Strife
Alig bírtam hárítani a rengeteg ütést és rúgást. Legalább tíz ember keringett körülöttünk vérszomjasan, ittasan, miközben azt a személyt igyekeztem nem szem elől veszíteni, akiért valójában jöttünk. Oldalra sandítottam, ahol Luke éppen egy jobb egyenest vitt be az ellenfelének, majd gyomorszájon rúgta azt. A srác összegörnyedve a fal széléhez húzódott, és hányni kezdett. Nem volt megállás, itt nem volt tolerancia, csak fájdalom osztása, és kapása jutott osztályrészül, és mi felvettük a kesztyűt.
Az államon csattant egy ököl, összekoccantak a fogaim, elharaptam a nyelvem, így a vér megtöltötte a számat. Az előttem álló, fültágítós fiúra néztem, akinek arcán dühödt vigyor ült. Jobb kézzel felé suhintottam, míg a másikkal a füléhez nyúlva kitéptem a fültágítóját, majd szemen köptem. Az felüvöltött, és elrohant. A leheletnyi szünetben körbe pillantottam, és akkor vettem észre, hogy a célszemély igyekezett elhagyni a helyszínt.
Nem haboztam én sem, siettem utána, miközben elkaptam Luke karját, hogy jöjjön ő is. Magunk mögött hagytuk a disco vad lármáját, és a verekedést. Mint árnyak futottunk utána, csendben, alattomosan. Luke megállított, de már pár jelből értettem, azt amit mondani akart. Ketté váltunk, és külön-külön kerültük meg a háztömböt, remélhetőleg bekerítve a srácot.
Az utcán már régen égtek a lámpák, de csak pár ember, párocska szállingózott erre felé. Az autók is csak hallgatagon rohantak a céljuk felé, a kapualjakban, padokon pedig újságpapírral betakaródzott hajléktalanok vertek fészket a reménnyel a szívükben, hogy túlélik az estét. A lucskos hó pedig minden lépésemmel visszhangot vert a város alapzajába. Csengett a fülem, ahogy a dühömet próbáltam magamban tartani, ahogy minden külsőséget igyekeztem egy nagy fehér pacává olvasztani, mivel nem akartam tudni a világról. Nem akartam tudni semmiről, feletet akartam hallani a kérdésemre.
Lefordultam a sarkon, és ekkor megpillantottam az "áldozatom", aki éppen egy másik, fekete kabátos emberrel beszélt. Suttogva beszéltek, semmit sem értettem, de az egyik másodpercben, a fekete alak egy fehérporos zacskót nyújtott a delikvens felé. Elkerekedett a szemem, de amikor a másik, feltehetően férfi, elment, akcióba vetettem magam, csakúgy mint Luke, aki szintén erre a pontra várt.
Egyszerre kaptuk el, pedig el akart futni, de mi egy testként ugrottunk utána. Nem volt megállás, és most nálunk volt az ütőkártya.
-Na figyelj, haver... elmondod szépen, hogy ki volt, aki ronccsá tette az életem, vagy szétverünk, és elviszünk a rendőrségre a kis poros csomagoddal.- a betonhoz feszítettük a vállait. Arcán félelem ült. Félt, tőlünk. Rémült volt, miattunk, és azért mert egyedül volt. Kár lett volna azt mondanom, hogy nem volt kárörvendő a szituáció, bár egy hajszállal sem tette könnyebbé a helyzetem.
-Beszélj!-sziszegte Luke, azzal a hanghordozással, amitől még nekem is felállt a szőr a hátamon.
-Nincs mit mondanom, kérdezzétek a barátnőiteket... talán ők tudnak valamit!- a barátommal egyszerre vertünk le neki egy-egy öklöst.- Próbáljátok meg, mit veszíthettek? Szerintetek hazudok? Ember, megvan kötve a kezem, fizikailag és lelkileg is sakkban tartotok... Azt tudom, hogy egy nagyon közeli ismerődnek köszönheted azt, hogy ez lett belőled, ilyen megkeseredett, árva, paranoiás, és arrogáns ficsúr.
Luke bepöccent, talpra rántotta a srácot, majd a falnak préselte. Már én léptem oda, és állítottam le... nem volt értelme a továbbiakban semminek.
-Hagyd. Megöli ez magát, ne gyorsítsuk meg neki a megváltást...-azzal engedtük menekülni. Menekülni a drogba, a halálba... kiosztotta magának a legjobb sorsot.
Luke-kal visszasétáltunk a híd közeli parkba, ahol leültünk egy üres padra, és rágyújtottunk egy cigire.
Több kérdés keringett a fejemben, mint ezelőtt... A kezembe dőltem, amely ragadt a vértől.
Sziasztok Kedves Olvasóim! :))
Hát igen, itt egy újabb rész, egy újabb érzelmi hullám... kicsit, azt hiszem, én is így érzem magam. Hülye gondolatok járnak a fejembe, mint egy sötétben bolyongó lélek, nem tudok semmit, csak találgatok, figyelek, miközben minden lehetőséget megragadok, azért hogy elfelejtsem azt, aki vagyok.
Emellett, sokat köszönhetek ezeknek az érzéseknek, mert legalább sikerült, egy viszonylag jó, az elvárásaimnak részben megfelelő részt írnom, nektek Drága Olvasóim. Remélem, hogy a csapongásaim ellenére tetszik a történet, és várjátok a folytatást. Ne felejtsétek el, hogy mindent, amit írok, miattatok írom.
Most viszont, egy magyar együttessel búcsúzom, azt hiszem illik ide a dal, hallgassátok sok szeretettel :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése