Fél óra, ennyit töltöttem bent, egyedül, addig, míg bepakoltam, rendszereztem. Nem bírtam tovább, felderengtek a buli emlékei, minden arcról gyilkos mosoly tündöklött, és bár én magam voltam hibás, a valós gyilkost most is közöttük kerestem.
Ahogy a konyhába értem, észrevettem hogy a pulton egy reklámszatyor hevert. Közelebb léptem, és belepillantottam. Egy doboz volt benne, semmi több. Kivettem, kinyitottam, és azzal a lendülettel ledöbbentem. Egy tigrisszem kő volt benne, egy kis fecnivel. Óvatosan, mintha a papír széthullásától tartanék, kihajtottam. Anya kézírása tündöklött rajta, ami szinte megvakított.
"Kicsim, pontosabban Strife. Tudjuk, hogy már felnőttél, már réges-régen elérted azt a pontot, amikor már nem tekinthetünk rád úgy, mint egy gyámoltalan gyerekre. Mondhatni, igazi férfi lettél, akitől nem várunk többet,-se apád, se én- mint amire képes. Szerencsére, nem is adsz számunkra ennél kevesebbet. Azért kapsz tőlünk ilyen nagy horderejű ajándékot, hogy tudd, megbízunk benned, hogy tudd felelősséggel tartozol a tetteidért, bár úgy hisszük, ezt eddig is tudtad. Ezt a tigrisszemet pedig azért kapod, hogy sose felejtsd el honnan jöttél, sose felejts el azt, hogy küzdeni kell, azért, hogy elérhesd a céljaid. Ettől leszel olyan ember, akire minden körülmények között büszke leszel. Nagyon Szeretünk Kicsim, reméljük, hogy ezt a mai napot sose felejted el, mindig a szívedben fogod őrizni!:) "
Anya és Apa
A hajamba túrtam. Lesöpörtem az asztalon heverő poharakat, amik szilánkos csörömpöléssel a földön landoltak.Keservesen dühöngtem. A hiány, a tehetetlenség, a visszafordíthatatlanság súlya mind bennem tombolt, mind lassan lassan emésztett fel.
-A francba, a francba, a francba!-üvöltöttem, a feszültség hangokon keresztül se szabadult fel a testemből. Felkaptam a bőröndöm, miközben fájdalom nyilalt a sajgó végtagjaimba, és a dobozkával együtt kisiettem a házból. A hajdani otthonunkból.
Nem törődve semmivel, csak mentem, mentem addig, amíg el nem értem azt a pontot, amikor úgy éreztem, elértem a helyre, ahol egyedül lehettem. Ez a hely azonban távol volt. Távolabb volt, mint a valós világ hihetetlennek érzékelhető kegyetlensége, magánya, és visszhangja. A lábam vitt előre, pedig tudtam, hogy a szervezetem, ilyen súlyos sokk után, mint az égési sérüléseim, nem lehetne ennyire terhelhető.
Természetesen nem véletlen kértem meg Luke-ot, hogy ne segítsen. Nem akartam, hogy ennél is szánalmasabbnak lásson, hogy ennél is jobban sajnáljon. Meghúztam a határt, amin nem akartam átlibbenni, és a "mesebeli hely", átlendíthet a mostani holtponton.
Huszonöt perc. A várost átszelő patakhoz értem. Oda, ahova gyerekként többször is kiültem, ha csak egy kis egyedüllétre szomjaztam, vagy ha csak elakartam bújni azoktól a mindennapi szörnyektől, amiket akkor még nem bírtam legyőzni, és akik még ma is kísértenek.
Lihegtem, ledobtam a cuccokat, levettem a cipőm, és hátradőltem a fűbe, miközben a víz a talpam mosta. Hihetetlen, hogy január van, és nincs hideg. Vagyis, az, hogy csak a víz jegessége áradt, kúszott felfelé a bőrömön, míg teljesen át nem hűtött. Az égen szürke, vad fellegek uralkodtak, és igen, az gyűlöletes hóval kecsegtettek. Felültem, a kapucni leesett a fejemről, egy sóhaj szállt fel, fel az el nem érhető messzeségbe.
Felugrottam.
Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Igazából, most nem terveztem, hogy sokat fecsegjek sok butaságról, mint például szegény Strife jövőbeli esélyeiről, harcairól...stb. Ehelyett beszéljen inkább egy zene, amit szinte pontosan ebben a pillanatban "fedeztem fel", remélem tetszeni fog.♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése