2012. augusztus 31., péntek

8. A másik fél

 Eleinte semmi sem látszott abból, amit feltételezéseim szerint Amethyst mutatni akart. Kusza összevisszaság terült a szemünk elé, kitöltve a teret. Talán csak két szín volt elég domináns: a kék, és a narancssárga, így eszembe is juttatta a városi napfelkeltét, amit a település legmagasabb pontjáról lehetett megszemlélni, tökéletesen tiszta, és derűs hajnalokon. Ahogy telt az idő, annál nagyobb mélységet, jelentést kapott a mű, egészen addig míg alakot nem öltött, míg felismerhetővé nem vált. Egy embert ábrázolt a folyóparton, ahogy  csendesen hullott a hó, csakúgy mint most is. Az egészen képen zavarodottság uralkodott, hidegség, de valahogy mégis sikerült elérnie ennek a lánynak, hogy felcsillanjon benne a remény. Elkomorodtam. Én voltam a vásznon szereplő ember, de ezzel csak én voltam tisztában.
 Felemeltem a kezem, amin egy szempillantás alatt változott vízzé a kristályos hópehely, majd még jobban az arcomba húztam a kapucnim. Már nem láttam a művészt, csak a zenét hallottam, ami végig egy eufórikus  dallamban lüktetett, aminek az lett az eredménye, hogy a tömeg szinte együtt lélegzett Amethyssel. Még Luke is megbűvölten nézte, és néhol elismerően füttyentett.
 Megpróbáltam kisebbre összehúzni magam, a zsebem mélyére süllyesztettem a kezem, és számolni kezdtem a másodperceket. Tizenöt perce álltunk kint.

Amethys:
 Próbáltam kiverni a fejemből a tegnapi látványt, amit az a fiú tárt a szemem elé, de nem ment. Végül már nem küzdöttem az ellen, hogy megtartsam magamnak. Ennek ellenére megmaradt a személy anonimitása, előttem, és a többiek előtt is. Minden egyes vonással, egyre jobban vibrált előttem a srác bekötött arca, rikító kék szeme, amelyet körbeölelt a szinte piros bőr. Szenvedés, fájdalom, kétségbeesettség. Ezt láttam, a kemény és goromba külső mögött. Így, én a képen adtam egy kis reményt hozzá.
 Még fordultam egyet a festékes vödör felé, csak azért, hogy egy utolsó húzást végezzek a művön, de még mielőtt ráfestettem volna megtorpantam. Ide illett a befejezetlenség, az elveszettség hangulatát adta vissza, és szinte várt arra, hogy valaki befejezze, utat mutasson.
 Megfordultam, apránként végignéztem a tömegen, majd meghajoltam. Hatalmas taps tört ki, mire felemeltem a fejem. Akkor láttam meg, hogy egy kapucnis alak sétál el a csoporttól, mögötte, egy srác indul el, nagy léptekkel, azért, hogy utolérje őt. Megnéztem őket, és próbáltam memorizálni a kinézetük, de mielőtt megtehettem volna, eltűntek az épületben.
 Felsóhajtottam, és elmosolyodtam.
-Köszönöm, hogy velem tartottatok. Azonban lenne még egy feladatom számotokra. Mindannyian kaptok egy-egy cetlit.-mutattam fel egy papír lapot.-Erre, írjátok rá a jelenlegi érzéseiteket, és azt, amit a kép váltott ki belőletek, azt amit ti láttok benne. Adjatok szavakat annak, ami bennetek van.
 Ezzel is eltelt legalább öt perc, és én fázni kezdtem. Így, amint az önkénteseim összeszedték a lapokat, bevonultam, és elfoglaltam egy kisebb termet annak érdekében, hogy elolvassam az irományokat, és hogy felmelegedjek, legalább egy kicsit.

Félelem, vágyakozás.
Büszkeség, fájdalom.
Boldogság, elveszettség.

Kétségek,reménység.
       
Végig hasonló, vagy tökéletesen ezekkel megegyező szavakba futottam bele. A padra könyököltem, és a kezembe fektettem a fejem. Megmagyarázhatatlan hiányérzetem volt, kezdenem kellett volna magammal valamit, de ahogy rajzolni kezdtem, szinte görcsösen markoltam a ceruzát, és kongott bennem az üresség.
 A könyökömre hajtottam a fejem, és kizártam a problémáim, kiszakadtam a testemből, és a holnap járt a fejembe. Csakis azért, mert más nem járhatott. Amikor már azt hittem, hogy akár el is alhatok, az ajtó kegyetlenül becsapódott, én pedig, jó őrkutya lévén a hangforrás felé fordultam. A kapucnis volt, lihegett, zaklatottnak tűnt.  Csendben felálltam, és mögé sétáltam, ugyanis homlokával az ajtót támasztotta, tehát nem látott meg. Óvatosan megérintettem a vállát, erre azonnal hátrahőkölt, és ellökött, aminek következményében neki estem az egyik asztalnak. Dühösen felpillantottam... nem, engem nem lökhetnek csak így félre.. senki sem teheti ezt.
 A tekintetem megtalálta az idegen szemeit, és annak kékje vádlón tűzött át rajtam. A felismerés nem érdekelt, határozottan elé léptem, és megragadtam a kezét.
- Játszunk így? Te ellöksz, én beléd rúgok? Azt hiszem semmi rosszat nem tettem ellened, és nem érdemlem ezt, tévedek? Mint mondtam, nem tudom mi történt veled, de tudod mit? Nem érdekel. -azzal eleresztettem. Felvettem a cuccaim, majd elsétálva mellette odadörmögtem neki, hogy örülök a találkozásnak. Azzal becsaptam az ajtót, és a gombóccal a torkomban megbirkózva igyekeztem kiverni a fejemből ezt a lehetetlen alakot.

Sziasztok!
Uhh, nem tudok sokat írni, mert vásárolni kell mennem, de azért remélem tetszett ez az Amethystes rész, nekem meglepően felemelő érzés volt megírni!:))
A legközelebbi viszont látásig pedig hallgassatok egy kis Rihanna-t!
Szeretlek Titeket♥

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt ez a rész, tényleg remekül megírtad, érződik rajta hogy természetesen jött, nem kellett beleerőltetni semmit, amúgy tetszik nekem ez az Amethyst, főleg az előző részben a bakancsa miatt..:D
    A zenére már nem mondok semmit, mint mindig most is nagyon jó.:)

    VálaszTörlés
  2. Amikor látom, hogy te írsz, mindig hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon, köszönöm!:)

    VálaszTörlés