2012. augusztus 6., hétfő

4. A mélység alját taposva

 Az elkövetkező napokban, szépen lassan kezdtem újra képet kapni a körülöttem zajló világból, köszönhetően Luke-nak, a szüleinek, és a kezelőorvosomnak. Elmondták, hogy a rendőrség kivizsgálta a balesetet, ellenőrizte az autót, végül arra jutottak, hogy ez nem is a "véletlen" műve, hanem gyilkossági kísérlet volt, ugyanis megbuherálták a féket. Tudtam, hogy az én hibám volt, ha nem rendeztem volna meg a bulit, figyelhettem volna, észrevehettem volna azt, ha valaki a garázsban mászkál. Ez nem így történt, nem tartottam szem előtt azt, hogy nekem is vannak bizonyos kötelességeim, ezért halt meg apa, és anya. Én tehetettem a kialakult helyzetről, én csakis én. A bűntudat súlya a mellkasomra telepedett, néha már úgy éreztem, hogy megfojt, de nem így  történt. Inkább életben hagyott, szenvedni. Másodfokú égési sérüléseket szenvedtem, abból is a kettes típusút, ami a testem hetven százalékát érintette, füstmérgezést is kaptam, és valószínűleg, sőt biztosan elvesztettem az eddigi életem, minden darabját. Legalábbis volt egy pont mikor ezt hittem.
 Egy hét telt el a baleset óta, nem engedtek ki a kórházból, bár ezt tökéletesen megértettem, én se akartam elmenni. Luke-on és a családján kívül senki sem látogatott meg. Barátok? Ugyan kérem! Valahol mindig éreztem, hogy ezek a látszat kapcsolatok csak az első gödörig lesznek elegek, de ez nem foglalkoztatott... akkor.
 Délután kettő körül járt az idő, és csak úgy, mint minden nap Luke bent ült, és mesélt. Szóval tartott, igyekezett a gondolataimat visszatekerni a saját medrükbe, inkább kevesebb sikerrel, ám értékeltem az erőlködéseit. Épp, a közepén tartott, annak elbeszélésében, hogy hogyan gatyázta meg hajdani legnagyobb ellenfelét általánosban, mikor az ajtó kinyílt, és minthogyha egy szent lépett volna be rajta, körberagyogta a kórházi lámpák halvány fénye. Aktatáskát hurcolt maga után, járása pörgős, határozott volt, kopasz feje visszaverte a lámpák, és a nap minden harcos sugarát. A gyomron öklömnyire szűkült... Luke pedig felpattant a helyéről, mert a szülei követték a gyámügyist.
-Szervusz Strife.-ült le mellém komoly arccal a férfi, és szinte láthatatlanul, de végig hordta barna tekintetét, az agyon kötözött testemen. Bólintottam.-Nagyon sajnálom, ami a szüleiddel, és veled történt, és hidd el, én szeretném legkevésbé ezt a beszélgetést, de beszélnünk kell a további elhelyezésedről. - a hangja merő cukorszirup volt, vajon hány hozzám hasonlónak mondta ezt?
-Elmúltam tizennyolc, önálló vagyok.-mondtam, amilyen szűkszavúan csak lehetett. Nem akartam, nem akartam ezt. A férfi végig simított a fején.
-Lehet, de a jelen helyzetből adódóan, nem tudnád ellátni magad. Próbáltam felvenni a kapcsolatot a rokonaiddal, sikertelenül.-összeszorítottam az ajkaim. Apa és anya a családjuk helyett egymást választották, nem tartották a kapcsolatot, így ez meg sem lepetett. Luke-ra néztem, aki biztatóan elvigyorodott.-Szerencsére, a barátod és szülei elvállalták, hogy ugyan hosszas procedúrákat követően, de náluk élj!-Mr. Key Kopasz mellé lépett, szeméből rokonszenv, sajnálat, és elhatározás bujkált, majd kacsintottak rám, váratlan.
-Szeretnénk, hogy tudd, nem vagy egyedül, mi itt leszünk, még ha nem is pótolhatjuk őket. Beleegyezel, Strife?-ledöbbentem, majd erőm minden morzsáját összegyűjtve, igent mondtam. Ezzel vége is volt, ennek az ügynek. A Kopasz hazamehetett, felvehette a fizetését. Luke pedig fojtatta a történetét.

 Másnap dudorászásra ébredtem, majd arra, hogy rájöttem szombat van, végül arra, hogy kinyitottam a szemem, és egy halványbarna, egyenes hajú, mélyzöld szemű, nádszál vékony lány állt az ágyam mellett, és egy csokor virágot rendezgetett, vázába.
-Cassie?-a hangom csak suttogás volt, a fájdalom megint szétáradt a testemben, ahogy az édes tudatlan álomból, a valóság tornácára léptem. A lány felém nézett, és elmosolyodott, Luke-ot juttatta eszembe, aki nem volt sehol sem.-Kiengedtek?-megrázta a fejét, és lehuppant az ágyam szélére.
-Megszöktem.Luke mesélte mi történt. Pontosítok, mindent elmondott, azzal kapcsolatban, ami történt. Talán itt követte el a hibát, meg akartalak látogatni.Sajnálom Strife, el sem tudom képzelni milyen lehet. Tényleg nem  tudom.-elfordítottam a fejem. Én sose látogattam meg őt... pedig meg kellett volna. Hihetetlen, hogy Cassie, pedig csapot-papot ott hagyva eljött hozzám.
-Köszönöm.-mondtam.- Te hogy vagy?-kéredztem, mire ismét elmosolyodott és mesélni kezdett.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Ismét itt egy rész, ami még igen unalmas. Meg kell mondnom, hogy nem is tervezem, hogy nagyon sokkal izgalmasabb lesz, ugyanis itt a mondani valóra akarom felhívni a figyelmet. Igen akarom!:) Remélem tetszik, és még tudok pár jó percet szerezni nektek a suli kezdésig. Egy kis egyszerű számmal búcsúzom tőletek, remélem tetszeni fog♥


2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tudtam hogy valahonnan ismerős a Cassie név, Skins, vagy csak megtetszett?
    Amúgy imádom ezt a dalt, és örömmel olvasom, hogy sulikezdésig még írsz! :D
    A történet amúgy kellemes, elolvasgatja az ember, kíváncsi vagyok a vég kifejlettre!
    Addig is a legjobbakat neked!

    VálaszTörlés
  2. Hello!
    Bevallom, vétkeztem, imádom a Skins-t, és maga a Cassie karaktere, mint a sorozatban, mint itt meghatározó lesz-és amúgy tetszik is a név-, remélem ez nem zavar:)
    Az, hogy írni fogok, az pedig ezerszáz-százalék!:DD
    Köszönöm a kommented, és neked is a legjobbakat, a végkifejlet pedig illeni fog az eddigi végkifejleteimre.:DD

    VálaszTörlés