2012. december 14., péntek

22. Vallomások

Cassie
 Lehagytuk Strife-ot, és Amethyst. Ezt a döntést Luke-kal egy szempillantás alatt hoztuk meg, ugyanis mindketten határozottan úgy éreztük, hogy ez a két ember sántikál valamiben, valamint furcsa kötelék alakult ki közöttük, ami abban nyilvánult meg, hogy a társaságunkban egy szót sem szóltak egymáshoz. Reméltem, hogy Strife előbb vagy utóbb véglegesen összeszedi magát, akár Amethyst segítségével. Nem mellesleg bíztam abban is, hogy a barátnőm végérvényesen túlteszi magát az előző barátján, aki szinte darabjaira zúzta.
Két selejtes, mint én és Luke.
 Rápillantottam. Zöld szemei csillogtak, annak ellenére is, ami a családjában történt, és annak ellenére, amit majdnem megtett azután. Ahogy a kilátó tetején állt egy miniméter se választotta el a haláltól. Féltem, inkább féltettem. Akkor fogtam fel, hogy számomra sokkal több, mint barát, hogy az életem nélküle talán üres lenne. Ő volt az, aki minden nap bejött hozzám, még akkor is, mikor a szüleim nem tudtak. Ő hallgatott meg, akkor mikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy erőt öntsenek belém. Ha elvesztettem volna, akkor magával rántott volna engem is.
 Megfogta a kezem, én pedig elmosolyodtam. Valóság volt, nem álom, nem csoda... hanem hús és vér.
-És Cassie végre mosolyog! Mi lesz a hátul kullogó két jómadárral?-kérdezte. A személyisége tökéletesen ellentmondott a kinézetének. A rockerség igazából egy csupa szív embert takart, csak a körülötte lévők ragasztottak rá egy bélyeget, egykor helyesen. Ő megtanította azt, hogy a látszat csalhat, és én ebbe szerettem bele.
-Őszintén? Szerintem te is sejtesz dolgokat, ahogy én is. Természetesen, én nem szólok majd bele.-megszorítottam a kezét.-Ajánlom, hogy te se. Mindketten elég furcsán állnak bizonyos dolgokhoz, ismerjék csak ki egymást, lepődjenek meg. Szerintem egyikük se fogta még fel a dolgokat, legalábbis, ahogy ismerem őket.
 Luke felnevetett, majd szép lassan elhalkult. Befordult egy parkba, én pedig követtem, pedig tudtam, hogy nem arra indult, amerre nekem kellett volna mennem. Bíztam benne, nem akartam ez ellen küzdeni. Végül megállt. Ide már csak halványan értek el a város fényei, a csillagok már látszódtak. Olyan ijesztően végtelennek éreztem a világegyetemet, magamat pedig túlságosan kicsinek. Az agyam próbálta feldolgozni a hatalmasságot, de nem ment. Luke felemelte a kezünket, és kitakarta vele a Holdat.
-Szeretlek Cassie. Jobban, mint amennyire hittem, és jobban mint amennyire el tudnád hinni.-összekulcsolta az ujjainkat. Az enyém borzasztóan artónak, és csontosnak hatott az övé mellett.- Bevallom, eleinte nem tudtalak hova rakni, megkockáztatom, hogy utáltalak is. Aztán megismertelek, rájöttem milyen vagy, milyen problémáid vannak, és hogy nem az a divathajhász lány vagy, mint akinek olyan sokan hisznek. Tanultam tőled, sokat, többet is, mint amennyit lehetett volna. Szeretlek Cassie.-rám nézett, visszatette a kezeinket, és szembeállt velem. Ujjai az arcom simogatták. Lehunytam a szemem.
- Én is szeretlek Luke, nagyon. Én nem tudok neked ilyeneket mondani, nincsenek erre szavaim, egyszerűen tudom, és érzem, hogy fontos vagy nekem, hogy szeretlek, hogy kellesz.-elvigyorodtam- Ez mennyivel bénábban hangzik, így kimondva, mint a fejemben.
 Luke magához húzott, és megcsókolt. A szívem heveset dobbant, akár a mellkasomat is átszakíthatta volna, de Luke ölelése nem engedett utat neki. Nem tudtam, és nem is akartam elereszteni, tökéletes volt a pillanat. Itt voltunk egymásnak, és mindketten biztosak lehettünk abban, hogy itt is leszünk. Luke felemelt, és körbeforgott velem, a leheletünk fehér fellege felfelé szállt, miközben nevettünk, majd mikor ismét letett, újból megcsókoltam. Egy nem volt elég, de kettő sem. Semmi sem volt elég.
 Ekkor megszólalt a telefonom. Luke kikapta a zsebemből, és felvette.
-Tessék?... Igen... Nincs semmi baj... -felnevetett.- Vigyázok rá... vigyáz rám. Ne parázzatok, menjetek hozzánk, Strife tudja a járást. Majd megyünk... Igen. Szia.-azzal letette, és fejcsóválva visszaadta a telefont, majd mikor visszatértünk volna az eredeti tevékenységünkhöz, az övé is megszólalt. Azt már én vettem fel.
-Szia Strife!... Jó, ne legyél ideges, jó dolgot csinálunk. Szia.
-Naa igen, a legjobb barátok a legjobbkor hívnak.-azzal elmerültünk egymásba.

Sziasztok kedves Olvasóim!
Igen, igen.. élek, bocsánat a gyér posztokért. Kevés az időm, és az energiám is. Ha pedig írok, szeretnék valami ütőset szánni nektek, nem tudom mennyire sikerül. Nem sokára jön a téli szünet, remélem mindenki várja, mindenki izgul, és mindenki jól érzi magát. Bár tény, hogy ez egyet jelent a tz időszakkal. Hát ez van, ezt dobta a gép. Azért ne felejtsetek el kikapcsolódni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése