Luke
A szél körüllengett, ahogy kiléptem a kilátó védelmező korlátjain kívülre. Kegyetlenül szorítottam a vasat, és dühödten gondoltam vissza az elmúlt órákra, arra ahogy felfedeztem apám titkát, ahogy a férfi a fejemhez vágta, hogy már évek óta nem kellünk neki. Azt, ahogy megértettem az összefüggéseket. Túl hirtelen szakadt rám, túl hirtelen vakított el az igazság, és megrökönyödtem a súlya alatt. Cassie mindig azzal viccelődött, hogy tökéletes életem van... hát most, hallottam a hangjából, hogy belátta, tévedett.
Lepillantottam az alattam elterülő szennyre. Az ember teste, ha ilyen magasságból zuhan le, a becsapódás pillanatában azonnal meghal, nem érez semmit. Egy szempillantás alatt megszűnik, és szinte vajként terül el a betonon. Az esés, maximum öt másodpercig tartana... rengeteg időt jelentene, ahhoz hogy megbánjam. Az agyam azt súgta, másszak vissza, de nem éreztem helyesnek ezt a döntést. Miért hívtam fel Cass-t? Hallani akartam a hangját, azt akartam, hogy visszarángasson a szakadék széléről. Francba! Mikor lettem ilyen gyenge? Attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem a házunk ajtaján.
Kivágódott mögöttem az ajtó, mire hátra fordultam, de azzal a lendülettel megcsúsztam, egyedül a korlátba kapaszkodtam. Az ujjaim feszülten markolták az egyetlen lehetőséget, arra hogy éljek. Kezek fonódtak a csuklómra, majd húztak fel.
- Ember, eszednél vagy? Mit csinálsz?- Strife állt előttem, szemei dühös tőrként szegeződtek rám, jogosan.
Elkerültem a pillantását, és a mellette lévő lányra néztem, akinek az arca szintén nem tükrözött semmi jót, bár könyörületesebb volt. Ő volt a művész, aki a sulinkba jött egy akció kedvéért.
-Ismeritek egymást?-karba tette a kezét, de akkor ismét nyílt az ajtó, és megjelent Cassie, aki megrökönyödve, lihegve vette szemügyre a jelenlévőket, majd a lendülettől vezérelve, arcon csapott.
-Basszus, hogy lehetsz ilyen? Megijedtem, jöttem, futottam! Mit képzelsz?-a nyakamba borult, én pedig végig simítottam a hátán. Sose láttam sírni ezelőtt, sose volt ennyire rémült, még akkor sem mikor azt mondták, hogy az intézetben kell élnie egy ideig. Ezt akartam, érezni azt, hogy fontos vagyok, hogy annak ellenére, hogy apámnak nem kellenünk, nem kellek, van, aki képes áldozatot hozni értem.
Óvatosan felpillantott, de most elkerült, a lányt nézte, akinek elfelejtettem a nevét.
-Köszönöm Amethyst, hálás vagyok!
-Luke, miért akartad ezt?-kérdezte Strife. Mindhárman értetlenül meredtek rám, össze voltak zavarodva, nem értettek engem.
-Lehet, hogy ezt egy nyugodtabb helyen kellene megbeszélnünk, ez egy kicsit huzatos.-jelentette ki Amethyst, helyesen. Már most kedveltem a lányt. Tényszerű volt, feszültség oldó, pont amilyennek ebben a helyzetben lennie kellett, így követtük őt le, egészen a kilátó aljáig, ahol az épületen belül beszélni kezdtem. Elmondtam, hogy az apám egy utolsó szemét, azt hogy az anyám jámbor őrültként hitt, és reménykedett még abban, hogy minden rendbe jöhet, hogy megoldódhatnak a kettejük között kialakult gondok, amik valójában mindig is ott voltak.
A fejemet a karomra hajtottam. Egy szempillantásnak tűnt az, ahogy minden széthullott körülöttem, pedig rengeteg idő állt rendelkezésre a dolgok megromlásához. Mi ez a világ? Mik ezek az emberek, akik benne élnek? Élnek? Pusztítanak... Az anyámra gondoltam, akinek fájdalmasan kellett belegondolnia abba, hogy a férfi, akit szeret, úgy bújik be mellé az ágyba, hogy más nőre/nőkre gondol.
Amethys szedte össze magát elsőként, mondjuk mivel nem ismert, neki könnyebb volt. Leült mellém a földre, mit sem törődve a kosszal.
-Hé, egy dolgot tarts szem előtt.. semmi mást: anyukádnak szüksége lenne rád, segíts neki kilépni ebből a kapcsolatból. Ez már méreg. Túl régóta húzták egymás agyát, ennek véget kell vetni.-bólintottam.
-Köszönöm.-elmosolyodott. Strife-ra, majd Cassie-re nézett, óvatosan összeráncolta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
-Hihetetlen, ennyi szerencsétlen egy helyen.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Kezdek punnyadni, nem tetszik nekem ez az időjárás, és a fejem is különböző problémákkal van tele. Gondolkozom ezen, meg azon, és teljesen kikészülök, kiégek... Nyomaszt minden, és szerintem ez látszik is a történeten. Remélem legalább nektek nem okozok csalódást, és ettől függetlenül még olvastok.
Na mindegy! Sose búsuljunk, mindig minden helyre jön, ebben biztos vagyok.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése