Ebben a szent másodpercben rengetek téma rohamozta meg az agyam, amit remélem, hogy részben ki is tudok majd fejteni, ugyanis nem tervezek hosszú bejegyzést.
Változunk, élünk, tapasztalunk. Annyi hatás ér minket röpke életünk során, hogy az szinte fel sem fogható, és mindez alakít rajtunk, változtat minket. Nem azok vagyunk, akik egy éve voltunk, és nem is leszünk soha ugyanazok, ez talán nem baj.. ez tartozik az élethez.
Ebben a hatalmas változásban, viszont ti éreztétek már azt, hogy elfogynak a szavaitok? Nincsenek hangotok a beszédhez? Bezárult egy ajtó, és nem nyílt ki még egy másik, ott állsz egy teremben egyedül, miközben hallod, ahogy hangok ezrei suttogják azt, hogy :megértelek, megérdemled, figyelek rád! Bele lehet őrülni, hogy tudod, hogy vannak körülötted, és még sincsenek. Furcsa, hogy akkor mikor az ember igyekszik megismerni önmagát akkor zavarodik a legjobban össze, amikor azt hitte egész lesz, akkor húzzák ki alóla a sámlit, és csücsül fenékre. Borzasztó érzés, és mégis hasznos.. ez benne a legfélelmetesebb. Mint már olyan sokszor említettem, minden okkal történik.. hisz:
"Csak fel fal belül, reménytelen, hisz ez egy elbaszott szerelem!.. egyszer majd elfelejtelek Téged, és nem fog fájni a fejem"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése