Elég

Fojtogat, nem bírom már. Elegem van, elég és vége. Láthatatlan a sivárság. Mintha homokot nyeltem volna, száraz a torkom. Keresem a könnyeimet, de félve. Ha egyszer meglelem őket, rettegek, hogy megállíthatatlanok lesznek. Nem érzek mást, csak azt hogy fáj. Bizonytalan vagyok, lépéseim megremegnek. Vékony pallón állok, s alattam sötétség szája mereng, várva rám, a jó falatra. Egy pillanatra, de éppen csak egyre, megállok. Miért vagyok itt? Megéri? A szavak körülöttem repkednek, lyukakat égetnek a bőrömön, és a fájdalom lehetetlen módon hasít az elmémbe. Potyognak a könnyeim. Talán tényleg nem éri meg, talán tényleg csak eddig kellettem, de most az utolsó csepp büszkeségemmel visszafordulok a palló széléről, és sírva ellépdelek. El, a messzeségébe. Vajon utánam jön?

Akarom. Hiányzik. Kedves Olvasóm, fogadd bocsánatom, de ez az öt perc, megölt. Szeretek mindenkit. Ja. Mindenkit.

http://www.youtube.com/watch?v=xUKWBigvslM