Kis csepp az egészből

Sziasztok!
Elérkezett a július, a legmelegebb hónap. Ennek mondjuk kimondottan örülök, de nem az időjárás jelentés volt a fő célom ezzel a bejegyzéssel. Már három éve szorgalmasan írom javíthatatlan hőseim hol vicces, hol bájos, hol véres történeteit, úgy mint egy regényt. Igazából most az egyik még gépelés alatt álló regényem első fejezetének részletét szeretném közzé tenni, hátha megtetszik nektek, és ez majd arra csigáz titeket, hogy minél többet olvassatok nem csak tőlem, másoktól is. Régebben több fantasy történetet olvastam, ezért ezek ihlettek meg, nem rég tértem át a sci-fi-kre, életrajzi regényekre és hasonlókra, amikből újabb ötleteket meríthettem. Nos remélem tetszeni ez a kis szösszenet. Ja, és mindenek előtt új Linkin Park album, tehát ebből lesz a fejezet végén egy szám. Ettől függetlenül kötelező hallgatni!:)♥

1.  fejezet

(részlet)

 A szürkület még jobban elrejtette a búvóhelyem a sűrű lombkorona között, ahol már szinte több mint három órája gubbasztottam felhúzott számszeríjjal. Szerencsére, a fa tetejéről tökéletes rálátás nyílt a város szélére, és az azt körülvevő erdőre. Két társammal együtt járőröztünk, így minden érzékszervünk kiélezve várt egy árulkodó neszre, zajra, vagy csak egy suhanó árnyra, amit nemes egyszerűséggel kellett volna eltalálnunk. Az izgalom egy árva nyomát se vettem észre magamon, a rutin megtette a hatását, meghozta a régen várt gyümölcsét; a szívem egyenletesen vert, semmi sem kerülhette el a figyelmem, és ebben biztos voltam. Tudtam, hogy az izgalom csak rontaná az esélyeinket, hogy megvédjük a városban élő embereket, így koncentráltan vettem levegőt, és alig-alig mozdultam. 

 Jobb felől neszek csapták meg a fülemet, a fegyvertartó kezemet kinyújtottam, és vártam, míg a célpontok kivehetővé váltak. A karjaimban lévő izmok megfeszültek, és szinte sikoltottak azért, hogy kioldjam az íjam, aminek az ellenfelem mellkasába kellett volna fúródnia, és eltalálnia a már halott szívet. Undorítóan hangzik? Pedig csak egy feladat volt, egy a sok közül, amit nekünk, vadászoknak, minden rezzenés nélkül el kellett végeznünk, az erőnk, és tudásunk legjava szerint.

 A cél kitisztult, és a szemem elé került a két botorkáló egykor embernek nevezett alak, akik friss vámpírként, az ösztönüknek engedve közeledtek a város felé. A bőrük holdfénysápadt volt, gyilkos metszőfogaik az ajkukba vájódtak, állukról csöpögött a vér. Egy középkorú férfi, és egy tizenéves lány, akik életükben, talán rokonaik lehettek egymásnak, mert még észrevehető volt pár hasonló vonás a két arc, szomjúságtól eltorzított ábrázatán.

 Egyre csak lépkedtek a rejtekhelyünkhöz, már mindhármunknak meg kellett volna húznia a pöcköt, de haboztunk, nem hiába. Két friss vámpír, és sehol sem volt a mesterük, ez gyanút keltett mindannyiunkban. Hol lehetett az alkotó?

 Ekkor belém hasított a felismeréssel meghintett terv. Csapdát állítottak nekünk. Olyan nyilvánvalót, de mégis annyira veszéllyel kecsegtetőt, hogy egy pár pillanatig haboztam, de az izmaim szinte önként cselekedtek, és elrugaszkodtam a faágtól. Első vadászszabály: sose, ismétlem, sose fedd fel a pozíciódat, csak ha éppen végszükség van.

  A két vámpír előtt három méterrel értem földet, akik azon nyomban felszisszentek. Gyorsan végig mértem őket, majd mikor a lány támadni akart, könyörtelenül meghúztam a ravaszt. A nyíl megállíthatatlanul fúródott át a szívén, és ahogy a másik oldalán kiért, a vámpír felvonyított. Tekintete vérbefordult, szájából vér tőrt elő, ahogy porrá vált. Igen, új vámpírokat pofon egyszerű megölni, csak a száz év fölöttiek voltak nagyobb falatok.

 A férfi csak bamba tekintettel figyelte a lány hamukupaccá vált maradványit, majd mikor eljutott a tudatáig, hogy a „társa” „halott”, de komolyan halott, velőt rázón felüvöltött.  Na, igen, megint áldom az ötéves rutinom, amiért nem rezzentem össze, így hideg fejjel vettem is célba az egyedet, de addigra már a társaim egyike eltalálta, mire már két kupac tornyosult előttem. Abban a pillanatban láttam meg a marionett-bábust, egy sármos férfit, akinek fehéren világító fogain megcsillant a Holdsugár.  Lassú, komótos tapsolásba kezdett, majd elégedett képet vágva elindult felém. A fene fogja megvárni, az íjpuskámmal egyenest a szívére összpontosítottam, se kedvem, se energiám nem volt játszadozni. Félúton elnyelte a homály, és mögém került. Gyorsan és ádázul a torkomnak esett, erre természetesen minden védekező ösztönömet latba vetve, lábon lőttem. Elengedett egy másodpercre, épp annyira, hogy megfordulhassak, bár hiába. Rám vetette magát, a földre tepert, a kezeimet pedig szorosan lefogta. Röviden: esélyem se volt a következő akciómra. Csattogtatni kezdte a fogait, a szájából ammónia szag csapott elő, amitől a rosszullét kerülgetett. Megfeszültem a szorítása alatt, ahogy láttam közeledni a halálos csókot. Vért köpött rám, szívéből egy karó vége állt ki, tudtam, hogy az egyik társam leszúrta. A bábus szépen, porrá vált, és az esti szél messze repítette. Vége volt a bevetésnek.

 Fellélegeztem, mire két férfikéz rántott fel a földről, akik le is poroltak, pont, mintha a kishúguk lettem volna. Ez roppant mód idegesített. Én is vadász voltam, és egyszerre kezdtük űzni ezt a nem kívánatos mesterséget. Az már más kérdés volt, hogy négy évvel fiatalabb voltam, mint ők.

 Leráztam magamról az aggódó tekinteteket, és csendben elindultam befelé a városba. Az utóbbi időkben túl sok munkák volt, ami nyugtalanított, és egyben ki is fárasztott. Ilyen bevetések beszélni, sőt gondolkodni se volt kedvünk. A kosz ólomsúlyként nehezedett rám, mocskos, és véres voltam, a szemem előtt pedig a hotelszobánk fürdője lebegett. Persze, ez ezzel a munkával jár, mikor jelentkeztem, pontosabban, mikor már megszülettem, tudtam, hogy nekem nincs választási lehetőségem. Mindig tudtam, hogy nekem a csatamező a sorsom, az első akciómkor is tisztában voltam ezzel.

http://www.youtube.com/watch?v=QkTCHq_4SPw&feature=related