otthon találkozunk.-azzal elment, én meg magamra maradtam. Kicsit fullasztó volt a saját gondolataim kavalkádja, megrettentett. Így bedugtam a fülesem, és a legvadabb számot kezdtem üvöltetni, várva, hogy kiszakítson a környezetemből.
 Húsz perc múlva hazaértem. Benyitottam a házba, és meglepetten láttam az ajtó mögötti cipőkupacot. Anyának még nem kellett volna itthon lennie, és tudtam, hogy nincs is itt. A cipő nem az övé volt. Halkan, a fülemből kivéve a fülhallgatót, a háló felé indultam. A hangom megmásíthatatlanok voltak,  az apján mély basszusa egybefonódott egy nőivel. Elborzadtam, a fél életem lepergett a szemem előtt, és okokat, jeleket kerestem erre az egészre visszavezetve. Az apám csalta anyám, és meggyőződésem volt, hogy erről Ő tudott.
 Résnyire nyitottam a hálószoba ajtaját, bepillantottam. Düh, harag, fájdalom hasított belém, aminek muszáj volt utat engednem, különben széttépett volna. Kirúgtam az ajtót, úgy hogy leverte a képet a mögötte húzódó falról. Apám felugrott, magára kapott valamit, a nő pedig a takaró alá bújt.
- Mi folyik itt?-éreztem, ahogy a kényszer egyre inkább átvette az irányítást az akaratom felett. Beakartam húzni az egyik embernek, akinek az életem köszönhetem.-Nem vagy különb a félrekefélő bátyámnál!
 Észre se vettem, hogy üvölteni kezdtem. A hajamba túrtam. Minden széthullott, minden elveszett, és kezdtem összezavarodni. Azt hittem, hogy ez velünk nem történhet meg, azt hittem csak a bátyám ilyen... nehéz volt felfogni, nehéz volt megemészteni, hogy tévedtem.
-Luke.. én.
-Kuss!

Sziasztok kedves Olvasóim!
Mégis sikerült írnom, ami hatalmas pluszt adott, és sokat segített tisztázni a gondolataimon.
Nos, ígértem valamit, amit itt és most be is fogok tartani egy személynek. Hope, remélem érteni fogod miért ezt a nevet választottam, körülbelül ugyan abban a cipőben van, mint én. Ilyenkor jövök rá arra, hogy milyen fontos is nekem, és értem meg azt, hogy mennyire tudjuk támogatni egymást, sőt azt is hogy valójában eléggé egyformák vagyunk, ahhoz, hogy egy időben, egy ok miatt legyünk szomorúak, elveszettek. Még mindig meg van Kicsi Viki, és még most is hatalmas örömmel tölt el, ha ránézek. Bármi volt, bármi lesz, te és én azt hiszem mérhetetlen nyomot hagytunk egymáson. Köszönöm neked♥

2012. október 9., kedd

Kényszerszünet



"Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton... felfelé, vagy lefelé vezet ez a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg."
Márai Sándor


Sziasztok Drága Olvasóim!
Örömmel közlöm veletek, hogy élek! Nyomorult, gyötrelmes darabjaimban ugyan, de még lélegzem. Sajnálom, hogy körülbelül száz éve posztoltam valamit is, remélem elnézitek nekem. Az a helyzet, hogy egy kis kényszer pihenőt írtak elő nekem. Első sorban: önmegtartóztatási problémáim miatt, másodszor a lelkem renoválás alatt áll. Azt hiszem, ilyen állapotban, ilyen kevés idővel nem tudnék olyan százalékon pörögni, teljesíteni ahogy szeretnék, vagy ahogy megérdemelnétek. Elnézéseteket kérem, remélem ez a kis szünet nem fog tartalmasan hosszúra nyúlni. Addig is gondolkozni fogok, témákon, gondolatokon, és a történet folytatásán. Ne felejtsetek el!♥ Ja, és szorítsatok, egy utolsó küzdelem vár rám. Hallgassátok a mostani kedvencem: a Madness-t.

Hallgat a sírásó, nem kondul a harang,
utolsó menetre készen, várakozik a boldogtalan.
Ajka lila, keze üres, s szeméből,
abból a két lélekvesztőből eltűnt a könny.

Harcos szíve megállt, hallatlan a vigasz,
a melankólia leszállt, s mint köd ülve maradt
a domboldalon.

Nem sír senki, már nem éri meg!
Feladta mindenki, a halottat senki sem
keltheti fel!
Nem remélnek, nem hisznek,
de a hulla szája mosolyra rebbent.

2012. október 3., szerda

13. Újabb titkok

 Amethyst
A fiú csak állt előttem, szemeiben a pupillák apró pontnyira szűkültek, ahogy az autók reflektora levilágított a  folyó partjáig, és elérte az arcát. Testtartása feszült volt, és gyámoltalannak hatott. Most először, tökéletesen megfigyeltem, elképzeltem milyen lehetett a sérülései előtt. Helyesnek, és határozott vonalúnak rémlett fel előttem, pont olyannak, aki mindenkit megnyerhetett magának, akár férfi, akár nő az illető.
 A kabátom zsebéből előhúztam egy papírzsebit, és kifújtam az orrom. Eltudtam képzelni, hogy mennyire szánalmas látványt kelthettem. Utáltam kimutatni a gyengéimet, különösen ismeretlenek előtt, valamiért azonban ez a fiú még jobban bosszantotta a büszkeségem. Kihúztam magam, és szikla szilárdsággal analizáltam a mozdulatait, de a gesztusaiból semmit sem tudtam leolvasni.
-Mégis, mit hittél?-kérdeztem ismét, nyomatékosabban.
-Pontosan ezt, hogy itt vagy.-meglepődtem, és emiatt egyet hátrébb is léptem. Alig pár napja találkoztuk, ellenséges volt velem, most mégis ezt mondta...
-Bocs, de nem lehet, hogy őrült vagy?-elkomorodott, és szúrós pillantást vetett rám. Lehet, hogy ezzel a reakcióval kissé mellényúltam, de legalább nem tagadtam meg önmagam.-Jó, ne haragudj. Mégis mit akarsz?
-Tudni szeretném, hogy a szüleim milyen képet rendeltek tőled!-a szavakat jó pár pillanat múlva találta meg, és én sem haboztam a válasszal. Nem akartam megkönnyíteni a dolgát, bármennyire is megértettem a kíváncsiságát. Mellésétáltam, és megfogtam a vállát.
-Egy művész nem dolgozik ingyen, ahhoz túlságosan is a saját érzelmeivel kell foglalkoznia. Mit adsz cserébe?-vigyorodtam el. A srác aurája, már ha nevezhetjük így a furcsa érzelmet, amit akkor éreztem ha mellettem volt, tele volt kétellyel, és szinte fel sem fogható egykori dominanciával, ezt pedig nem hagyhattam feltörni. Nem engedtem, hogy a csík húzza a repülőt.
-Mit kérsz?-kék szemei nem eresztettek, én pedig igyekeztem megtartani a szerepem.
-Két festményi modell állást, a diplomamunkámhoz.-kezet nyújtottam felé, melyet először gyanúsan, iszonyodva figyelt.-Mindent megtudsz, amit én tudtam.- mint a farkasok, mélyen vájkálódtam a tekintetébe, amit meglepő módon szívósan állt. Végül elfogadta a jobbomat.
-Szigorúan érdek kapcsolat, nincsenek kérdések, nincsenek válaszok. Világos?-jelentette ki, azt, amit már én is fontolgattam. Nem jelentettünk egymásnak semmit, őszintén szólva senkik sem voltunk. Neki is meg volt a saját múltja, ahogy az én jelenlegi jelenem. Ő szenvedett, és még talán szenved is,  de én is ezt teszem. Ha van bennünk valami közös, azaz, hogy túlélők voltunk.
-Remek, magam sem mondhattam volna szebben! Ám, ha most lehet, én elmentem. Holnap a téren, kicsit beszélgetnünk kell azért, hogy meglegyen a kellő témám, és ihletem.- itt már nem vártam választ. Megfordultam, és felmentem az átjáróra, ahonnan már csak huszonöt méter választott el attól a kis paneltől, ahol az idegroncs apámmal éltem.
-Strife!-kiáltott még egyszer utána.- A nevem Strife!-félelemtől remegő térdekkel, de mosolyogva vettem tudomásul, hogy ő már megtette az első lépést, amire én önmagamtól nem lettem volna képes.

 A tűzlétrán mentem fel a szobámig, ugyanis nem mertem a bejárati ajtót használni. Attól tartottam, hogy apa ott vár rám, az övével a kezében, félrészegen. Igen, az apám alkoholista volt, igen bántalmazott. Már rengetegszer feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért nem jelentem fel az Öreget? A válasz pedig újra, és újra az volt, hogy megbéklyózott a félelem.
 Lassan felcsúsztattam az ablakom, és halkan bemásztam, de amit a lábam a padlóra ért, valaki berántott a szobába, és erős ütést mért a fejemre. Felsikítottam, mire a kéz, amely fogvatartott a számra tapadt. Az pia szag megcsapott, és szinte elkábított: az apám volt.
-Kuss Amethyst, apuci most boldoggá fogja tenni a kicsi lányát.-leszakítottam rólam a kabátom, mire a gombok mindenfelé repdesni kezdtek. A végtagjaim megbénultak, moccanni sem mertem, mikor az elmémbe hasított a felismerés, hogy a tulajdon apám tapogatja a combom belsejét. Vad pánik rohamozta meg az agyam, üvölteni kezdtem, de a hangok csak tompítva érték el a külvilágot. Az ágyra fektetett, és nem tehettem semmit.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Ez itt Amethyst múltja, és keserves jelene. Ez itt a szenvedés, amelyet nap nap után  álarc mögé rejthet, bárki. Minden embernek vannak titkai, vannak dolgok, amiket szégyell, de csak úgy, mint az előző posztomba, arra tudok hivatkozni, hogy mindig kellenek mellénk olyan emberek, akik külsősként, másként láthatják a helyzetünket. Ezt, igazán csak most tapasztalom meg én is. Eldobtak, megint. Nem kellettem, megint. Értek bármit is? Nem. Nos, köszönöm, ilyen egy kilátástalan helyzet! DE! Nagyon sokan próbálnak felvidítani, boldoggá tenni, és ha úgy van megetetni. Ők a barátaim, és elfogadják azt, hogy egyik pillanatról a másikra én se tudok felállni a padlóról. Körülbelül, ők azt csinálják velem, mint azzal, akit szeretek, annyi különbséggel  hogy én nem támogathatom nyíltan. Na mindegy, a lényeg egy, és ugyanaz, de csak a saját példámmal tudok dobálózni: Mindig van valaki, aki meghallgat, aki megért, és támogat. Ezeket az embereket pedig meg kell becsülni.:)
Drága Olvasóim, mindenben a legjobbakat!!♥

2012. október 1., hétfő

Erős az erősök között

Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Igyekszem boldog lenni, de ez nem megy. Irodalom órán a szabad akaratról beszéltünk, arról hogy a társadalmi konvenciók mennyire befolyásolják az érzéseinket, gondolatainkat.
 Nos, majdnem hogy a saját bőrömön érzékelem ezt, és ha mondhatjuk úgy a konvenciókkal: a férfinek kell minden terhet cipelni. Szerintetek az ember képes egyedül rendbe hozni egy nála sokkal nagyobbra rúgó ügyet? Szerintetek érdemes feladni bármit is próbálkozások nélkül? Mivel tudom, hogy a férfi, aki miatt ezeket a sorokat írom, sose fogja megnézi, elolvasni a szívcafatjaimat, merészelem kinyilvánítani a véleményem: Nem, nem és nem! Az ember önmagába nézve, ámbár kicsit eltúlozva egy tehetetlen porszem, vannak köztünk erősebbek, gyengébbek, de azt hiszem teljes bizonyossággal állíthatom, hogy NEM, nem az szabja meg ezt, hogy ki mennyit bír lenyelni, hanem az, hogy hogy reagál, hogy felmeri ismerni azt hogy: igen szarban vagyok, igen segítség kell. Társaslények vagyunk, kellünk egymásnak. Az erő nem abban rejlik, hogy ki mennyire képes egyedül megállni, őszintén szólva, sokáig én is ezt hittem, azt hogy ettől leszek erősebb. Aztán, mint Csipkerózsika felkeltem, rájöttem, hogy voilá nagyobb rosszba kerültem, mint amiben eddig voltam. Sőt, ráébredtem, hogy egyedül lettem a gondjaimmal, és ahogy a nagy könyvben meg van írva, megtörtem, zokogtam, és olyanokat cselekedtem, amiket megbántam.
 Szeretném azt hinni, hogy a férfi, aki miatt írom ezt, mégis csak olvassa, szeretném ha tudná, hogy nincs egyedül, nem kell azt tennie, amit tesz. Én, és a barátai, testvérei ott leszünk neki, csak merje felvállalni azt, hogy fél. Fél a jövőtől, fél attól, hogy a körülötte lévő dolgok széthullanak. Olyan erős, olyan szinte csodálatos ember, hogy biztos vagyok benne, hogy bármi is lesz a dolgainak a kimenetele megtalálja majd a helyét, feltalálja magát, és vigyáz majd mindarra, amit szeret. Szeretném, ha tudná, hogy várni fogok, várni, ameddig csak egy halvány reményszikra is, de pislogni fog. Várni, türelmesen, mert megérdemli.
 Kedves Olvasóim, ti vagytok azok, akik a lelkem minden rezdülését érezhetitek, még azt is, amit nem szívesen osztok meg mással (közvetlenül), ti vagytok, akik támaszt nyújtotok nekem, és ti tesztek erőssé.
Én hiszek abban, hogy egy völgyet csakis hegy követhet, egy barátom szavaival élve, hatalmas fennsíkkal, ami csak arra vár, hogy megszemlélhesd a tájat. Mindannyian ültünk már a gödörfenekén, és rengetem nem tudtunk volna kimászni belőle, ha nem kaptunk volna segítő kezet. Bevallom, szomorú vagyok, de azt hiszem, most másnak sokkal nehezebb, mint nekem. Szeretném mindenki fájdalmát egy hatalmas zsákba gyűjteni, és egy hatalmas páncélszekrény mélyébe zárni. Szeretném, hogy semmi sem fájjon, de ezeket a lapokat nem én osztom... én, mint minden ember csak eszköz vagyok, arra, hogy valakit vagy nyomorba döntsek, vagy az egekig emeljek.
 Köszönöm, ha elolvastátok, köszönöm, hogy vagytok. Azonban ez a 'Szeretlek♥', most csak egyetlen embernek szólhat, annak, akit megint elvesztettem. Pechére, sosem adom fel!

2012. szeptember 29., szombat

Kérdések

Megtörik az akarat, vihar támad az agyban,
miközben a szív csendesen meghal, s nem dobban.
Hívj, csak nézz felém-sikoltja, de a párja nem hallja,
a csalódott mégis akarja.
Hol a jövő, miről ékesen beszéltél?
Hol a "szeretlek" melyet emlegettél?
Hol vagy te? ki magadat megbánónak mutattad?
Hol vagyok én, kinek szíve megszakad?
Annyira fáj, éget, és szétvet
a kín, ami felemészti a maradék ént.
Szeretlek, s te leszarsz, égni hagysz,
mint egy senkit, a sarokról, a világból.

12. Újabb áldozat a színen

 A figyelmem lekötötte a villámat folyamatosan kikerülő borsószem. Ma megint Luke apja nélkül kellett vacsoráznunk, üzleti úton volt ugyanis. Ez azonban úgy tűnt, hogy nem meglepő: Mrs.Key arcán halvány mosoly ült, ahogy végig hordta a tekintetét rajtunk, majd az üres asztalfőre nézett. Egy másodpercig látszott rajta a szomorúság, majd újra a tányérjára szentelte minden figyelmét. Luke anyja hihetetlen nő volt: mindenkit lenyűgözött a kedvességével, közvetlenségével, és mindenkivel tökéletesen el tudott társalogni. Pont, ahogy én az anyám is, nem véletlen voltak barátok.
 Az óra kilencet ütött, és befejeztük az étkezést. Kivételesen vállaltam a mosogatást, ugyanis úgy éreztem ideje tennem valamit, ha már befogadtak, és nevelni kezdtek. Luke egy ideig még viaskodott velem ebben az ügyben, de a végén egy mosoly kíséretében rám hagyta a feladatot, és felment a szobájába beszélni Cassie-vel.
 Ahogy fogytak a tányérok, én annál többet gondolkodtam, de mégis úgy éreztem mintha semmi sem lett volna a fejemben. Aztán belém hasított a felismerés, hogy eddig azt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Amethyst festményeket készített a szüleimnek. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni a házunkban lévő tárgyakra, amik között gyakorlatilag nem voltak ilyen műalkotások. NA igen, ez volt, ami roppant mód bosszantott.
 Befejeztem a mosogatást, és Mrs. Key-hez mentem elkéredzkedni, mert már meg volt a tervem.
-Persze, menj csak Strife, de tizenegyre legyél itthon, ne kötözködj másokkal, és öltözz melegen.-mosolygott a Luke-ra annyira hasonlító asszony.
-Köszönöm, és igyekszem.-azzal a fejemre húztam a kapucnim.
 Az idő hűvös volt, és szerencsére egy gramm hő sem maradt az utóbbi napok szállingózásaiból. Az égen, minden csillag, és általam ismert csillagkép ragyogóan látszott a felhőtlen égen. Ahogy sóhajtottam a leheletem felszállt, és karcolta az ég peremét. Fájdalmasan elvigyorodtam. Az utóbbi időben sok ilyen hülye mondat született meg a gondolataimban, és kezdtem attól tartani, hogy megőrülök...
 A lábaim automatikusan vittek a buszhoz, majd ugyanígy szálltam le a járműről a megfelelő megállónál, a tónál. Valamiért azt reméltem, hogy itt találom a lányt, aki még tud valami olyat a szüleimről, amit még én sem. Persze, számoltam a ténnyel, hogy vaklárma lehet az egész, de jobban esett utána járni, és lekötni valamivel az agyam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam megint a helyzetembe helyezni az érzéseim. Létezni akartam, de még ezt is árulásnak éreztem a szüleimmel szemben. Bűnnek, aminek végeztével mindent megbánthatok.
 A kedvenc helyem alá értem, ahol kicsit lengedezett a csípős esti szél. Teleszívtam a tüdőm ezzel a levegővel, és már majdnem a zsebemhez nyúltam egy szál cigiért, mire inkább megállj parancsoltam magamnak.  Amethyst nem volt itt.
-A francba, pedig azt hittem!-morogtam az orrom alatt.
-Mégis mit?-a hang hallatán körbefordultam, de sehol se láttam senkit.-Itt fent.-besétáltam a fűzfa lombja alá, és felnéztem a kusza ágrendszerre, ahonnan már mászott le a lány. Két teljes pillanat múlva előttem állt. Még félhomályban is látszott, hogy a szemei vörösek voltak.
-Mi történt?-csúszott ki a számon a felelőtlen kérdés, mire elvigyorodott. Tudtam mi lesz a válasz.
-Semmi közöd hozzá.

Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Bocsánat, hogy csak ilyen sokára tudtam írni, el vagyok foglalva, és meg is vagyok fázva. Ne haragudjatok, hogy ilyen silány résszel kell kivernem a szemeteket, de az agyi kapacitásom manapság nulla. Amúgy kezdjetek melegen öltözni, mert jön a hideg. A következő részig pedig szeretlek titeket♥

2012. szeptember 22., szombat

Nem tudom, mégis mit érzek?

"A düh egy olyan érzés, amit azok éreznek, akiknek számít valami."
 "A düh olyan, mint egy gyúlékony gáz - a legapróbb szikrától azonnal belobban, és egyetlen cifra lánggal elég."
Stephen King

Sziasztok Kedves Olvasóim!
 Uhh, ez már a második düh, harag témával foglalkozó bejegyzésem. Azt hiszem, ha mást nem is, de azt leszűrhetitek ebből, hogy kimondottan hirtelen haragú ember vagyok. Ez a düh azonban a következő pillanatban el is száll, az esetek többségében. Előre is bocsánatot kérek, de ez a poszt nagyon személyes lesz. Akit nem érdekelnek az ügyes-bajos gondjaim, gondolataim azok MOST fejezzék be az olvasást.
 Bumm. Ez a legtökéletesebb szó, amivel jellemezni tudnám az érzést, amit ez a keserű düh robbantott bennem. Egy pár egyszerű kérdést tennék fel neked kedves Olvasó, aki tovább mert olvasni: Érezted már azt, hogy akit szeretsz egyszerűen nem tudod megérteni? Mindent elnézel neki, mert tudod, hogy neki anélkül is nehéz, hogy baszogatnád, de már annyira összegyűlt benned minden, hogy egyszerűen képtelen vagy már magadba fojtani, szőnyeg alá söpörni a gondolataidat? Azt hiszem én elértem egy ilyen pontot. Mi több, szerintem te is drága Olvasóm, belekóstoltál már ilyen helyzetbe. 
 Nekem pedig már kezd fogyni minden reményem, kezdek összezavarodni, megint elbizonytalanodni, és tudom, hogy semmi sem jó, ahogy van. Ha nagyon őszintének kell lennem, nem is haragot, hanem csalódottságot érzek, ami talán mélyebb gyökeret képes verni, mint a tehetetlen düh.
 Annyira bonyolult, és nehéz szeretni valakit. Tudni, hogy minden hibája, esetlensége ellenére elfogadod, önzetlenül. Őszintén szólva, ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Mindkét félnek ugyanannyit kell belefektetni egy kapcsolatban, minkét részről egyaránt jár "lemondással".  Szerintem együtt lenni valakivel nem azt jelenti, hogy mindig mindennek rendben kell lennie... ugyan! Ne legyünk már kis hercegnők a világban. Viták, nézeteltérések vannak, és lesznek. De ezek azért vannak, hogy egy-egy kapcsolat erősödjön, hogy megbeszéljük a dolgokat, hogy kiépüljön a bizalom. 
 A bejegyzés címe nagyon találó, ugyan is tényleg ötletem sincs mit érzek. Egyetlen egy dolgot tudok, de azt biztosan, hogy azt, akiről ez a bejegyzés szól, nagyon szeretem.

2012. szeptember 18., kedd

11. Pillanatnyi béke

Casssie
 Ahogy Luke elment előhalásztam az ágy alól a naplóm, amiről senki sem tudott. Elméletileg nem lett volna szabad semmi ilyen jellegű tárgyat a szobákban tartaniuk a hozzám hasonló embereknek, úgy gondolták, hogy ez erősíti az ellenállásunk a kezelés ellen. Nálam erről szó sem volt. Egyszerűen kedvem leltem az írásba. A matrac és az ágytámla közé bújtattam egy tollat, amit most gyors kézmozdulattal kiszabadítottam a helyéről, majd pár másodperc gondolkodás, hirtelen szóáradat után írni kezdtem.
 Nem szoktam eget megrengető dolgokról írni. Még csak jónak se tartottam magam, sőt az írásom maga a macskakaparás volt. Többnyire az állapotom taglaltam, és azt amit Luke közölt felém a külvilágból, na meg magát Luke-ot. Hát igen, Luke. Emlékszem mennyire utált, azt hiszem az idegesítette a legjobban, hogy mindig sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom. Bevallom, én igazán élveztem a zsörtölődéseit. Azonban, amikor kiderült, hogy van egy közös felvett tantárgyunk, az ökológia, tudtam, itt az idő megtörni a jeget. Most is mosolyoghatnékom támadt az emléktől, de valamiért a mellkasomban fájdalmas érzés bontakozott ki. Egyszerűen a Luke-kal való kapcsolatom kiszámíthatatlan volt. Mindig ott állt mellettem, egy szavamba se került, még csak egy köszönömbe se. Egyszerű szavakkal leírhatatlan volt a kötelék, ami hozzá fűzött, és ettől mindig sikerült elbizonytalanodnom.. Mindig.
 A naplóra néztem, aminek lapjait a könnyeim áztatták, végül becsuktam és eltettem. Óvatosan felkeltem, és a tükörhöz léptem, amit a szoba legeldugottabb helyére állítottak. A heves szívverésem azonnal stabilizálódott, és a boldogság vett a szárnyaim alá. A kulcscsontom élesen kiállt, a karomat talán át is tudtam volna érni, ha nagyon igyekszem, és ahogy felhúztam a pólóm, a medencecsontom is ékesen bizonygatta, eléggé vékony vagyok. Ekkor azonban megéreztem a fojtogató, megölni készülő érzést a torkomba, ami ellen azonnal küzdeni kezdtem, és mélyen visszazártam magamban.
 Ekkor kopogtattak az ajtón, és mivel már Luke volt nálam, kizártam azt, hogy ő legyen. A kezelőorvosom volt, hatalmas, álszent vigyorral a képén.
-Cassandra, hogy van?-sose tegezett, sose hívott Cassie-nek. Érzelemmentesség, ez volt a kulcs szó
- Teljesen rendben vagyok.-mondtam szűken. Tőlem ennél többre senki sem számíthatott ezen a helyen. Sem a sorstársaim, sem a nővérek.
-Ennek örülök. Ezen a héten is meg kell mérnünk a testsúlyát, idejönne?-bólintottam, és minden idegszálam nyüszíteni kezdett a mérleg láttán. Lehunytam a szemem, és úgy léptem rá a kínpadra.
Az orvos csámcsogott egyet az eredményen majd, felfirkantotta a füzetébe.
-A magassága 178 centiméter, a testsúlya pedig 53 kilogramm. Ez teljesítmény Cassandra, ennek örömére eljöhet a haladó csoporttal barlangászni.-közölte a lehető legundorítóbb hangszínnel, majd megfogta a kézfejem, és a raktárhoz vezetett, ahol a beteg személyes holmijait dobozokban tartották.-Vegyen fel valami meleget, higgye el, fázni fog. Míg el nem felejtem, ma brassói apró pecsenye lesz a vacsora.-azzal magamra hagyott.
 Komótosan előbányásztam pár melegebb göncömet, szerencsére hónapokra érkeztem a kórházba, majd visszamentem a halómba, ahol egy levél várt.

Félóra múlva legyen a kinti parkolóba.
                                      Dr. Fay

Szűkszavú. Érzelemmentes. Mint mondtam, itt minden rideg volt.

Tíz. Ez volt a haladó csoport létszáma. Ennyien mentünk egy kis busszal a közeli hegység leggyönyörűbb cseppkőbarlangjába. Szerencsére nem volt hosszú az út, ugyanis beültettek egy olyan lány mellé, aki nem kérdezett, hanem csak fecsegett. Látszott rajta, hogy csak azért lett bulimiás, mert divat lett a sulijába, plusz ezt látta a tévében. Még azt is megtudtam, hogy tizenhárom évesen szeretkezett először a bátyjával, és még ez is csak a jéghegy alja volt.
-Tudod, nagyon szép a hajad festeted?-kérdezte. Közönyösen ránéztem, és elvigyorodtam.
-Persze, tízéves korom óta festetem az amúgy szőke hajam barnára, és hordok zöld kontaktlencsét. Nem király?-azzal lefagyott a mosoly az arcomról, és felállva a helyemről elindultam a kifelé tóduló tömeg után.
 Itt az idegenvezető elmondta a legfontosabb, a már amúgy is ismert, tudnivalókat, majd kezdetét vette a túra. A barlangban hideg volt, és a hatalmassága szinte magába olvasztott. Kicsinek éreztem magam, és elveszettnek, ahogy próbáltam feldolgozni a cseppkövek szigorú tör alakját, és a mélységben meghúzódó barlangi tavat, amelyet a réz-oxid mesés zöld színre festett.
 Egyszer Luke is volt itt, csinált képeket, és azt mondta, hogy ezek nem adják vissza a látottakat. Igaza volt. Ez maga volt a földi menny, minden szennytől megmentve. Éreztem, hogy átjárt a béke.
 A hasam éhesen megkordult, minden szem rám szegeződött.
-Ez mi volt?-kérdezte az idegesítő utastársam. Megvontam a vállam.
-Talán földrengés.-azzal, mintha olajat öntöttem volna a tűzre, pánikolni kezdett.

Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Huu, kicsit el vagyok havazva, és semmi sem megy úgy, ahogy akarom. Úgy érzem ez a rész is elég gyengécskére sikerült, nézzétek el nekem. Amúgy eddig mi a véleményetek a szereplőimről? Van kedvencetek? Remélem meg vagytok elégedve az eddigi munkámmal, de ha nem akkor kritizálni ér:)
Addig is egy magyar számmal búcsúzom hallgassátok Puskás Petit!♥

2012. szeptember 16., vasárnap

Élve, de kicsit sem virulva

 Sziasztok Drága Olvasóim!:)
 Itt, és most el is magyarázom a poszt furcsa címének történetét. Nos, osztálykirándulás volt, ami annyit tesz, hogy a legrosszabb időben túrázunk, feltehetően második nap. Hát most is, szinte farkasordító hideg volt, de azért megfelelt a célnak, és sikerült 14 km-t végig gyalogolnunk (hegynek felfelé!!). Ha tehetitek mennyetek el Aggtelekre, minden pillanatért megéri.
 Mint mindig, minden osztálykirándulás, ez sem volt mentes vitáktól, nevetéstől, és hasonlóktól. Személy szerint, az én fejemben rengeteg dolog kergette magát. A kapcsolataimról, a barátaimról, a nem barátaimról, a barátomról, magamról, a helyzetről, és arról, hogy miért van az, hogy valaki "menő, míg a másik nem", pedig semmivel sem több egyik ember a másiktól. Vajon a ruha teszi? Az, hogy valaki mennyire divatos? Vagy az, hogy valaki mennyire jó fej, népszerű? Én ezt egyszerűen nem tudom megérteni. Szerintem vannak nagyon kedves, vicces emberek, akikre egyszerűen nem figyelnek, eltapossák őket, és a társadalmi létre alsóbb rétegeibe száműzik őket. Kedves Olvasóim.. Ti tudjátok milyen nehéz onnan feltörni, már ha sikerül? Sőt, maga az út, ami által feltörhetnél, sok esetben, ha nem akkor minden esetben, megváltoztatja az ember mentalitását, hozzáállását a dolgokhoz. Így már nem is ő lesz menő, hanem az akivé vált, és mint tudjuk, senki sem tud egy életen át maszkot cipelni magán. Ez megerőltető, fárasztó, és gyötrelmes.
 Számomra azt jelenti menőnek lenni, hogy valaki kedves, nincs elszállva magától, nem fél "összekoszolódni", segítő kezet nyújtani. Vannak problémái, fájdalmai, de minden erejével ezek legyűrésén van. Ha összezuhan, mer támaszkodni, de ha más zuhan össze, ő is ott van neki. Ettől lesz valaki menő, nem attól hogy hetven kiló vakolat fénylik az arcán, és hogy mennyire márkás cuccokban jár. Legyen igényes mindenki, de nem hivalkodó. Ettől ha más nem is, de ti Olvasóim mindig menőnek érezhetitek magatokat. :))
Ti mit gondoltok erről?
Most pedig egy régi kedvenccel a Simple Plannel búcsúzom. Hallgassátok sok szeretettel! Ja, és ha olvasod, tudod, hogy rád gondolok Harcos♥




2012. szeptember 11., kedd

Ezerévente: egy

Sziasztok Kedves Olvasóim!:))
Ezerévente egyszer csinálok ilyet, de ma este nagyon fel vagyok dobva. Ennek egyik okát szeretném is megosztani veletek, bár tudom, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni. Hatalmas 30 seconds to Mars
rajongó vagyok, szóval elsősorban ajánlanám tőlük a The kill című számot (személyes kedvencemet), és a Hurricane-t, ezt szigorúan klippel. Végül komoly kedv csinálónak itt van az egyik olyan számuk, amit rádióban akár hallhattatok is. Sok szeretettel, nektek♥ :)


2012. szeptember 10., hétfő

10. A tények

Strife
 Figyeltem a fekete márványon megcsillanó halvány fényt. A fél sírt ellepte a frissen hullott hó, de még így is tökéletesen lehetett látni az aranyozott betűket, amik a szüleim nevét kanyarították. Leguggoltam hozzájuk, és a földre tettem egy-egy szál tűzliliomot, amit anya annyira szeretett. Nem tudtam felfogni, hogy a föld alatt fekvő, már réges-rég nem lélegző, hajdanán embernek nevezett, ma már csak szétroncsolódott hullák, a szüleim. Lehunytam a szemem, de abban a pillanatban a baleset képei, a félelem, ami darabjaimra mart, ismét beköltözött az agyamban. A mellkasomban sajgó érzés minden másodperccel mélyebbre kúszott, és végül valahol fészket vert a tudatomban.
 Most, hogy belegondolok, amikor elkezdtem az egyetemet, mindennél jobban szerettem volna elkülönülni a szüleimtől. Elmentem dolgozni, hogy megkeressem az alapokat arra, hogy albérletbe költözhessek. Azonban, a mai nap után, amikor mindenki a képem vágta azt, hogy az én hibám minden, hogy ők mennyivel jobb helyzetben vannak... nem szerettem volna mást, mint látni őket, azokat, akik mindig támogattak.
 A zsebemhez nyúltam, és elővettem egy cigit, amit remegő kézzel meg is gyújtottam. Ahogy letüdőztem a füstöt, akarva-akaratlanul próbáltam magamra húzni a már kialakított maszkom. Nem bírtam volna elviselni azt, hogy a körülöttem lévők azt látják, hogy mennyire megviseltek a történtek, és azt sem, ha azt látták volna, hogy minden olyan mint régen. Semmi sem volt már az, ami egykor. Nem volt családom, nem volt hátterem. Egy barátom volt: Luke. Egy nevem: Strife, ami már nem jelentett semmit, senkit.
 Felnéztem az égre, a fejemről leesett a csuklyám, és a cigi hamuja a nadrágomra potyogott. Fájdalmasan egyedül éreztem magam, kínzón elárvultnak.Hogy jutottunk ide?-kérdeztem, választ várva magamtól, de semmit nem hallottam, és ez letaglózott. A torkomban lévő gombóc tízszeresére dagadt, a kezemmel a könnybe lábadt  szemeimet törölgettem. Én tényleg elvesztem.
 A hó lépések hangját jelezte, mire megfordultam.
 A lány megtántorodott, a fehér liliomos csokor kis híján kicsúszott az ujjai közül. A szürke szemek, elkerekedtek, talán nem sok kellett volna, ahhoz, hogy visszaforduljon. Most, hosszú, fekete csőnadrág volt rajta, és hasonló színben pompázó szövetkabát, na meg az elengedhetetlen bakancs. Szőke haját magaslófarokba fogta. Egy perccel később, összeszedte magát, és a sírhoz lépett. Művészi gonddal helyezte el a virágait, majd megállt, és figyelte a cirka betűket.
-Szokj le a dohányzásról, nem egészséges.-mondta, teljesen spontán. Én már csak azért is szívtam még egyet, majd elnyomtam, és felegyenesedve zsebre dugtam a kezem.
-Nos, meg se kérdezed?-kérdeztem. Amethys fel sem nézett a nevekről.
-Mondtam, hogy nem érdekel.-a lehelete lassan szállt felfelé.
-Te miért vagy itt?
 Egy teljes pillanatra rám nézett, szinte elmosolyodott.
-Egyszer látták az egyik akciómat, amit egy rendezvény közepén csináltam. Később megkerestek, mert kíváncsiak voltak több képemre is. Végül rendeltek tőlem pár festményt. Nagyon kedvesek voltak velem, nem éreztették azt, hogy bármivel is többek lennének nálam, már csak azért is mert tehetősebbek... voltak.
- Enyhén megremegett, és hunyorítani kezdett.-Az ott nem a barátod?- arra a pontra néztem, ahová mutatott, majd mikor visszafordultam, már el is ment.
 Luke kipirult arccal sietett felém, de szemeiben megmagyarázhatatlan megnyugvás ült.A vállamba boxolt.
-Basszus, ha Cassie nem mondja, biztos, hogy nem kerestelek volna itt. Öregem, megijesztettél.-aztán nem várt módon megölelt. Erős, szinte testvéri volt az érintése, amit nem lehetett nem viszonozni.
-Most mondanám, hogy fogd meg a kezem, és menjünk haza boldogan, de az már túlságosan félreérthető lenne nem?-vigyorgott Luke, majd óvatosan hátba verve elindultunk visszafelé, az életbe.

Sziasztok Drága Olvasóim!
Mérföldkőhöz léptünk: Strife szembeállt a ténnyel, meghaltak a szülei. Manapság én is ezt érzem, szembe került bizonyos dolgokkal jókkal, rosszakkal. Viszont úgy érzem, hogy egyre jobban megtalálom a helyem, önmagam. Tudom kezelni a dolgokat. Amúgy, én kezdem tökre szeretni ezt a történetem, mármint látom, hogy van hová fejlődnöm még, de most először írtam ilyen élethű karaktereket, és ez is egy hatalmas átlendülés a fantasyból. Amúgy remélem, nektek Kedves Olvasóim, minden helyzetben a legjobbakat kívánom, remélem meg fogtok tudni birkózni azokkal a feladatokkal, amiket elétek hárítanak, de ne felejtsétek el, lazítani is kell!:)

2012. szeptember 6., csütörtök

Miért, s kiért?

Dühben hánykolódó elhagyott lélekként
lebegek, s nem teszek semmit, az élet peremén.
Miért, s kiért kellene küzdeni?
Mikor már levegő se tudja megtölteni
a mellkast, hogy emelkedni, hogy életet lehelni
tudjon a hullámban,
kit csak dobál a baj.

Üres szavak hegyekként emelkednek:
Fel, feljebb!- üvölti minden, mi körül vesz.
Miért, s kiért kellene küzdeni?
Az izom megfeszül, elernyed...
talán tudok még tenni pár métert,
mielőtt összeesek,
s következőnek a lavina eltemet.

Súlyként nehezedik minden porcikámra,
ez nem vers, csak a kérdések ments vára!
Érthetetlenség uralja, s utálom, hogy marja!
Marja, égeti, felemészti a lelkem,
mely már így is csonkja a régi énének.
Szúr. Számomra megálljt parancsol,
s végül ismét elhanyagol...

Nem szántam soraim szónoklatnak,
se földet rengető alkotásnak.
Egyszer talán felnövök, s választ
feleletet adhatok a felmerült bizonytalanságnak.


Kedves Olvasóim!
Kétségbeesés öt perce. Elmúlt. Köszönöm.

2012. szeptember 4., kedd

9. A gondtalan fiú

 Luke:
 Strife egyik pillanatról a másikra tűnt el mellőlem, pontosan akkor, mikor az egyik régi ismerősünk, nem túl diszkréten, utánunk kiáltott: Mi van Öcsi, így már nem vagyunk kemények?-és azzal a hévvel el is fordult, a társasága felé. Én nem szóltam vissza, nem tehettem meg ezt a lépést Strife helyett, bármennyire is megakartam. Csak sejtéseim voltak, arról, hogy vajon hogyan is érezhette magát a legjobb barátom. Támogatni tudtam, és csak mellette lehetettem, a csatáit azonban sosem vívhattam meg helyette, és nem is szándékoztam soha ezt tenni. Mindig azt gondoltam, és ez most sincs másként, hogy Strife megbirkózik bármilyen helyzettel, természetesen azért minimális segítséggel. Erős volt, csak most megzuhant.
 Amint a kis jelenet után a barátom felé fordultam volna, már csak a hűlt helye köszönt rám.
-Oh, a rohadt életbe!-káromkodtam el magam, és az ajtóból a folyosóra fordulva, beleütköztem az éppen előadására felkészülő professzorba, aki csak összevonta bozontos, ébenfekete szemöldökét. Kezét a szájához emelte, és köhögött egyet.
-Kedves Mr. Key, nem gondolja, hogy a padok közül kellene elfoglalnia egyet, és nem a folyosón kellene rohangálnia ezekben a rocker ruháiban?-kérdezte reszelős, érdes hangján a prof. Elvigyorodtam, hiszen, aki a párbeszédet hallhatta, arra következtetett, hogy ez az ember utált engem. Azonban ez nem így volt. Ő volt a nagybátyám.
-Professzor úr, szívem szerint beülnék az órára, de éppen baráti kötelességeimből adódóan, el kell, hogy tűnjek.-a kezébe nyomtam azt az esszét, amit mára kellett megcsinálnom.-Harminc oldal, tizenkettes betűméret, az emberi diszharmónia megtartásárának próbálkozásairól, és megbukásairól.-azzal elsétáltam mellette, egyenest kifelé az épületből. A kijárat fordulójáról,azért még visszaszóltam.-Ja és, én szeretek rocker lenni!
 Ahogy kiértem, összehúztam magamon a bőrdzsekim, és elindultam azokra a helyekre, amelyekre sejtéseim szerint Strife is menne ilyen állapotban. Elmentem a folyóhoz, a régi házukhoz, a városban lévő pláza tetejére. Mindent tűvé tettem érte, mindenkit végig kérdeztem, míg végül fel nem adtam.
Leültem egy padra, kezeimmel beletúrtam a hajamba. Pár másodperc elteltével, az vettem észre, hogy rágom a körmöm. Elfintorodtam.
-A francba, még erre is visszaszokok!-azzal köptem egyet a földre, és figyeltem az embereket, hátha meglátom közöttük Strife-ot. Feleslegesen.
 A zsebembe mocorogni kezdett a mobil, jelezve, hogy hívnak. Izgatottan kikaptam a készüléket a helyéről, de ez a hevesség azonnal alább is lappant. Felvettem.
- Mit akarsz?-kérdeztem feszes hangon, ami cseppet sem árulkodott a jelenlegi helyzetemről.
-Így kell beszélned a testvéreddel Luke?-a bátyám hangja behízelgő, vágyakozó, de ugyanannyira kielégült is  volt. Egy nő nevetett fel a vonal másik végén.- Hiányoztál, Öcsi.
-Neked nem hiányzik senki, és semmi. Utoljára kérdezem: miért hívtál? Gondolom nem bájcsevegni akarsz, tehát kell valami. Ki vele!- egy pillanatig csak csendes, ám szaggatott légzés hallatszott a túloldalról, majd nevetés, és miegymás.- Figyelj, ha telefon szexet akarok, akkor majd hívlak, de most leteszem.
-Ne! Luke... pénz kellene, sürgősen. Nem tudsz átutalni valamennyit?-a kezem ökölbe szorult. Az én hőn szeretett, sikeres és befutott bátyám pénzszűkében lenne? Ugyan, ugyan.
-Ne szívj többet, és lesz miből megélned.-azzal kinyomtam, de a telefonom újra csörgött, ugyanúgy Mitch volt. Nem gondolkodtam tovább. A mobil a járdán tört apró darabjaira.
 A farmerom zsebébe bújtattam a kezeimet a hideg ellen, és az egyetlen helyre mentem, ahol lenyugodhattam.
Cassie-hez.

Bejelentkeztem a kórház recepcióján, felmentem a másodikra, a kétszázkettes kórterembe. Oda, ahol a vészesen sovány lány várta a szabadulása napját. Kopogtam az ajtón, és mielőtt beléptem volna a szobába, igazítottam magamon egy leheletnyit. A kis lyuk, amit Cassie kapott, fehér volt. Minden ebben a színben pompázott: az ágynemű, az asztal, a székek, a virágok, de még a lány bőre is, aki éppen aludt. Leültem mellé, és megsimítottam a kézfejét.
 Hozhattam volna neki valamit-gondoltam, de már nem akartam itt hagyni. Cassie, amióta megismertem nagyon sok részét körbejárta a szívemnek. Szinte onnan indult, hogy utáltam. Később, mikor egy ökológia órán egymás mellé keveredtünk, valahogy megszelídített. Közvetlen volt velem, nevetett, és őszinteség sugárzott minden mozdulatából. Ennek ellenére mindig volt benne valami kislányos báj, ami arra sarkallt, hogy megakarjam védeni őt bármitől. Ez nem sikerült, hisz ilyen helyzetbe keveredett.
-Min gondolkozol Luke?-kérdezte álomittasan a lány, és végig simított az arcomon. Beszívtam a bőre illatát, és fellélegeztem.
-Eddig Strife-ot kerestem, majd kedves testvérem zaklatott fel... Rendesen ettél?-kérdeztem vissza, mire bólintott.
-Ne aggódj már ennyit miattam. Van életed is!-lassan a karjaira támaszkodott, és felült. Így egy magasságba került a szemünk.
-Van, csak hiányos.

Sziasztok drága Olvasóim!
Ez volt a második nap a suliból, hogy bírjátok? Személy szerint, én már most sem akarok beülni több matekórára, akkor mi lesz később? Nem sokára, becsszavamat adom, nem csak ilyen  bejegyzések látnak majd napvilágot, nem sokára újabb témákat kezdek boncolgatni sokatok nagy örömére. Addig is, szerintetek mi lesz a történet végkimenetele, mire számítotok, és eddig milyen? Bevallom nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Ja, és emlékeztek, volt egy olyan bejegyzésem, hogy csodák márpedig vannak... Nos, ez ma megint beigazolódott.:))
Szeretettel hallgassátok Lana del Rey-t, a mostani nagy kedvencemet.♥