Mélyen görnyedtem a vécécsésze fölé, ahogy a gyomrom kiadta minden tartalmát. Ugyanis, amint sikerült felfognom azt, amit láttam heves hányinger tört rám, amit nem tudtam, sőt valahol nem is akartam leküzdeni. A vér, a harc, a csonkított lelkek, és lélekfoszlányok. Azt hittem belecsöppentem valamibe, amihez talán fel sem érhetek, ám rádöbbentettek arra, hogy én a szerkezet szerves része voltam még a tudatlanságom ellenére is. Valljuk be, ez sokkoló volt, és azt kívántam hogy bár humánusabban oldották volna meg az emlékeim helyreállítását. Mélyen legbelül azonban tudtam, hogy így volt helyes, és hogy ennél kíméletesebb módja nem létezett a szembesítésnek.
Bekopogtak.
-Grace, jól vagy?- Avery hangja behatolt az agyamban, és a szavait is sikerült értelmeznem. Már készültem felállni, mikor újra elkapott egy inger, és nyögve visszahanyatlottam.
-Ja.-és ismét hánytam. Szuper, gondoltam, biztosan erre számítottak tőlem.
Ekkor Gabriel feltépte az ajtót, szemei rám villantak, ettől erőt kellett vennem magamon, és felálltam. Éreztem, hogy az utóbbi napok elég rendesen megtépáztak az energiaraktáraimat, úgyhogy a falnak támaszkodtam.
-Nem erre számítottál, igaz?-kérdeztem hetyke félmosollyal. Még mindig nem mutatott semmilyen érzelmet, így inkább elsétáltam mellette, mire elkapta a karom.
-Szedd össze magad Grace, szükségünk van rád. Gargamel ellen kell egy vezető, kell valaki, aki hatást gyakorol, aki mindennél szentebbül hisz a győzelem által elnyert Paradicsomban. Mit gondolsz? Hova lettél? Sajnáltatod itt magad, rosszul vagy mióta tudod a múltad legjelentősebb pillanatát, mikor megszűntél angyalnak lenni, mikor a Földre került, mikor...-hangos pofon csattant, amire Melody és Avery is felkapták a fejüket. Gabriel lefagyva fürkészte a tekintetem, ami szinte biztosan szikrákat szórt felé. Dühös voltam rá, annyira hogy bármit megtettem volna azért, hogy elszakadjak tőle. Nem adott sem időt, arra hogy feldolgozzam az eseményeket, sem arra hogy lehiggadva végig gondoljam az eszmét, amit régen helyesnek hittem. Elvárta, hogy rögtön ugorjak fejest a végtelenbe, pedig nekem csak egy kis levegőre lett volna szükségem, csak arra hogy újra megértsem magam.
Elengedett. Az arca sértettséget tükrözött, de nem érdekelt. Melody felé fordultam.
-Grace...-kezdte, de leintettem.
-Úti cél a temető.
Három felhőgomolyag szállt a csillagos ég felé, ahogy a temető bejárata előtt álltunk, nagykabátba, de így is majdnem megfagyva. Melody motyogott valamit, majd kinyílt a kapu, hatalmas kékes fény kíséretében. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy új érzék terültre kapcsolt volna az agyam, mindent átfogóan sokkal jobban láttam, hallottam. Egy új síkon.
-Grace, megváltozott a szemszíned!-suttogta Avery, hiszen ő sem látta még a smaragd zöld szempárt, ami visszaköszönt volna rá a tükörből. Ellenben, amiben biztos voltam, hogy ő is érzi magában a változást.
-Amúgy Grace, ne vedd fel, amit Gabriel néha mondd vagy tesz. Már várta, hogy újra a régi legyél, hogy újra a társad lehessen. Csak, most nem tudja hogy kezelni azt, hogy az emberek közt töltött idő alatt te is sokat változtál, újra felnőttél, és ez nagy dolog. Valahol minden angyal irigyel téged, de mégis szánnak. Gabriel pedig... óv.-fújtattam egyet, most durcás üzemmódba váltottam, úgy hogy inkább elindultam célirányosan.
Átvágtam az újonnan épített részen, majd amikor egyre sűrűbbé vált a bozót, automatikusan megálltam. Éreztem, hogy itt van a hely.
Mindenhonnan szivárgott a túlvilági hatalom