Amethyst
A fiú csak állt előttem, szemeiben a pupillák apró pontnyira szűkültek, ahogy az autók reflektora levilágított a folyó partjáig, és elérte az arcát. Testtartása feszült volt, és gyámoltalannak hatott. Most először, tökéletesen megfigyeltem, elképzeltem milyen lehetett a sérülései előtt. Helyesnek, és határozott vonalúnak rémlett fel előttem, pont olyannak, aki mindenkit megnyerhetett magának, akár férfi, akár nő az illető.
A kabátom zsebéből előhúztam egy papírzsebit, és kifújtam az orrom. Eltudtam képzelni, hogy mennyire szánalmas látványt kelthettem. Utáltam kimutatni a gyengéimet, különösen ismeretlenek előtt, valamiért azonban ez a fiú még jobban bosszantotta a büszkeségem. Kihúztam magam, és szikla szilárdsággal analizáltam a mozdulatait, de a gesztusaiból semmit sem tudtam leolvasni.
-Mégis, mit hittél?-kérdeztem ismét, nyomatékosabban.
-Pontosan ezt, hogy itt vagy.-meglepődtem, és emiatt egyet hátrébb is léptem. Alig pár napja találkoztuk, ellenséges volt velem, most mégis ezt mondta...
-Bocs, de nem lehet, hogy őrült vagy?-elkomorodott, és szúrós pillantást vetett rám. Lehet, hogy ezzel a reakcióval kissé mellényúltam, de legalább nem tagadtam meg önmagam.-Jó, ne haragudj. Mégis mit akarsz?
-Tudni szeretném, hogy a szüleim milyen képet rendeltek tőled!-a szavakat jó pár pillanat múlva találta meg, és én sem haboztam a válasszal. Nem akartam megkönnyíteni a dolgát, bármennyire is megértettem a kíváncsiságát. Mellésétáltam, és megfogtam a vállát.
-Egy művész nem dolgozik ingyen, ahhoz túlságosan is a saját érzelmeivel kell foglalkoznia. Mit adsz cserébe?-vigyorodtam el. A srác aurája, már ha nevezhetjük így a furcsa érzelmet, amit akkor éreztem ha mellettem volt, tele volt kétellyel, és szinte fel sem fogható egykori dominanciával, ezt pedig nem hagyhattam feltörni. Nem engedtem, hogy a csík húzza a repülőt.
-Mit kérsz?-kék szemei nem eresztettek, én pedig igyekeztem megtartani a szerepem.
-Két festményi modell állást, a diplomamunkámhoz.-kezet nyújtottam felé, melyet először gyanúsan, iszonyodva figyelt.-Mindent megtudsz, amit én tudtam.- mint a farkasok, mélyen vájkálódtam a tekintetébe, amit meglepő módon szívósan állt. Végül elfogadta a jobbomat.
-Szigorúan érdek kapcsolat, nincsenek kérdések, nincsenek válaszok. Világos?-jelentette ki, azt, amit már én is fontolgattam. Nem jelentettünk egymásnak semmit, őszintén szólva senkik sem voltunk. Neki is meg volt a saját múltja, ahogy az én jelenlegi jelenem. Ő szenvedett, és még talán szenved is, de én is ezt teszem. Ha van bennünk valami közös, azaz, hogy túlélők voltunk.
-Remek, magam sem mondhattam volna szebben! Ám, ha most lehet, én elmentem. Holnap a téren, kicsit beszélgetnünk kell azért, hogy meglegyen a kellő témám, és ihletem.- itt már nem vártam választ. Megfordultam, és felmentem az átjáróra, ahonnan már csak huszonöt méter választott el attól a kis paneltől, ahol az idegroncs apámmal éltem.
-Strife!-kiáltott még egyszer utána.- A nevem Strife!-félelemtől remegő térdekkel, de mosolyogva vettem tudomásul, hogy ő már megtette az első lépést, amire én önmagamtól nem lettem volna képes.
A tűzlétrán mentem fel a szobámig, ugyanis nem mertem a bejárati ajtót használni. Attól tartottam, hogy apa ott vár rám, az övével a kezében, félrészegen. Igen, az apám alkoholista volt, igen bántalmazott. Már rengetegszer feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért nem jelentem fel az Öreget? A válasz pedig újra, és újra az volt, hogy megbéklyózott a félelem.
Lassan felcsúsztattam az ablakom, és halkan bemásztam, de amit a lábam a padlóra ért, valaki berántott a szobába, és erős ütést mért a fejemre. Felsikítottam, mire a kéz, amely fogvatartott a számra tapadt. Az pia szag megcsapott, és szinte elkábított: az apám volt.
-Kuss Amethyst, apuci most boldoggá fogja tenni a kicsi lányát.-leszakítottam rólam a kabátom, mire a gombok mindenfelé repdesni kezdtek. A végtagjaim megbénultak, moccanni sem mertem, mikor az elmémbe hasított a felismerés, hogy a tulajdon apám tapogatja a combom belsejét. Vad pánik rohamozta meg az agyam, üvölteni kezdtem, de a hangok csak tompítva érték el a külvilágot. Az ágyra fektetett, és nem tehettem semmit.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Ez itt Amethyst múltja, és keserves jelene. Ez itt a szenvedés, amelyet nap nap után álarc mögé rejthet, bárki. Minden embernek vannak titkai, vannak dolgok, amiket szégyell, de csak úgy, mint az előző posztomba, arra tudok hivatkozni, hogy mindig kellenek mellénk olyan emberek, akik külsősként, másként láthatják a helyzetünket. Ezt, igazán csak most tapasztalom meg én is. Eldobtak, megint. Nem kellettem, megint. Értek bármit is? Nem. Nos, köszönöm, ilyen egy kilátástalan helyzet! DE! Nagyon sokan próbálnak felvidítani, boldoggá tenni, és ha úgy van megetetni. Ők a barátaim, és elfogadják azt, hogy egyik pillanatról a másikra én se tudok felállni a padlóról. Körülbelül, ők azt csinálják velem, mint azzal, akit szeretek, annyi különbséggel hogy én nem támogathatom nyíltan. Na mindegy, a lényeg egy, és ugyanaz, de csak a saját példámmal tudok dobálózni: Mindig van valaki, aki meghallgat, aki megért, és támogat. Ezeket az embereket pedig meg kell becsülni.:)
Drága Olvasóim, mindenben a legjobbakat!!♥
