Lehullott az első hó, elveszett a fény,
amely szilárd várként bennem élt.
Pedig lelkem félt, hogy bástyaként
megbukik, s nem óvhat eléggé.
De! Én kitörtem a falak közül,
pedig testem aggodalomtól feszült.
Feszült, függött s talán haldoklott
a karok között, melyektől szívem dobogott
Eleresztett a szerelem, utamra engedett:
zavarodottan kerestem, keseregtem
és nem értettem: Mi történt velem,
hisz ő volt a Minden, Lét elem.
S szabad madárként csupasz hegyek
felett, viharfelleg gyülekezett: S Hazaértem.
Villámok villództak, csapkodtak.
A levegő felhevült, s én vak voltam
a sötétben, vagy csak menedéket akartam.
Nem látni, bízni: azt hinni ez mind igaz.
Megdobbant e csalódott szív,
s a hullamerevséget enyhít
a tény, hogy elmúlt, hogy lelkem ír,
majd szipogott, sírt és sírt.
Végül elöntöttek az érzelmek,
vad hullámot vertek, itt bent a fejben,
aztán csendben, elleptek, betemettek.
A menedékem már nem rejtek.
Szerelmi szikra volt, csupán az,
de okosan: inkább hóba temettem magam.
Jegelve az ént, mely önző akarat,
s a bizalomtól való félelem Maga.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Sajnálom, nincsenek gondolataimban, nincsenek szavaim, csak csökevényes darabok. Ezt is nagy nehezen írtam, és olyan is lett, amilyen. Annyi dolog történt, annyi érzelmi hullámmal, hogy nem vagyok magam. Kész, nem vagyok képes semmire sem. Viszont szeretnék egy sort a legeslegjobb mamának szentelni, örökké szeretlek, és lesz erőm ahhoz, hogy mindig tovább vigyem az emléked ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése